Így soha ne házasodj

„Az embernek mindig szerelmesnek kell lennie. Ezért soha nem szabad házasodnia” – ezzel az Oscar Wilde-idézettel indít Olivia Wilde új rendezése, a Meghívás, amelyben két házaspár folyamatos civakodását nézhetjük. Az idézet annyiban találó a filmhez, hogy a középpontban egy megsavanyodott házaspárt láthatunk, azonban a film végére körvonalazódik, hogy nem a házasságot kell okolni a szerelem elmúlásáért. A meghívás messze Wilde eddigi legjobb rendezése (az Éretlenségi és az inkább a botrányai miatt emlékezetes Nincs baj, drágám után), új filmje realistán, egyszerre megható és megdöbbentő módon beszél a házasságról, és arról, hogy miért hibáztatjuk a társunkat az elúszott álmainkért.

A filmben Olivia Wilde Angelát alakítja, aki a történet szerint a gyereke távollétében áthívja a szomszédban élő párt egy vacsorára. Csakhogy erről Angela férje, Joe (Seth Rogen) nem tud, így a Meghívás elején máris megvan az első konfliktus, hiszen Joe felháborodik azon, hogy a felesége a tudta nélkül szervezett programot. A feszültség már a készülődésnél tapintható a lakásban, Angela háromszor öltözik át, és mindent megtesz annak érdekében, hogy egy flottul működő házasság benyomását keltsék Joe-val. A férj eközben azt fontolgatja, hogy a vacsora alatt szóvá teszi a szomszéd párnak, hogy éjjelente nem tud aludni a hangos szexelésüktől.

Olivia Wilde finoman érzékelteti a szerepében, hogy milyen az, amikor a férj egy aprósággal is azonnal kiakasztja. Angela karakterén azt is végig érezni lehet, milyen lélekölő, amikor egy feleség és édesanya minden elvárásnak meg akar felelni, úgy, hogy közben teljesen megfeledkezik arról, ki is ő valójában. Seth Rogen megsavanyodott, középkorú apukát játszik, aki nagyon rég örült bárminek. Hozzájuk érkezik mély dekoltázsban és igéző szemekkel a pszichoterapeuta és szexológus Piña (Penélope Cruz), és férje, a sármos és rendkívül laza Hawk (Edward Norton). Hawk bőkezűen bánik a bókokkal, mindenre empatikusan reagál, ami már annyira túlzó és irritáló, hogy hamar ott motoszkál a nézőben, hogy valami nem stimmel a férfival. Piña viszont annyira szenvedélyes és magabiztos, hogy ő az egyetlen karakter, aki nem válik azonnal nevetségessé ebben a társaságban.

Ahogyan haladunk előre a cselekményben, úgy rajzolódik ki Angela és Joe boldogságtalanságának háttere, ami szívfacsaró, de egyáltalán nem ritka a házaspárok esetében. Joe egykor büszke zenész volt, aki múzsájának, azaz a feleségének írt dalokat, azonban nem futott be. Azóta egy konzervatóriumban tanít gyerekeket, akik többnyire leszarják, mit mond éppen az órán. Angela mindennapjait eközben az teszi ki, hogy milyen elegáns és extra kiegészítőket szerezhet be a lakásukba, amit a film díszletesei tökéletesen meg is idéznek a Koppenhágát idéző berendezéssel. A fotósként diplomázott feleségnek ez az egyetlen szenvedélye, mert elsősorban egy 12 éves lány édesanyja, aki azt sem tudja, mikor emelhette fel a fényképezőgépét utoljára.

A vacsora során, ahogy egyre több bor és tequila fogy, a szereplők zseniálisan vedlik le gátlásaikat, majd a vacsora után párt cserélnek, és a lakás különböző pontjaiba röppennek szét. Innentől bizarr szexualitás töltetet kap a film, mert Angela azt élvezi, hogy Hawk értékeli a kifinomult ízlését, Joe pedig állandóan elpirul Piña szenvedélyes érdeklődésétől és mély dekoltázsától.

Innentől kezdve a filmben is tovább gyarapodnak a konfliktusok, amitől a Meghívás zavaróan harsánnyá is válhatott volna (mint például a szintén egy térben játszódó Egykutya), de Wilde rendezése tökéletesen vegyíti a feszültséget a humorral. Így még nagyobbat szól, amikor kiderül, miből is fakad a megkeseredett házaspár boldogtalansága, és mi az oka Hawk negédességének.

Wilde koncepciója persze nem új, eleve a film a spanyol Cesc Gay Szenvedélyes szomszédok című filmjének adaptációja, és végig egy térben játszódó, házasságon belül kirobbanó mély konfliktust már Mike Nichols is megmutatta a Nem félünk a farkastól című filmjével. De Olivia Wilde filmjéhez hasonlóan elmélkedik a szerelemről és a társas viszonyokról az olasz Teljesen idegenek is, amiben szintén egy este leforgása alatt törnek ki konfliktusok, a rendkívül sikeres filmből nem véletlenül készült aztán magyar remake is BÚÉK címmel.

Bár Olivia Wilde rendezése azért aligha lesz kultikus film, abban mégis kiemelkedő, hogyan vált hangnemet menet közben. A film első fele még bohózatszerű, ami fokozatosan vált át érzelmi drámába. A négy szereplő játéka egyenrangú, ugyanúgy elhittem Penélope Cruznak, hogy ő a felszabadult szexistennő, mint Seth Rogennek, hogy ő az örök vesztes figurája.

A Meghívással a legjobb kamaradrámákhoz méltó alkotás született a vad fantáziákról, a szerelem elfonnyadásáról, és arról, hogy nem a kapcsolatunkat kell hibáztatni azért, ha lemondunk a vágyainkról. Mindezt a film úgy idézi elő a nézőben, hogy nem akarja lenyomni a torkunkon a nagy bölcsességeket, inkább meghagyja a teret az elmélkedésnek, és annak, hogy mi is keressük magunkban a válaszokat a szereplők dilemmáira.

A Meghívást július 2-tól játsszák a magyar mozik.