Amíg a föld kerek, mindig lesznek sértett rockerek
A zenei felnövéstörténetek, a lemezbolti realizmus és a keserédes dramedyk iránti elfogultságomat nehéz lenne letagadni. Ha egy film a Pop, csajok satöbbi (High Fidelity) cinikus, mégis rajongói mikrovilágát vagy a Sing Street naiv giminosztalgiáját idézi, nálam eleve nyitott kapukat dönget. Utóbbit az a John Carney rendezte, akinek a neve eddig egyet jelentett a zene mély, és szinte rituális feldolgozásával. Manapság, amikor a mozik lassan belefulladnak a futószalagon szállított, kiszámítható zenei életrajzi filmekbe, egy fikciós, a dalírás intimitására épülő történet pont menedék lehetne.
De míg a kétezres évek elejének hasonló tematikájú alkotásait ma is indokolt kultuszként emlegetjük, Carney legújabb munkáját, az Életem legjobb száma (Power Ballad) című filmet biztosan nem fogjuk. Pedig a felütés még hordoz magában egy finom és érett egzisztenciális réteget. Adott egy idősödő, megkeseredett rocker, Rick (Paul Rudd), aki karrierje alkonyán is arról álmodozik, hogy egyszer még arénákat tölt meg a zenekarával. A valóság ezzel szemben a totális kompromisszum, az esküvők vendégeinek kiszolgálása.
A film első harmada szépen tapint rá arra a generációs dilemmára, hogyan lehet tisztes rocksztárként megöregedni, és hogyan kell elfogadni (vagy egyáltalán el lehet-e), hogy a színpadot átvették a fiatalabb, a korszellemet és a közönség igényeit gátlástalanabbul kiszolgáló popelőadók. A film fő konfliktusa ott kezdődik, amikor Rick végül feladja a makacsságát, és egy fellépés után együtt áll színpadra a fiatal popbálvánnyal, Dannyvel (Nick Jonas), majd az ezt követő, sörbe és fűbe fojtott éjszakai jammelés során végre valami valódi, egy nyers, lüktető rockballada születik. Rick hónapokkal később aztán a hangszórókból hallja viszont a saját szerzeményét, immár Danny legújabb, készre kevert slágereként. Innentől kezdve a film egy klasszikus, foggal-körömmel vívott szerzőségi háború története.
A probléma csak az, hogy a film elköveti azt a hibát, amit a saját dialógusaiban néha kritikaként megfogalmaz. Az Életem legjobb száma mögül ugyanis hiányzik az autonóm karakter. Van egy pont a stúdiójelenetben, ahol Danny karaktere kiadja az ukázt: „legyen a dal karaktere inkább Bruce Springsteen!” – és ez a metakiszólás tökéletesen modellezi a rendezés gyengeségét is. Míg a kétezres évek eleji nagy zenei moziknak egyedi atmoszférájuk és karakterük volt, ez a film csupán egy sok mindenből összeollózott munka, aminek kifejezetten rosszul áll, hogy a zsánerkliséket egymásra pakolva próbál meg hatást elérni.
Ez a sterilitás a párbeszédekben is visszaköszön, amelyek helyenként kifejezetten kényelmetlen, suta mondatokat szülnek. Amikor például Dannyék arról vitatkoznak a stúdióban, hogyan finomítsák a szöveget, elhangzik a bűvös elvárás: a számnak „szülőbarátnak” kell lennie, és „dugás sem lehet benne”. Elképzelhetetlen, hogy a klasszikus rockkorszak formálói azon szorongtak volna, hogy mit szól majd a dalszöveghez a szülői munkaközösség. Ez a jelenet azonban nem a zeneipar kritikája, hanem a film saját belső iránytűjének elvesztése.
Pedig a Nick Jonas által alakított Danny figurájában papíron megvolt az izgalmas karakterfejlődés lehetősége. Adni akartam neki egy esélyt, hogy bizonyítson, hiszen a karakter háttere jókora popipari szorongásokat hordoz: egy sikeres fiúbandából kiválva próbálja felépíteni az első szólóalbumát, miközben a menedzsmentje visszatartja a dalait, mivel azok nem átütő slágerek, csupán közepesen jó próbálkozások. A szólókarrier identitásválsága és a hátszél nélküli talpon maradás remek alap lehetne, ám Nick Jonas sajnos túl maníros a szerepben. Ahelyett, hogy megmutatta volna a popgépezet által megnyomorított művész belső vívódásait, megmaradt a mesterkélt paródiánál.
Mivel Ricknek semmilyen kézzelfogható, jogi bizonyítéka nincs arra, hogy Danny ellopta a dalát, a film átfordul a megszokott hollywoodi kálváriába. Los Angeles-i utazás, iparági akadályok közben még a saját családja is ellene fordul, megkeseredett, féltékeny öregembernek bélyegezve őt.
Annyit elismerek, hogy a film lezárása dramaturgiailag korrekt, azonban ez a korrekt iparosmunka sem menti meg az összképet. A film igazi, mélyen meghúzódó konfliktusa nem is maga a konkrét plágium, hanem az a generációs szorongás, hogy az egykor szentnek hitt kulturális értékek és a hitelesség eszménye végérvényesen elavulttá váltak a mai piacon. Danny karaktere a modern zeneipar rideg reflexiója, ahol a daloknak már nem karizmatikusnak vagy provokatívnak, hanem algoritmuskompatibilisnek, sterilnek és ártalmatlannak kell lenniük.
John Carney filmográfiája valójában egy koherens, tematikus életút-kronológia, amely a zenén keresztül, szinte organikusan tapint rá a különböző életszakaszokra. A történet a Sing Street naiv, kamaszkori lázadásával és a zenekar-alapítás bemutatásával kezdődik, hogy aztán a Once nyers realizmusában átadja a helyét a húszas évek végi egzisztenciális szorongásoknak és a korai felnőttkor útkeresésének. Ezt a vonalat vitte tovább a Szerelemre hangszerelve (Begin Again), amely már a harmincas–negyvenes korosztály csalódásait, a magánéleti töréseket és a zenei újrakezdés terápiás jellegét boncolgatta. Ebben az ívben az Életem legjobb száma lett volna a logikus végpont: a kapuzárás, az öregedés és a kulturális hagyaték megvédésének melankolikus kérdésköre. Az Életem legjobb számának problémája azonban pont az, hogy míg a korábbi filmjeiben ezek a különböző életszakaszok organikusan és hitelesen működtek, ez a film inkább sablonos vígjáték lett csak.
A stúdió nyomása, a szélesebb közönség kiszolgálása teljesen elvette azt a fanyar, dublini indie-bájt, ami Carney alkotásait eddig jellemezte. Így új filmje elszalasztott generációs himnusz: ha logikailag nem működik is a „millenniálok Sing Streetjeként”, a tematikus magja nagyon is ehhez a korosztályhoz beszél. Pontosan érti a millenniálok múltba révedését és a jelennel szembeni tehetetlenségét, csak épp a megvalósítás során a rendező maga is behódolt azoknak a sablonos hollywoodi sémáknak, amiket a történet szintjén egyébként joggal kritizál.
Az Életem legjobb száma már fut a magyar mozikban.
