A Michael Jacksonról szóló film retteg attól, hogy bemocskolja az ikont
Úgy tűnik, Hollywood végleg rátalált a tökéletes receptre: vegyél egy világszerte ismert popsztárt, keress egy divatos, feltörekvő színészt (lehetőleg olyat, aki hajlandó hónapokig énekórákra járni), és csomagold be a traumáit egy vizuálisan lenyűgöző, kétórás katarzisba.
A zenészéletrajzi filmek, vagyis a biopicek reneszánszát éljük, viszont van gond bőven ezzel a trenddel. Amíg Martin Scorsese No direction home című Dylan-dokumentumfilmje még a mélyfúrás igényével készült, ma már ezek a filmek inkább a mítoszépítésről szólnak. A Bruce Springsteenről vagy Amy Winehouse-ról szóló filmek esetében is ugyanaz volt a cél: a popkulturális szentek oltárának fényesre polírozása. Ez a nemrég bemutatott, csak Michael néven futó Michael Jackson-filmre is igaz, amiben például a popsztár elleni vádakról, vagy a személyiségének árnyoldalairól egy szó sem esik.
A mostani film sztorija ugyanis 1988-ban, évekkel a popsztárral szembeni első vád megjelenése előtt ér véget. 1993-ban azzal vádolták meg Jacksont, hogy az akkor 13 éves Jordan Chandlert szexuálisan zaklatta. A popsztár akkor peren kívül egyezett meg, és több millió dollárt fizetett Chandler családjának. A film azokat a vádakat is teljesen figyelmen kívül hagyja, amelyeket a 2019-ben az HBO-n bemutatott Leaving Neverland (Elhagyni Neverlandet) című dokumentumfilmben mutattak be. Abban a dokumentumfilmben Wade Robson és James Safechuck vallott részletesen arról, hogyan használta ki őket gyerekkorukban Jackson 1988 és 1996 között. Robson és Safechuck ügye idén ősszel juthat tárgyalásig. Eközben a korábban Jacksont védő Cascio család is előállt azzal, hogy korábban hazudtak a popsztárról, és a férfi rendszeresen zaklatta az akkor még fiatalkorú gyerekeket a családban.
A Michaelt rendező Antoine Fuqua, vagy a főszerepet játszó Jaafar Jackson, a popsztár unokaöccse persze tudhatta, mire vállalkozik, hiszen a produkció Jackson hagyaték- és jogkezelőinek szoros felügyelete és produceri közreműködése mellett készült. Ebben a konstrukcióban borítékolható volt a végeredmény, főleg úgy, hogy a film bizonyos részeit újra kellett írni, mert a jogi csapat időközben rájött, hogy a Jordan Chandlerrel kötött peren kívüli egyezség szerint egyik fél sem mutathat be nyilvánosan semmit például Chandler vallomásaiból. A filmet gyártó Lionsgate elismerte, hogy néhány leforgatott részletet kivettek a filmből, de a cég szerint így majd még több történetet mesélhetnek el a film folytatásában vagy folytatásaiban.
Ilyen körülmények között nem egy őszinte drámát, hanem egy kétórás PR-gépezetet kapunk nézőként, amely Michael Jacksont mártírként ábrázolja, miközben alig tudunk meg valamit arról, mi inspirálta a dalok szövegeit vagy az akkor forradalminak számító zenei megoldásokat. Mintha a készítők féltek volna mélyre ásni a művészben, és helyette megelégedtek volna a látványos ének- és táncjelenetekkel. Ráadásul a film vizualitása is néha a giccs határát súrolja.
Eleve veszélyes játék a biopic műfaja, a Michael producereinek korábbi alkotásában, a 2018-as Bohém rapszódiában például a Queen két tagja, Brian May és Roger Taylor a józan ész és a családi értékek bástyáiként tűntek fel, míg Freddie Mercury szinte egyedüli felelősként jelent meg saját szétesésében. A nézők tódultak a mozikba a színes-szagos show-ért, de a kritikusabb nézők érezhették, hogy a film nem a Queen története, hanem a zenekar tisztára mosott verziója volt a múltról. Ezzel szemben Elton John és a róla készült Rocketman megmutatta, hogy az önreflexió nem gyengíti, hanem erősíti a legendát. A filmben a zenész karaktere saját függőségeivel, dührohamaival és gyarlóságaival is szembenézett.
Truman Show a stúdió szemszögéből
A Michael rögtön azzal indít, hogy a kis Michael az ablakból bámulja a kint játszó gyerekeket, miközben őt és testvéreit Joe Jackson (Colman Domingo) a kíméletlen apa még éjszaka is felsorakoztatja a próbához. Ez az a pont, ahol a film hatásosan ragadja meg a Jackson 5 (vagy ahogy a dinamika alapján hívhatnánk, a Jackson 4+1) lényegét: Michael sosem választotta a hírnevet, őt belekényszerítették a sikerbe.
Ezt a feszültséget mutatja be a film talán legintimebb jelenete, amikor Michael az anyjával beszélget az állatokról. A néző itt érti meg a sztár későbbi, sokak által furcsának bélyegzett viselkedését, és a fiú mondataiban benne van egy egész elrabolt gyerekkor tragédiája. Persze Michael Jackson hóbortjai, a kísérleti telepről kimentett csimpánz, Bubbles, a Neverland-i állatkert a bulvár kedvenc témái maradtak, de ha belegondolunk, a poptörténelem más zsenijei sem voltak „normálisak”: Freddie Mercury például rendszeresen hazatelefonált Londonba a macskáinak, hogy beszélgessen velük a turnék alatt. Michael Jacksonnnál azonban ez a magány alapvetéssé vált.
Fuqua az érzelmes kezdet után aztán a két szék közé esik a filmjével. Meg akarja mutatni az embert, de közben retteg attól, hogy bemocskolja az ikont. Ez leginkább ott érhető tetten, ahogy a rendező Jackson fizikai átalakulását kezeli. Amikor az orvosi rendelőben a pigmenthiányra felírt krémek kerülnek elő, vagy amikor a plasztikai beavatkozások sorozata elindul, a film mintha nem a valóságot mutatná. Míg a Rocketman elvonó-jeleneteiben szinte érezni lehetett az izzadtság és a hányás szagát, a Michaelben a fizikai fájdalom is sterilizált. Fuqua mintha félt volna megmutatni a valódi, mélyen emberi segélykiáltást, így Jackson traumái nem húsba vágó dilemmák, hanem csupán esztétizált állomások maradnak a szentté avatás felé vezető úton.
Fuqua mozija így olyan, mintha a Truman Show-t a stúdió szemszögéből néznénk: látjuk a csillogást, a tökéletes koreográfiát, de sosem engednek be minket a kulisszák mögé, ahol Michael rájön, hogy az élete egy megrendezett színjáték. Ezzel a film akaratlanul is reprodukálja azt a magányt, amit Jackson egész életében érzett. Még 2026-ban is csak a jelmezt, és nem az embert látjuk.
A film végső soron eléri a célját: valamiképp beszippant, szórakoztat (például a Prince és Jackson közti rivalizálás bemutatásával) és lenyűgöz. De ahogy a Bohém rapszódia esetében is történt, itt is fennáll a veszély, hogy a néző egy sminkelt verziót kap a valódi történetről. Michael Jackson nemcsak a pop királya volt, hanem korunk egyik legösszetettebb, legtragikusabb és legellentmondásosabb figurája. Ha egy életrajzi film nem mer szembenézni ezzel a komplexitással, akkor nem művészetet hoz létre, hanem csupán egy drága emlékművet a rajongók számára.
A Michaelt már vetítik a magyar mozik.
