Ha van bűnös élvezet, ez az

Elég sok dolgot szeretek bűnös élvezetnek nevezni az életemben. A munka közben benyomott tábla csokit, az 1500 forintos lattét, a teljesen hatástalan arcmaszkban mosogatást, a vacsorafőzés közben elkortyolgatott hosszúlépést, és a monoton házimunkák elvégzése közben ledarált, megkérdőjelezhető minőségű, de szórakoztató sorozatokat is. Sosem titkoltam például (írtam is róla), hogy a kelleténél jobban szoktam várni a Bridgerton új évadait, és igen, én vagyok az a remekül mémesíthető harmincas, házas, gyerekes nő is, akit simán beszippantanak az olyan, egyértelműen fiatalabb generációt célzó sorozatok is, mint a Heated Rivalry vagy az Off Campus.

Ezekben a sorozatokban az a jó, hogy szexik, szórakoztatók, néha egészen komoly témákba is belenyúlnak, miközben pont annyira bugyuták, hogy minimális odafigyeléssel is követhetőek legyenek. A gond az, hogy leginkább azért lehet bűnös élvezetnek nevezni őket, mert bűntudatunk van attól, hogy rájuk pazaroljuk az időnket a minőségibb tartalmak fogyasztása helyett. Mert igazából teljesen felejthetők, és tényleg csak arra jók, hogy kicsit kizökkentsenek a megszokott mindennapokból, anélkül, hogy ehhez különösebb energiabefektetést igényelnének

Nem vártam ennél többet a Disney+-on futó Riválisoktól sem, amikor rábukkantam. Nyolcvanas évek, béna arisztokraták, szép házak, csodás vidék, angol humor, dekoratív emberek, sok szex. Mi sülhet el rosszul? Semmi, sőt.

A sorozat Jilly Cooper Rutshire Chronicles (Rutshire-i Krónikák) című regénysorozatán alapul, a dél-angliai Costwolds-beli kitalált megyében, Rutshire-ben játszódó történet főszereplői jómódú és többnyire felső középosztálybeli emberek, akik csodálatos kúriákban tengetik a mindennapjaikat, unaloműzésként pedig egymással kamatyolnak.

Cooper 1985-ben publikálta a sorozat első részét, 2023-ban az utolsót, összesen tizenegy könyvön keresztül bemutatva a rutshire-iek szexuálisan túlfűtött életét. A Hulu ezekből a második, Riválisok címűt adaptálta 2024-ben – Cooper ezt még pont megélhette, 2025-ben, 88 évesen hunyt el. A sorozatnak most fut a második évada, és bár egyelőre nem tudni, a készítők meddig akarják folytatni a történetet, alapanyag van bőven.

Nagyon-nagyon leegyszerűsítve a Riválisok tulajdonképpen arról szól, hogy mindenki mindenkivel kavar, vagy kavarni akar. Félreértésnek helye nincs: már az első évad első részének első perceiben premier plánban nézhetjük egy, a repülőgép mosdójában szerelmeskedő férfi pucér fenekét. De valójában ennél sokkal többről van szó benne. A Riválisok alapvetően szórakoztatni akar, de közben nem riad vissza a hatalmi és szexuális játszmák sötét oldalának bemutatásától sem, a szarkasztikus humorba csomagolva kíméletlenül őszinte kritikát fogalmaz meg a brit társadalmi berendezkedéssel, politikai kultúrával és a MeToo-érát pár évtizeddel megelőző munkahelyi egyenlőtlenségekkel szemben is.

Az első évad még nehezen találta meg az egyensúlyt a komolyabb hangvétel és a szórakoztató vonal között, a második évadra ebbe is belejöttek az alkotók. Igaz, ehhez az is kellett, hogy mostanra az első évadban még kicsit karikatúraszerű karakterek rétegeket kaptak, tisztábban rajzolódnak ki az elsőre erősen megkérdőjelezhetőnek tűnő döntések mögötti motivációk, és úgy általában, az egész alaphangulat egy fokkal borúsabb lett. A második évad első felének záróepizódja például az eddigi legsötétebb, a folytatásra pedig novemberig várni kell, addig törhetjük a fejünket azon, meg tudja-e majd tartani pimasz humorát és lezser szexiségét a sorozat akkor is, ha veszi a bátorságot, hogy komolyabban vegye magát. Az eddigiek alapján menni fog neki.

