Azt írták, hogy a filmem olyan, mintha Wes Anderson végre szexelt volna

Az idei budapesti Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztivál egyik legemlékezetesebb darabja Kurucz Pál, vagyis Pol Kurucz filmje, a Charlie Is Not A Boy, egy maszkulinitással, genderfluiditással, szexualitással, felnövéssel és Amerika-kritikával kacérkodó sztori. Ez Kurucz első filmes kísérlete, a magyar-francia szülők gyermekeként született 49 éves alkotó neve elsősorban fotográfusi munkájáról ismert, képei a Vogue, a GQ, a BBC, a Rolling Stone, valamint a Guardian hasábjain és címlapjain is megjelentek, 2015-ben indult fotós karrierje alatt számos amerikai híresség állt már a kamerája előtt. Interjúnkban beszélgettünk az első rövidfilmjéről, a rendezvényszervezői múltról, a mesterséges intelligencia és a fotózás kapcsolatáról, Mike Tyson szorító markolatáról, és arról is, hogy lefotózná-e Kanye Westet, vagy Jeff Bezost.

Klubos, zenés, színházi múltból jössz. Hogy jutottál el első körben a fotózáshoz?

Franciaországban nevelkedtem, az édesanyám francia. Huszonéves koromban hazajöttem, párhuzamosan civil és színházas életet éltem, aztán úgy döntöttem, hogy csak kultúrával, zenével és filmekkel foglalkoznék, filmklub formában. Így indult el a Külkolor-projekt amiben a kultúrfelelős velem együtt Vida Vera volt. Ezek kültéri, más-más specifikus témát, koncepciót és lineupot követő kezdeményezések voltak. A Külkolorok után nyitottunk egy helyet, a Kolort. Volt moziklub, Monday Sessionök, élőzene, kiállítások. Aztán bejött a Gozsdu, ahogy mai formájában ismerhetjük, onnan elmenekültünk, én konkrétan Brazíliáig.

Ott 2013-ban megcsináltuk a Kolor Rio kultúrklubot. Elfoglaltunk egy omladozó kis kúriát az erdő mellett, volt makákó, meg egzotikus madarak. A kúria tulajdonosa papíron egy szegény tanárnő volt egy favelából, aki azt mondta, hogyha segítünk neki egy kicsit felújítani, akkor ott tölthetünk egy-két évet. Nem volt igazán pénzünk, az eseményfotózás pedig elég drága volt ott kint, úgyhogy Vida Vera és Szombat Éva segítségével a kezembe lett tolva egy kis műanyag fényképezőgép, hogy csináljam én az eventfotókat. Életemben nem fotóztam előtte, de borzasztóan tetszett. A színházas múltam bekapcsolt, elkezdtem komponálni, sztorikat mesélni a fényképekkel.

Milyen világba csöppentél itt?

A kinti kultúrkör rettenetesen diverz volt. Nagyrészt queer, fekete, liberális közeg, ami iszonyúan inspirált. Az első fotózásom egy improvizált, teljesen amatőr fotózás volt, egy queer elektronikus partin. Nem beszéltem elég jól portugálul, a fotózás egyfajta pótló önkifejezési lehetőség volt. A csapat, amelyik velem dolgozott a kultúrházi munkákban, önkéntesekből állt, ez alakult át fotóprodukciós csapattá. Később, mikor kinőttük az első helyünket, átköltöztünk a Rua do Puteirosba, magyarra fordítva a „kurvák utcájába”, ahol összesen 14 bordélyház volt. Egy kiürített bordélyházba költöztünk be, az volt a stúdióbázisunk egy olyan utcában, ahol a közönség nagy része rendőr volt, mivel a rendőrkapitányság közvetlenül mellettünk volt. Volt egy egyezség a rendőrséggel, hogy diszkont szolgáltatásokért cserébe hagyják őket létezni, kábítószerestül.

Egy idő után kinőttük magunkat, 2016-ban átköltöztünk a csapattal São Paulóba, és elkezdtünk kicsit profibban dolgozni. Helyi celebek felkerestek, jött a Vogue, a Marie Claire, a GQ és más magazinfotózások és galériás megkeresések is. Akkor már az Instagramon is nagyobb volt a követőbázisom, felfigyeltek rám Los Angelesben és áthívtak. Úgyhogy átmentem, és ott folytattam a fotós pályámat.

