A legtöbb merev rendszer attól merev, hogy megszűnik bennük a párbeszéd

Kreif Zsuzsanna új animációs rövidfilmjét, az Adgwa-atát idén a cannes-i filmfesztivál Kritikusok Hete szekciójában mutatták be. A 15 perces filmben egy dzsungel mélyén élő harcias amazon törzs erőszakos beavatási rítusát mutatják be. A rendező korábbi alkotása, a Candide című, felnőtteknek szóló animációs sorozat akkor került a figyelem középpontjába, mikor a médiahatóság nyomására jeleneteket kellett kivágni a produkcióból, köztük egy olyat, amiben Kim Dzsongun kisvasúton utazva üdvözli a népet. Kreif a Telexnek adott interjújában arról beszélt, milyen személyes jelentősége volt számára a cannes-i bemutatónak, hogyan távolodott el évekre a szerzői filmkészítéstől a Candide után, mit jelent számára a felnövés és az átalakulás az Adgwa-atában, illetve hogyan látja a magyar animáció és a hazai filmtámogatási rendszer elmúlt és jövőbeli helyzetét.

Milyen érzés volt megtudni, hogy beválogatták a cannes-i filmfesztivál programjába? Egy másik interjúban arról beszéltél, hogy a Candide után eltávolodtál a szerzői animációtól. Személyes visszaigazolásként élted meg ezt a sikert?

Abszolút személyes visszaigazolásként éltem meg. Egy csodálatos visszajelzés volt az egész. Ráadásul teljesen váratlanul érkezett a hír. Húsvét volt, a család nálunk volt, és este felhívott a line producerünk, Andrasev Nadja, hogy gyorsan nézzem meg az e-mailjeimet, mert jó hír érkezett. Az egész teljesen irreálisnak tűnt. Előtte már voltak visszajelzések a forgalmazótól, hogy a válogatók szeretik a filmet, meg hogy shortlist környékén lehetünk, de ezt addig nem mertem komolyan elhinni. Nem akartam túlságosan beleélni magam.

Amikor megláttam az e-mailt, az egészen katartikus élmény volt. Olyan érzés, amikor azt gondolod: ez túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. És igen, biztosan azért is hatott ennyire erősen, mert a Candide után eltávolodtam az egész szerzői filmes léttől. Nem csak szakmailag viselt meg az a történet, hanem emberileg is. Volt egy időszak, amikor egyszerűen nem volt kedvem pályázni, nem volt kedvem újra végigmenni ugyanazon a rendszeren. Fejlesztettem ugyan projekteket, de úgy, hogy közben fogalmam sem volt, lesz-e belőlük valaha bármi. Ezért is volt ilyen fontos az Adgwa-ata. Nekem személyesen is egyfajta bizonyíték lett arra, hogy még mindig képes vagyok végigvinni egy filmet.

A film egyszerre tűnik személyes traumafeldolgozásnak, spirituális utazásnak és pszichedelikus filmélménynek, de mindenképp a felnövés és a társadalomba való beilleszkedés köré szerveződik. Te hogyan szoktad leírni magadnak ezt a filmet?

Igen, ezek mind benne vannak több rétegben. Egyrészt tényleg egy beavatástörténet, de közben számomra személyesen is az volt. Hosszú idő után ez volt az első olyan film, amit teljesen végigvittem. Előtte sokáig csak motoszkált bennem, hogy szeretnék újra rövidfilmet csinálni, de az, hogy egy filmet az elejétől a végéig végigviszel, az nagyon komoly elhatározást igényel. Főleg úgy, ha közben dolgoznod kell, fenn kell tartanod magad, pályázni kell, és az egész fejlesztési szakaszt gyakorlatilag a szabadidődben csinálod. Maga az ötletelés és a körülmények megteremtése tart a legtovább.

Az első időszak arról szól, hogy összeállítasz egy olyan anyagot, amivel egyáltalán el tudsz indulni pályázatokon: látványterveket, történetet, rendezői koncepciót. Nálam ez az egész folyamat körülbelül három év volt. Közben a film tartalmilag is ezekről a küszöbátlépésekről kezdett szólni. Arról az állapotról, amikor az ember elhagy valami biztonságosat, és belép valami teljesen ismeretlenbe. És szerintem ez nemcsak a klasszikus értelemben vett felnövésről szól. A nőknél például rengetegszer megtörténik ilyen átalakulás tinédzserkorban és később is biológiai okokból. Mindig vannak olyan pontok, amikor hiába hallasz másoktól történeteket vagy tanácsokat, azt neked kell egyedül átélned. És engem ennek az élménye érdekelt: az egyedüllét, az ismeretlenbe való belépés érzése.