A bosszú a tévében tálalva a legédesebb

Cooper újságíróként kezdte a karrierjét, a köztudatba a házasságról, családról és szexről írt, őszinte, humoros esszéivel robbant be, amelyeket később több könyvbe gyűjtve is kiadott. Otthonosan mozgott az angol felső-középosztályban, halála után Kamilla brit királyné is közeli barátjaként hivatkozott rá. Coopert nemcsak a szex foglalkoztatta, hanem a brit osztálykülönbségek és társadalmi megosztottság is, amivel szintén több cikkben foglalkozott, és ami – a szexuális örömszerzés különböző formái mellett – a Riválisokban is szerepet kap.

A történet középpontjában az egykor díjugrató olimpikon, most konzervatív sportminiszter Rupert Campbell-Black (Alex Hassel), a sztárműsorvezető, Declan O’Hara (Aiden Turner) és a cotswoldi televíziós társaság, a Corinium vezetője, Lord Tony Baddingham (David Tennant) rivalizálása áll.

Tony hiába csábítja el Declant a BBC-től a rutshire-i kereskedelmi tévéhez, a két férfi között hamar beütnek a kreatív nézetkülönbségek. Declan otthagyja a Coriniumot és összefog a Tonyval nem éppen baráti viszonyt ápoló Ruperttel, hogy a közösen alapított Venturerrel elhappolják a régiós televíziós franchise-jogot a Coriniumtól. A cél közös, de a viszony Declan és Rupert között sem felhőtlen, Rupert ugyanis kinézte magának a férfi 20 éves lányát, Taggie-t.

Megkezdődik a hatalmi harc a tévéért és a nőkért, a szórakozás pedig garantált, hiszen, ahogy az ellenfelei gáncsolásához mindenkinél jobban értő Tony fogalmaz, „a bosszú a tévében tálalva a legédesebb”.

De az igazi bonyodalom nem is ez, hanem az, hogy a Riválisokban senki nem azzal van, akivel lennie kellene. Declan nem tökéletes férj, de legalább (egy ideig) hűséges, nem úgy a Londonból magával rángatott felesége, Maud (Victoria Smurfit), aki gyakorlatilag rá van függve a különböző férfiak hódolatára. Rupert hírhedten összefekszik mindenkivel, akár házas az illető, akár nem, a kalandos szexuális élete állandó beszédtéma a rutshire-i háztartásokban, a pletykalapok hasábjain és a televízióban is. Rupert talán révbe érne a nála jóval fiatalabb Taggie (Bella Maclean) oldalán – ha nem haverkodna össze közben Declannal, akinek megígéri, hogy távol marad tőle. A nézők persze tűkön ülve várják, hogy erre meddig lesz képes.

Tony és Monica (Claire Rushbrook) házassága a felszínen harmonikus partnerségnek tűnik, és tulajdonképpen, nagyjából, az is. Csakhogy – mindenki tudja – Tony notórius házasságtörő, az első évadban még a Coronium új, amerikai producerével Cameron Cookkal (Nafessa Williams) kavar, aki aztán a második évadra Rupert mellé kavarodik, de valójában Declan felé kacsintgat. Tony meg Declan feleségére.

A Corinium öntelt műsorvezetője, James (Oliver Chris) a műsorvezető társával Sarah-val (Emily Atack) kavar, aki egyébként a helyi képviselő felesége, és Rupert és Tony alkalmi szeretője. James felesége, a ponyvaregény-szerző Lizzie (Katherine Parkinson) minden megaláztatás ellenére hűséges feleség. Egészen addig, amíg találkozik az újgazdag techmogullal, Freddyvel (Danny Dyer), aki szintén egy boldogtalan házasságban tengeti az életét. Kettejük egymásra találása idilli is lehetne, ha nem lenne ott az ujjukon az aranykarika, igaz, a Riválisok szereplői közül ők az egyetlenek, akiket ez zavar.