Kik szerinted a legnagyobb celebek, akiket valaha lefotóztál és kikre vagy a legbüszkébb?

Talán Mike Tyson, Nicki Minaj, Paris Hilton és Janelle Monée. De akikkel a legjobb volt dolgozni azok nem celebek, hanem a brazil dragek, művészek, modellek voltak. Szerencsém volt, mert az a fajta vizuális világ, amit kialakítottam Brazíliában, távol Amerikától és a nyugati celebkultúrától, az történetesen az amerikai a rap-R&B-pop-világhoz közel állt.

2022-ben arról posztoltál X-en, hogy passzívan beszívtál Mike Tyson fotózásán, amit végigröhögtetek. Hogy emlékszel vissza erre?

Rám írt egyszer az Instagramon egy brit stylist, hogy van-e kedvem holnapután Mike Tysont fotózni. Sok kamumegkeresés érkezett, úgyhogy először picit ódzkodtam, de annyira meredek volt az egész, amit leírt, hogy egy Abu-Dzabiban megjelenő, marihuánát reklámozó, új digitális divatmagazinhoz kell Mike Tysont fotózni, hogy azt válaszoltam neki: persze. Fontos hozzátenni, hogy Abu-Dzabiban tilos a fű, és nem hallottam azóta a magazinról, szóval a misztérium a fotózás után is megmaradt. Los Angeles egyik külvárosában, Glendale-ben 200 dollárért béreltünk a világosítómmal egy stúdió jellegű garázst, biztosan abban, hogy úgysem jön senki. Tyson időre érkezett, sznobizmus nélkül kezelte az ügyet, bemutatta az ügynökét és egyben korábbi cellatársát.

Egy ponton a stylist kérésére Tysonnak idegen, női pózokat fotóztunk, Mike szétröhögte magát, nagyon be volt tépve, rendszeresen szellőztetni kellett. Volt köztünk egyfajta összekacsintás, hogy mennyire szürreális ez az egész helyzet. Sokkal nyitottabb, mint sokan gondolják. A markolata pedig olyan, mintha két buldózer közé szorulna az ember keze. Ja, és a végén megkérdezte, hogy kérem-e Evander Holyfield fülét. Majd adott nekem egy, Holyfield leharapott fülét mintázó füves gumicukrot.

Tegyük fel, hogy megkeresnek, hogy fotózd le Kanye Westet, vagy más eltörölt, vagy eltörölni próbált celebet egy címlapsztorihoz. Mitől függ, hogy hogy döntesz?

Volt ilyen. Chris Brown és Amber Rose. Amber Rose-t fotóztam is, de még mielőtt MAGA-s lett. Chris Brownnal akkor kerestek meg, amikor éppen rehabilitálták volna. Nemet mondtam. Azóta volt néhány erőszakos ügye, tehát jól tettem. A döntés nem nehéz, ha fotózom, azzal részt veszek egyfajta promócióban.

És ha mondjuk azt mondanák, hogy fotózd le Jeff Bezost?

Tartalomfüggő. Ha arról szólna a cikk, hogy adóztassák meg jobban a milliárdosokat, akkor lefotóznám. Ha az a projekt, hogy fotózzam le őt és a feleségét ahogy a Bahamákon pózolnak, akkor nem.

Hogy jött a filmezés?

Hat éves korom óta a mozi érdekelt. Balatonföldváron volt az MTI üdülőnek egy vetítőterme (apám újságíró volt), és gyerekként míg a többiek kint játszottak, én egyedül ültem bent a kis moziteremben és egymás után néztem VHS-en a felnőtt vendégeknek szánt filmeket. Otthon Párizsban pedig a Disney-meséket egymás után hússzor. És minden, ami utána jött, legyen az színház, az filmklubok, majd utána fotózás az a filmimádat miatt volt és a filmhez vezetett. Miért nem kezdtem korábban? Egyszerű gyávaság, meg a kényelem miatt is. Los Angeles-i fotósként, amikor beütött az NFT-k időszaka, ömlött a pénz, minden digitális mű olyan összegért kelt el, hogy egy-két évig is el tudtam volna lenni.

