Egy Tourette-es útja a kiközösítéstől a királynői kitüntetésig

Megütnéd-e a leendő főnököd kutyáját egy állásinterjún? Neveznéd-e faszfejnek a bírót a tárgyaláson, ahol vádlottként vagy jelen? Mondanád-e Nagy-Britannia királynőjének, mielőtt a mellkasodra tűzi a kitüntetést, hogy kapja be? Ugye, nem. Ezek ugyanis udvariatlan dolgok a közmegegyezés szerint. Kirk Jones filmje viszont szívszorítóan és különös humorral mutatja be, hogy egy Tourette-szindrómával élő számára az imént felsorolt helyzetek (oké, a királynőset kivéve) mindennaposak. A két BAFTA-val elismert Miket nem beszélek megbabrálja a felnövekedéstörténet műfaji kódjait, és bár egy skót kisvárosban játszódik a jeleneteinek a java, egyetemes érvénnyel beszél a tabuk újragondolásáról és az élet kiszámíthatatlanságáról is.

Az öngyilkossági kísérlettől a Brit Birodalom Rendje kitüntetésig

A Lottózsonglőrökkel bemutatkozó, legutóbb pedig a Bazi nagy görög lagzi második részét rendező Kirk Jones hatodik nagyjátékfilmje a tizenéves korában Tourette-szindrómával diagnosztizált John Davidson történetét dolgozza fel. Davidson kiskamasz koráig úgy élt, mint a galashielsi tinédzserek java. Csibészkedett, rengeteg krumplit evett, a zsebpénzét újságkihordással egészítette ki, ráadásul a helyi korosztályos focicsapat legnagyobb ígérete volt. Aztán valami megváltozott. Először azt figyelte meg, hogy egyre többször hunyorog, majd pedig különböző hangokkal vagy mozdulatokkal járó cselekvéssorok ismétlődtek nála ugyancsak akaratlanul. Ezeket tikeknek nevezi a szakirodalom. Tik az is, hogy John malac dolgot mond az első randira az édesanyjával érkező lánynak a moziban, azon a meccsen pedig, amire egy fontos játékosmegfigyelő is ellátogatott, és Davidson nagy lehetőségét jelentené, betlizik, ami nem csoda, hiszen stresszhelyzetben a tikek még kérlelhetetlenebbül jönnek elő.

Davidsont nem értette meg a környezete, azt hitték, szimulál vagy produkálja magát. Gúnyolódtak rajta az osztálytársai, kiküldték a teremből a tanárai, és az egyre romló állapotának alighanem a szülei válásában is lehetett némi szerepe (még egy elképesztő teher). Aki volt már tizenéves, tudja, hogy abban az életszakaszban akad bőven, amivel birkózni kell, egy Tourette-es kamasz számára pedig hatványra emelve jelentkeznek a korábban nem tapasztalt helyzetek. Ráadásul a legkevésbé sem képes kontrollálni ezeket.

Egy ponton Davidson az öngyilkossági kísérletig jutott, szóval nem túlzás azt mondani, hogy amikor 1989-ben a BBC John's Not Mad címmel dokumentumfilmet forgatott vele, az összeomlás szélén volt az élete. Annak idején Kirk Jones is látta ezt a dokut, amikor pedig az új filmjéhez keresett ötletet, eszébe jutott Davidson története, és amint ebből az interjúból kiderül, megnézte a többi BBC-produkciót is, amiben John azóta szerepelt, elolvasta a legkülönbözőbb lapoknak adott nyilatkozatait, és abban reménykedett, hogy a 2019-ben a Tourette-szindróma szélesebb körű megismertetéséért végzett munkájáért a Brit Birodalom Rendje kitüntetésben részesült férfi nem ígérte még oda egy másik produkciónak az élete megfilmesítésének jogait. Davidson nem kötött korábban hasonló megállapodást, a forgatás ötlete viszont tetszett neki. Kirk Jones executive produceri jogokat adott a férfinak, így biztosítva őt, hogy bármiről készségesen egyeztetnek vele a Miket nem beszélek mozikba kerülése előtt.

Megcsókolt lámpaoszlopok

A filmben az a Robert Aramayo formálja meg Davidson karakterét, aki Timothée Chalamet, Michael B. Jordan, Ethan Hawke és Leonardo DiCaprio elől halászta el a BAFTA-díjátadón a legjobb férfi főszereplőnek járó kitüntetést. Teljesen jogosan. A 33 éves Aramayo ugyanis, aki A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiből vagy a Netflix Ne higgy a szemednek! című minisorozatából lehet ismerős, káprázatos alakítást nyújt. (Ahogyan Maxine Peake és Peter Mullan is.) Nem is őt látjuk a vásznon, hanem egy John Davidson-avatart. Ez elsősorban annak köszönhető alighanem, hogy a színész nemcsak könyveket olvasott a Tourette-szindrómáról, hanem a forgatás előtt három hónapra Galashielsbe költözött, és együtt élt Davidsonnal. Együtt mentek bevásárolni, együtt kertészkedtek, együtt nézték a televíziót és együtt költötték el az ebédjüket.

Az étkezés a film egyik legfontosabb rítusa. Számos alkalommal látjuk a szűk asztal körül összegyűlő, és rendszerint krumplit fogyasztó családokat. És mivel ebből egyértelműen kiderül, hogy a konyhaasztal nemcsak az információcsere helye, hanem lényegében az egy fedél alatt együtt élők profán oltára is, az egyik legkegyetlenebb talán, amivel a film szerint Johnnak szembe kell néznie, hogy a tikjei miatt az édesanyja az asztal elhagyására szólítja fel, azán pedig csakis egyedül, a földet nézve, a tűzhellyel szemben ehet. Ehhez képest már-már kutyafüle, hogy azok, akik nincsenek tisztában vele, hogy Davidson nem a kivagyiság miatt káromkodik vagy provokációképpen húz be nekik,

hanem a sokáig fel sem ismert Tourette-je miatt, vascsővel verik szét a bordáit, vagy az orrát törik be, csak hogy rendben érezzék a méltóságukat.