A filmed nagyon intenzív, szinte transzszerű élmény. Mennyire volt fontos, hogy a néző inkább érezze, mint pontosan értse a történetet?

Szerettem volna, hogy legyen egy követhető történetszál, tehát hogy a főszereplő lány útját végig lehessen követni, de legalább ennyire fontos volt, hogy a film érzéki élményként működjön. Azt szerettem volna, hogy a néző tudatalattijára hasson. Ezért van benne ennyi szimbólum, ezért lett ilyen hipnotikus a képi világa. Szerettem volna, hogy vizuálisan beszippantsa az embert. Ehhez nagyon kellett Lukács Péter Benjámin munkája, aki a sound designt készítette és Szende Natalie, aki a zenét szerezte. Már az elején tudtam, hogy az atmoszféra nagy része ezen fog múlni. A nézőnek érzéseken, ritmusokon, hangulatokon keresztül kell kapcsolódnia a filmhez.

A filmben vannak felkavaró és erőszakosnak tűnő részletek, de ezeknek az indíttatása nem gonoszságból ered. Ilyennek tartod a felnövést is?

Szerintem a felnövés és általában az átalakulás sokszor ilyen. Ezek a küszöbátlépések fájdalmasak és félelmetesek is tudnak lenni. Nem azért, mert valaki rosszat akar neked, hanem mert egyszerűen egy ismeretlen helyzetbe kerülsz. Szerintem nagyon sok olyan életszakasz van, amikor az ember kénytelen otthagyni egy biztonságos állapotot, és belépni valamibe, amit nem ért teljesen.

A végkifejlet az, hogy a főszereplő megváltoztat egy rendszert, paradigmaváltás történik. Lehetségesnek tartod a megmerevedett, tradíciókon alapuló rendszerek megváltoztatását?

A filmben engem elsősorban az érdekelt, hogy mi történik akkor, amikor nincs kommunikáció generációk között. Az eredeti rendszerben a felnőtt nők és a fiatal lányok között nincs kapcsolódás, nincs információátadás. A változás akkor kezdődik, amikor elkezdődik a kommunikáció, amikor nyitottság jelenik meg egyik oldalról a másik felé. Szerintem a legtöbb merev rendszer pontosan attól merev, hogy megszűnik bennük a valódi párbeszéd.

Feltöltött száj, megnagyobbított mellek, közös rítusok és táncok jelennek meg a filmben. Ilyennek látod a jelenkori társadalmat, amikor a felnövésről beszélünk?

Van benne társadalomkritika is, persze. Szeretek ilyen dolgokkal viccelni, meg vizuálisan is izgalmasnak találom ezeket a motívumokat, de közben tényleg érdekel az is, hogyan alakulnak ki új rítusok vagy újfajta megfelelési kényszerek. Cannes-ban nagyon vicces volt ezt élőben látni, mert tényleg minden harmadik nőnek kacsaszája volt, és influenszerek fotózgatták magukat mindenütt. Szóval bizonyos szempontból egészen jól passzolt oda a film.

A film a Nemzeti Filmintézet logójával indul. Volt benned emiatt rossz érzés?

Igazából nem, mert azt érzem, hogy nem kellett kompromisszumokat kötnöm a filmmel kapcsolatban. Nem kértek tőlem változtatásokat. A Nemzeti Filmintézethez már egy kiforrott filmtervvel érkeztünk, addigra az ARTE és két francia régió is beszállt a produkcióba. Szóval azt érzem, hogy ezt a filmet kompromisszummentesen tudtam végigcsinálni.

A kolumbiai maffiózó Szűz Mária-tetoválást villant, Candide nadrágjából tengerimalac bújik elő, Kim Dzsongun kisvasúton utazva üdvözli a népet, illetve egy focimeccset egy ürességtől kongó stadionban rendeznek meg. Sajnálod, hogy ezek kimaradtak a Candide-ból?

Most már kevésbé, mert végül visszakerültek. Akkoriban viszont nagyon nehéz döntés volt. Azért vállaltuk a kompromisszumot, hogy a producereket megmentsük attól a helyzettől, hogy vissza kelljen fizetniük a teljes támogatási összeget, amit addigra már elköltöttek a filmre. Ez nem egy elméleti vita volt, hanem nagyon konkrét egzisztenciális helyzet. Megbeszéltük Iványi-Bitter Brigitta kreatív producerrel, hogy ezt csak addig csináljuk így, amíg jóváhagyják a filmet, utána pedig nyilvánosságra hozzuk, hogy mi történt. És végül így is lett. Brigitta később visszaszerezte a sorozat jogait, és most már az eredeti verzió is vetíthető. Nemrég volt egy vetítés a Bem Moziban, telt házzal, és nagyon jó volt látni, hogy az emberek még mindig emlékeznek rá, kíváncsiak rá.