Ez egy szürreális korszak volt.

Az volt. Úgy tűnt, hogy ennek lesz jövője, aztán minden összeomlott – vége volt az NFT-knek, bejött a mesterséges intelligencia, a Tiktok, elértéktelenedett maga a digitális kép, a korábbi kereslet sem volt már meg. Egy olyan hurrikán volt, ami nem csak nálam, hanem más fotósoknál is óriási kérdőjelet tett fel az égre, hogy most akkor ki a főnök: az Instagram, vagy te? Azt vettük észre, hogy olyan tempóban olyan képeket csináltunk, amiket nem akarunk. Majdnem mindenki körülöttem stratégiát váltott. Nekem az volt, hogy most vagy soha. Leteszem a fényképezőgépet. Nem hagytam teljesen abba a fotózást, de háttérbe szorult. És eldöntöttem 2025-ben, hogy megpróbálom konvertálni a világomat mozgóképbe.

Előrevetítetted, hogy amikor már a filmezésen gondolkodtál, de még fotóztál, már beköszöntött az MI kora. Te használtál a fotóidhoz mesterséges intelligenciát? Mit gondolsz róla?

Az elmúlt egy-két évben már én is használtam, de nem szeretnék többet MI-hez nyúlni. A celebek maguk kezdték kérni azt, hogy minél gyorsabban és olcsóbban csináljak minél flessebb képeket róluk. Ezt már csak MI-vel lehet. 300 fotóból tréningeltem egy mesterséges intelligencia-modellt, amit utána már csak promptolni kell, hogy kiköpje amit látni akarnak a stílusomban. Így készült például tavaly egy Paper Magazine címlapom és egy Hollywood Reporter-fotósorozatom is. A filmemben már nem használtam MI-t, és a jövőben nem is szeretnék.

Mint mondtad, megpróbáltad konvertálni a világodat mozgóképbe. Ebből lett a Charlie Is Not A Boy.

Igen, elkezdtem vizuális teasereken, koncepciókon dolgozni. Sztoriról, kisfilmről akkor még szó sem volt. Fényteszteket csináltunk először, mivel nagyon fontos volt, hogy megtaláljam azt a fénybeállítást, ami megfelelője a fotóimnak. Így történt, hogy egy fénypróbán egy kedves barátomat, aki bejött modellnek, megláttam egy gyönyörű nagymama dívaruhában. Ő volt Brooks Ginnan, akinek azelőtt nem volt profi színészi múltja. Ott helyben eldöntöttük, hogy együtt fogunk forgatni. A téma az ő sztorija lesz, keverve az én mondandómmal és a nagymamával, mint identitási mintával. Fél évvel később, mikor vége lett a forgatásnak, egymásra néztünk vágónkkal, Kiss Wandával és arra jutottunk, hogy ezt talán érdemes elküldeni fesztiválokra. A Los Angeles-i Slamdance filmfesztiválon volt a világpremier, Tamperében zajlott az európai premier, azóta járt még Seattle-ben, bejutott Edinburgh-ba, Odensébe, Neuchâtel-be, a Friss Húsra és sok queer filmfesztiválra.

Brooks Ginnan, a filmed főszereplője nembináris és ektodermális diszpláziával született. Sok klipben szerepelt, A$AP Rocky, Sabrina Carpenter, JPEGMAFIA és Playboy Carti csak pár név azok közül, akikkel dolgozott. Hogy írnád le őt, hogy ismerkedtetek meg?

Egy bulin találkoztunk először, és azonnal egymásba szerettünk, a film vezető stylistja, Miranda Monroe közös barátunk, utaztunk is együtt. Brooks egy briliáns, zene és moziimádó figura, kedvence David Cronenberg és John Waters. Hihetetlen érdekes személyiség. Ahogy őt látjuk a filmben, azok az egyedi mimikák és mozdulatok mind valósak. Tavaly, miután elkezdett érdeklődni a filmes munkák iránt, hirtelen berobbant. Volt egy-két kisebb szerepe korábban is, de tavaly azt hiszem végre felismerték, milyen hihetetlen karakter. Olyan, mint a filmben: egy elvarázsolt, gyönyörű lélek.