A film visszatérő szereplői a kórházi ágyak, de az olyan szűk, klausztrofób terek is, mint a börtöncella, az erkély vagy épp az a feketére festett egykori tárolószoba, ahol John a legboldogabb éveit tölti el, hiszen az anyjától elköltöző fiatal férfit egy olyan család fogadja be, akik végre megértik őt. Elfogadják, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva John négyszer a csapból folyó forró víz alá teszi a kezét minduntalan, azokra a lámpaoszlopokra pedig, amiket ferdének lát, minden esetben puszit kell nyomnia. Tudomásul veszik, hogy különös matematika szerinti rítusokkal rendezi be a világot maga körül.

Tikek

A fentiek segíthetnek a tikek elodázásában is. A tikek olyan akaraton kívüli ismétlődő mozgások és/vagy hangadások, melyek között előfordulhat homlokráncolás, orrhúzogatás, hümmögés vagy krákogás – olvasható a Tourette.hu oldalon. A tik egyfajta idegrendszeri tünet, ami rendszerint nem, vagy legalábbis nehezen kontrollálható. A rángó, hirtelen mozdulatok ilyenkor gyakran ismétlődnek és többnyire rövid ideig tartanak, a hangadások pedig igen sokfélék lehetnek a torokköszörüléstől a szipogáson át az összetettebb hangok, (csúnya) szavak ismétléséig. A tikek közül a film is jó néhányat megmutat. És felismerjük belőle azt is, hogy a legjobb nem reagálni azokra.

A tikeket különben a viszketéshez lehet hasonlítani, és ebből a példából jól érthető talán az is, hogy a tik visszatartása kellemetlen, és csakis a teljesülése hoz némi megkönnyebbülést. Már annak, aki meg tudja vakarni a háta közepét. De képzeljük csak el, hogy az új suliban, az első héten egy Tourette-est az a tik gyötör, hogy párolt cukorborsót kell a pocakos, kimért igazgató szeme közé köpnie. Így is tesz, bármilyen nehéz is ezt egy kívülállónak megmagyarázni, és persze számolni kell a következményeivel.

Amiatt részletezem a Miket nem beszélek jeleneteiben életszerűen megjelenített tikeket, mert június 7-e a Tourette-szindróma világnapja (klassz, hogy a magyar forgalmazó erre időzítette a hazai mozipremiert), Kirk Jones filmje pedig úgy edukál a tünetegyüttesről, hogy a helyzetek képtelenségét látva egyszerre szorul össze a gyomrunk, szökik a szemünkbe könny és nevetünk. A Miket nem mondok arra is megtanít, hogy a lehető legjobb dolog, amit egy Tourette-tel élő szorongásának csillapítása érdekében tehetünk, hogy az azonnali besértődés helyett vele megyünk, vele nevetünk. Még ha ez sokszor nem kevés önuralmat és önismeretet is kíván.

Csendek

Kirk Jones filmjét hamisítatlanul britté teszi a foci, az erőszak, a rengeteg krumpli, a türkiz Adidas-pólók, a susogós melegítőfölsők, a New Order-, a Supergrass- és az Oasis-dalok mint az évezred végi és -eleji Nagy-Britannia legfontosabb motívumai. A Miket nem beszélek mégis egyetemes. Az elfogadásról szól ugyanis. Arról, hogy nem igazan látjuk a következő kanyart. Azt ajánlja, akárhogy alakul, mindig legyünk az életre kíváncsiak, és megsejteti: nem biztos, hogy épp olyan a rend, ahogyan elképzeltük azt. Az őszinteségről és a tabukról beszél a film, és a félelmeink újragondolását ajánlja fel.

A második esélyeket hozza szóba, amiket meg kéne kapni mindenkinek, de egyáltalán nem egyértelmű, hogy megkapja őket bárki is. A csendekről gondolkodtat el.

Mivel tudtam, hogy a nyolcvanas évek Skóciájában indul a sztori, azt találgattam magamban a mozi felé menet, hogy vajon melyik korabeli sláger festi majd alá az első jelenetet. Eléggé meglepett, hogy csenddel kezdődik a film, de beugrott hamar, hogy egy Tourette-szindrómás számára a legfenyegetőbb éppen a csend lehet. A könyvtár csendje vagy a díjátadóké, ami összetörhet bármikor, és félő, hogy épp egy tik töri össze majd. Ezt Kirk Jones úgy bizonyítja be, ahogy egy monarchiából származó filmes a legdrasztikusabban teheti: a nyitószekvencia csendjét ugyanis John Davidson „Fuck the Queen” közbekiabálása töri szét. A teremben jelen lévő II. Erzsébetet azonban ez egyáltalán nem karcolja meg.

A BAFTA-díjátadón elhangzó durva szavakból komoly perpatvar kerekedett. Pedig az indulatosabban reagálóknak elég lett volna megnézniük a Miket nem beszélekből ezt az egy jelenetet, hogy a Tourette-szindrómával élők nem mindennapi mindennapjaival kapcsolatban tisztábban lássanak, és belátóbban viselkedjenek.

A Miket nem beszélek június 4-étől látható a magyar mozikban.