A Riválisok egyik legnagyobb erőssége, hogy egészen egyszerűen nincsenek benne rossz színészek. A brit televízió veteránjain – Aiden Turner (A vámpír, a vérfarkas és a szellem, Poldark, A diplomata, Hobbit-trilógia), David Tennant (Doctor Who, Broadchurch, Jessica Jones, Harry Potter és a Tűz Serlege) és Katherine Parkinson (Kockafejek, Rockhajó, és a hamarosan érkező Harry Potter-sorozat) – kívül ott van például az eddig kevésbé ismert Alex Hassel (a The Boys első évadában ő volt a csúnya véget ért Áttetsző), Nafessa Williams és a fiatal Bella Maclean.

Nem véletlen, hogy a sorozat castingja tavaly BAFTA-jelölést is hozott a produkciónak, a Riválisokban a legkisebb mellékszerepeket játszókra is érdemes odafigyelni. A show-t az erős mezőny ellenére így is Tennant lopja el, aki látványosan élvezi, hogy a jelenetről jelenetre egyre aljasabb Lord Baddingham bőrébe bújhat, és akinél tagadhatatlanul senki nem mondja ízesebben a világon, hogy „Fuck off”.

A másik erőssége a sorozatnak, hogy baromi jól néz ki. Az angol vidék tájait eleve nehéz überelni, a Riválisok ezt fejelte meg a ‘80-as évek hajlakk-gőzös, válltöméses, neonfényes stílusával, ami annyira abszurd párost alkot a régenskori kosztümös drámákból megismert kastélyokkal és végtelen dombságokkal, hogy néha nehéz elhinni, hogy ezt az egészet nem csak kitalálta valaki. Pedig a Riválisok nagyon is pontosan elkapta, milyen lehetett a '80-as években az angol vidék, és azt is, milyenek lehettek az ott élők. Itt tényleg minden a helyén van, a rikító színű kiskosztümöktől és mintás nyakkendőktől kezdve a félelmetes magasságokba tupírozott hajakon, kék szemhéjpúderen, kantárosgatyákon és minisortokon át Declan méretes bajszáig. 2025-ben meg is kapta a legjobb sminkért és hajért és legjobb production designért járó BAFTA-t.

A 2024 óta futó sorozatot pont a második évad kezdete előtt fedeztem fel, sokakkal együtt, a sorozatot csak mostanában kezdi el felkapni a szélesebb közönség, a második évad végére pedig talán utoléri a megérdemelt nemzetközi kritikai elismerés is. Eddig sem panaszkodhatott mondjuk, az első évadot a legrangosabb brit szakmai szervezet, a BAFTA hét jelöléssel ismerte el, de ezek közül csak két szakmait válthatott díjra, a színész kategóriákban jelölt David Tennant és Katherine Parkinson viszont szobor nélkül maradt.

Pedig a Riválisok tényleg megérdemelne minden elismerést, már csak azért is, mert úgy tud kiemelkedni a tömeggyártott, feledhető romantikus-erotikus ponyvák sorából, hogy közben nem becsüli le a műfajt, egy pillanatra sem neveti ki a kedvelőit, és úgy marad hű a hagyományaihoz, hogy igazi minőségi szórakozást nyújt: remek zenével, díszlettel, jelmezekkel, izgalmas történettel, összetett karakterekkel, tökéletesen megírt párbeszédekkel, jó humorral, kiemelkedő alakításokkal, szerelemmel és képernyőn túlcsorduló erotikával. Hát mi a bűnös élvezet, ha nem ez?

A Riválisok Magyarországon a Disney+ kínálatában érhető el.