Brooks nembináris, New York állam északi részén született egy vallásos, keresztény családban. Az egyetlen módja, hogy kiszakadjon, az volt, hogy keresztény egyetemre jelentkezett Kaliforniában. Itt aztán meglepő módon elég sok olyan ember volt, mint ő. De nyilván itt sem érezte magát otthon. Lelépett és új életet kezdett Los Angelesben. Rövid időn belül már komoly fotóművészekkel dolgozott, többek közt Tim Walkerrel is. Aztán a divatfotó világában is felismerték a tehetségét. Nagyon sok fajta szerepet tud magára ölteni.

A Charlie Is Not A Boy cím tudatosan többértelmű? Egyrészt utalhat a karakter nemi identitására, másrészt arra, hogy a történet során kinő a „fiú” szerepből, illetve kitör a rá erőltetett társadalmi szerepekből. Ez tudatos alkotói játék volt?

Igen. Egyszerre két irányt vesz a karakter élete, ahogy egyébként Brooks Ginnané is a valóságban. Brooks sok mindenről nyíltan beszél, de a fizikumáról és a múltjáról csak bizonyos idő után, finoman tud megnyílni. Későn, a forgatás után derült ki igazán mennyi hasonlóság van közte és Charlie közt. Elmondta, hogy forgatás közben abszolút merített a közös érzésekből. És abból is, ahogy a szetten létezett, ahol mindenki magyarul beszélt, és ő izolálva érezte magát, pont úgy, mint otthon Amerikában, a szülővárosában. Mint a filmben, egyszerre történt nála két felnövéstörténet, az egyik a kitörés a merev családból, családi elvárásokból, az Upstate New York-i konzervatív társadalomból, a másik a szabad identitás képzése, a szabad önkifejezés. Brooks nem csak egy nembináris személy, hanem egy nembináris művész is, aki annyi bőrt, annyi perszónát próbálhat ki az utcán, a kamerák előtt, ami neki fekszik.

„A férfiak által dominált, ideológia- és mohóságalapú normák a világ legkárosabb mérgei” – nyilatkoztad 2018-ban a Nők Lapja Cafénak. Ez a művészeted alapjaiban meghatározó gondolatiság mintha a Charlie Is Not A Boyban is visszaköszönne.

Igen, továbbra is tartom, hogy ez súlyos társadalmi problémák csírája. Tágabb értelemben pedig a normatív, tekintélyelvű rendszerek, amelyeknek csak egyik vertikuma a patriarchális gondolkodásmód. Ez a filmben az apa (Mészáros Máté) megszemélyesítése, az anya (Gigi Spelsberg) elnyomása és megnyilvánulásai révén köszön vissza. Az utóbbi szerepe egy alárendelt tojótyúké, aki nem teljesített. Ez a házukban teljesen normalizálva van. És ezt továbbadná a gyermekének is, akinek a furcsaságát, egyediségét ő sem fogadja el. És ott van az izolált nagymama (Bánfalvy Ágnes) is, aki szemet huny, a múltba kapaszkodik és nem érintkezik a család többi részével.

Később az a világ pedig, ami az otthoninál is jobban kapcsolódik ehhez a tekintélyelvű kultúrához, maga a katonaság, ami szintén ellehetetleníti azt, hogy Brooks önmaga lehessen. Egy érdekesség: röviddel azután, hogy úgy döntöttünk, megcsináljuk a filmet, megszülettek azok a döntések Trump adminisztrációjában, amelyek a katonaságban is limitálták a nem heteroszexuálisoknak és a kisebbségeknek a jogait. A mondandónk így akaratlanul aktuális témává vált.

Van egy olyan érzetem a filmmel, illetve a fotóiddal kapcsolatban is, hogy mindig van valamiféle perverz, buja hatás a háttérben. Hogy jelenik meg a szexualitás ebben a filmben?