Nem fordult meg a fejetekben, hogy így inkább nem vállaljátok el a Candide-ot?

Akkor abban a konkrét helyzetben ezt éreztük a legkevésbé rossz döntésnek. Nagyon nehéz helyzet volt, mert nemcsak magadról döntesz ilyenkor, hanem egy teljes stábról és producerekről is. Az biztos, hogy az egész nagyon megviselt. Utána tényleg beütött nálam egyfajta nihil. Nem volt kedvem pályázni, nem nagyon hittem benne, hogy van értelme újra végigmenni ezen. Aztán elkezdtem tanítani, ami végül nagyon sokat segített. Érdekelt, hogyan gondolkodik az új generáció, kik az új alkotók, és inspiráló volt látni azt a lelkesedést, amivel a diákok dolgoztak. Az, hogy ők fél évente vagy évente befejeznek egy-egy filmet, végül engem is visszalökött ebbe az egészbe.

Magyar–francia koprodukcióban készült az Adgwa-ata. Mi a két támogatási rendszer közötti legnagyobb különbség? És mennyire van más helyzetben az animációs filmkészítés a két országban?

A francia rendszer sokkal bürokratikusabb, rengeteg anyagot kell beadni, mindent nagyon részletesen meg kell indokolni. Ott szeretik, ha mindent „agyonérvelsz”. Sokszor fontosabb maga a rendezői koncepció és a beadott dokumentáció, mint maga a filmterv. Viszont cserébe kiszámíthatóbb és átláthatóbb. Pontosan lehet tudni, mikor vannak a pályázatok, hány projektet támogatnak, mekkora keretből dolgoznak. És visszajelzést is kapsz akkor is, ha elutasítanak. Magyarországon az elmúlt években ez sokkal kevésbé volt átlátható.

Nem lehetett tudni, milyen szempontok alapján születnek döntések, mikor lesznek döntések, vagy hogy egyáltalán hány projektet akarnak támogatni. Az animáció helyzete pedig teljesen más Franciaországban. Ott regionális támogatási rendszerek is működnek. Ha kapsz támogatást egy régiótól, abból konkrétan helyi animátorokat és stúdiókat finanszíroznak. Például azokból a támogatásokból, amiket Franciaországban kaptunk, én személyesen nem kaptam fizetést, viszont az ottani animátorok igen, és abból készítették a film bizonyos részeit.

Az új politikai helyzetben sokan reménykednek kulturális újratervezésben. Szerinted hogyan működhetne jól egy új támogatási rendszer a magyar animációban?

A legfontosabb a kiszámíthatóság lenne. Hogy legyenek világos pályázati kiírások, előre ismert időpontok és keretek. Most elindult egy olyan folyamat, hogy filmes szervezetek alulról szerveződve összegyűjtik, szerintük milyen rendszer működne jól, és ezeket próbálják összehangolni. Nekem ez nagyon szimpatikus irány. Nagyon fontos lenne az is, hogy a szakmai szervezetek delegálhassák a döntőbizottságok tagjait, és hogy ezek a bizottságok rendszeresen cserélődjenek. Franciaországban például teljesen alap, hogy évente más emberek döntenek a pályázatokról. Így van esély arra, hogy ugyanazt a projektet egy másik szempontrendszer szerint is meg tudják nézni. Nálunk hosszú ideig ugyanazok az emberek hozták a döntéseket.

Szerinted milyen eredményeket lehetne elérni néhány év alatt, ha a magyar animációt kiszámítható és bátor támogatást kapna?

Szerintem rengeteget. Elég csak arra gondolni, hogy egyetlen nagyobb állami presztízsprojekt költségvetéséből hány animációs film készülhetne. Hárommilliárd forintból szerintem simán kijönne három-négy egész estés animációs film, normális körülmények között, rendes fizetésekkel. Szerintem lenne rá alkotói kapacitás is. A magyar animáció mindig nagyon erős volt, csak nem mindegy, milyen rendszerben kell működnie.

Az Adgwa-ata az idei Friss Hús filmfesztivál keretében a magyar mozikban is megnézhető.