Ahol én dolgoztam és éltem, ennek az értelmezése egy picit más. Ez csak egy vizuális megnyilvánulás, egy játék. Azt hiszem, hogy itthon, illetve Európában egy kicsit komolyabban veszik ezeket a stílusjegyeket. Részemről ez inkább egy provokációs eszköz, amivel a hangerőt feljebb tudom tolni, hogy halljanak. És ez nem csak a szexuális elemekre, hanem minden másra is érvényes. A színekre, kameramozgásra, a karakterekre, a zenére. A zene amúgy pont a szexuálisan explicitebb pontokon válik harsány, epikus, Morricone jellegűvé. Ez egy tudatosan választott stílus, amit lehet excentrikusnak, giccsesnek, vagy pop-art jellegűnek is hívni.

Hogy passzolt Mészáros Máté és Brooks Ginnan energiája a forgatáson? Ez azért egy nem várt párosítás.

Fantasztikusan. Máté egy 50 éves hetero férfi, aki jórészt ezzel egyező szerepeket játszik. Egyszerre érezte fenomenálisan a durva, nyers apát, miközben már a próbák alatt nagyon finoman, figyelmesen kapcsolódott Brookshoz. A nyitottság mindkét irányból olyan hidat képzett közöttünk, amitől nemcsak kollaboratív munka alakult ki, személyesen is érdeklődően álltak egymáshoz. Ez a többi magyar színésszel való kapcsolatról is elmondható, Brooks és Bánfalvy Ági többször elsírták magukat a nagyanya-gyerek jelenetekben. A forgatás, illetve a színészek közti viszony olyan volt, mint egy kis oázis. Azért használom az oázis-hasonlatot, mert ez a forgatás még az Orbán-korszak alatt zajlott, és többen, köztük az anyát játszó transznemű színésznő, Brooks, és a biszexuális jelmeztervező is előre jelezték, hogy tartanak attól, ahogy kezelni fogják őket itt. Sokféle ember volt forgatáson, jeleztük mindenkinek, hogy legyenek figyelmesek. Mindenki az volt.

Ez az első filmes munkád. Nem érezted, hogy ez most mélyvíz?

A családunk egy része filmes, a tőlük hallottak alapján azt hittem, hogy ez egy háború lesz. Háború lesz az előkészítés, háború lesz a gyártás, a forgatás teli lesz kellemetlen meglepetésekkel. Iszonyú munka volt mindennel, de se háború, se hirtelen katasztrófa nem volt. Szerencsés voltam a forgatáson, nagyon kollaboratív csapat alakult ki körülöttem Faisztl Ernő vezetésével, kényelmesen tudtunk dolgozni. A színházi tapasztalat is segített, és az, hogy nem volt dialógus, csak az emóciókra és a mozgásra összpontosítottunk. Az előkészítésben is sok segítséget kaptam. Az animatic videó vágásában még a forgatás előtt beszállt Makk Lili, és kiemelném, hogy ez a film nem tudott volna megszületni, hogyha nincs Pohárnok Gergő operatőr, aki végig fogta a kezemet, forgatás előtt és közben is.

Egy személyben rendezője, narrátora, art directora és látványtervezője is a filmnek. Ez mennyiben kontrollmánia és mennyiben költséghatékonyság?

Több oka is van. Egyrészt egy óriási pofára eséssel zártam a színházas életem. Néhány darab után, ami szépen szerepelt, fesztiválokra is ment, elkövettem azt a hibát, hogy a tapasztalatomnál sokkal nagyobbat álmodtam. Volt a darabról egy végső kép előttem, de annak a megvalósítására nem volt igazán se tudásom, se térképem. Ezután megígértem magamnak, hogy akármit is csinálok, annak meg kell tanuljam az alapjait, nulláról kell kezdenem, hogy értelmezni tudjam a különféle vertikumát az adott területnek. Fotósként is így kezdtem. A második ok, hogy van egy olyan vizuális világom, aminek a működését rövid idő alatt átadni nem olyan könnyű. A harmadik ok a pénz. Limitált volt a büdzsé és az idő, úgyhogy számos területre nekem kellett beugranom.

Mekkora büdzséből készül egy ilyen film?

Ennek a filmnek Los Angelesben kellett volna születnie, több százezer dollárból, ami nem állt rendelkezésre, úgyhogy hazahoztam és a töredékéből oldottuk meg. A csapat fele barátokból, családtagokból állt, akik ingyen dolgoztak, a másik fele pedig iszonyú jó fej volt, magyar indie filmes áron dolgozott velünk. Ja, és a filmből pedig semmi nem lett volna, ha Rajna Gábor az Astra Studióval es a Laokoon Filmgrouppal nem tol alám stúdiót, kamerát, és csomó más eszközt.

Mennyire általános magyar filmes tapasztalat az, hogy egy projekt csak nagy összefogással és sok önkéntes vagy alulfizetett munkával tud megvalósulni? Szerinted ez a modell a jövőben is meghatározó marad, vagy a kormányváltás új szeleket hozhat?

Ez kint is így van, sőt, Amerikára nem is jellemző semmilyen állami támogatás, szóval a független filmesek alapból nullával indulnak. Ha indie vagy rövidfilmet csinálsz, akkor ez ideig-óráig működik. Nagyjátékfilmnél már kevésbé. A most fejlesztés alatt lévő nagyjátékfilmemnél fel sem merül, hogy szívességekre építve, külső finanszírozás nélkül csináljam majd. Ahogy Deák Dani alapító-fesztiváligazgató mondta a Friss Hús megnyitóján, hihetetlen, hogy az elmúlt 16 évben milyen művek születtek potom pénzből. De ez nem elfogadható állapot. Nagyon drukkolok, hogy most, a kormányváltás után forráshoz jussanak az itteni filmesek.

Neked kik a gyerekkori filmes ikonjaid?

Vizuális oldalon Jean-Pierre Jeunet, Tim Burton, korai Guillermo del Toro, David Lynch, Arturo Ripstein, Jodorovszkij, Michel Gondry és Terry Gilliam. Narratív oldalon pedig Charlie Kaufman, Spike Jonze, Coen-testvérek és a korai Paul Thomas Anderson. Volt egy jópofa megjegyzés Letterboxdon, azt írták, hogy a Charlie Is Not A Boy olyan, mintha Wes Anderson végre szexelt volna.

Egyetértesz?

Van benne valami, de nem szándékos. Imádom Wes Andersont, de Roy Anderssont is. Ha a kettőt össze lehetne gyúrni, közelebb kerülnénk Charlie sötétebb világához.

Hogy írnád le egy laikusnak ezt a filmet?

Egy amerikai, zavarba ejtő, queer felnövéstörténet és tündérmese egyben.

Milyen Magyarországra érkezik meg ez a film, így a választások után?

Egy kérdőjeles világba. Most fog eldőlni, hogy Magyar Péter és a kormánya milyen típusú demokráciát fog képviselni. Egy kereszténydemokrata vonal lesz, amelyik mindig figyel arra, hogy ne fordítsa maga ellen a konzervatív választókat, vagy lesz olyan bátor, hogy az Orbánon túli béklyóktól is felszabadítja az országot. A nyitottság egy diverzebb Magyarország felé szerintem nagyon jót tenne az országnak.

Mit tudsz elmondani az új nagyjátékfilmedről?

Egy mágikus realista koprodukció lesz, narratívabb, kevésbé experimentális, mint a Charlie. A Laokoontól Rajna Gábor és a Stalter Judit producerekkel dolgozunk a filmen. Nem mesélhetek még a sztoriról, annyit elárulhatok, hogy egy magyar-amerikai párhuzamos történet. Vélhetően 2027-ben, talán 2028-ban fog forogni.

Nagyon sok helyen éltél, többlaki ember vagy. Ebben volt neked egyfajta otthontalanság-érzés, hogy pont ellenkezőleg, inkább egy szabad, könnyű alkalmazkodás vezet?

Ez mindig is dilemma lesz számomra. Ugyanannyira örülök annak, hogy könnyen be tudok illeszkedni más kultúrákba, mint amennyire fáj az, hogy nem tudom megélni egy Kispál és a Borz-koncerten azt a rajongást, amit az érez, aki visszaemlékszik a Somogy megyei nyári táborra, ahol az első szerelmének a kezét fogva hallgatta először a rádióban az együttest. Nálam ezeknek az élményeknek csak a töredéke volt meg.