Thuróczy Szabolcs képtelen rendesen szívrohamot kapni

A filmipar – mint megannyi minden más Magyarországon – valószínűleg egy nagy átalakulás küszöbén van, de van valami, ami az egész előző politikai rendszert túlélte ebben a kulturális térben: ilyen a Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, ami nemcsak túlélt, hanem elég komolyan fejlődött is. Nem győzik sem ők, sem mi hangsúlyozni, hogy ez az egyetlen filmfesztivál itthon, ami Oscar-kvalifikáló, azaz

ami itt díjat nyer, a már bejelentkezhet a legfontosabb nemzetközi filmes díjra is.

Nem mintha önmagában a magyar rövidfilmeknek annyira kellene a lökés, mennek azok maguktól is: idén a legnagyobb animációs filmfesztiválon, Annecy-ban mutatkozott be Kreif Zsuzsitól az Adgwa-Ata, ami aztán megjárta a cannes-i filmfesztivált is májusban. Szintén Annecyban mutatkozott be az Alkotás Klingl Bélától. Vagy itt van Pol Kurucz, azaz a világsztárokat divatfotózó Kurucz Pál első filmje, a Charlie Is Not a Boy, vagy az előző filmjével a berlini filmfesztiválban futó Lovrity Kata új rövidje, a Citrom és márvány. Ez most csak három teljesen véletlenszerű kiragadott példa volt a Friss Hús magyar filmes versenyéből, de ezen kívül még vannak nemzetközi filmek, queer szekció, horror szekció, temérdek szakmai program és kerekasztal-beszélgetés is, ha valaki nem csak friss rövidfilmeket akarna nézni.

A Friss Hús ráadásul nem csak Budapestnek szól, lesznek vetítések Veszprémben, Szombathelyen, Szentendrén, Szegeden, Békéscsabán és Szolnokon is. A fesztivál június 28-án kezdődik és július 3-án van vége. Minden infó ott van a honlapjukon.

Mivel rengeteg film van a Friss Húson, mi kiválogattunk párat, amik mindenképpen érdemesek a figyelemre.

Adgwa Ata (rendezte: Kreif Zsuzsi)

Jó móka kitalálni Kreif Zsuzsi animációjában, hogy melyik különös dolog az éppen a női/férfi hierarchia melyik részét szimbolizálja, a hatalmas mellű és ajkú dzsungelamazonoktól kezdve a derekuk körül hordott élő kígyókig, és a valahogy azokhoz kapcsolódó gigászi kígyóistenségekhez. A dialógus nélküli Adgwa Ata (a címének jelentése végig rejtély marad) egy törzsi rítust mutat be, ahogy az édeni nyugalomban és természetközeliségben élő nőket elrabolják a már említett, kizárólag groteszk magassarkú cipőket és túl pici bikiniket hordó dominapapok, és addig kínozzák őket különféle módszerekkel, amíg be nem hódolnak egy felsőbb, fallikus erőnek. Trópusi trip, de nem egészen úgy, ahogy Kreif előző filmje, a Zétényi Borival közösen készített Limbo Limbo Travelben láthattuk – ez sokkal krézibb. És nem mellesleg megjárta az idei cannes-i filmfesztivált is, miután a világ legfontosabb animációs filmfesztiválján debütált Annecyban. (Klág Dávid)

Alkotás (rendezte: Klingl Béla)

Esünk egyik pillanatból a másikba, játszunk, betöltjük a terünket, itt hagyjuk a nyomunkat a vásznon, alkotunk, élünk, de mégis fogy a levegőnk, és lesz valami, ami utolér. Mintha ilyen érzéseket adna az Enyedi Ildikó állandó munkatársa, az Oscar-díjas Anora vizuális trükkjein is dolgozó, a KGB stúdiót vezető Klingl Béla (Boxi, a kincs nyomában) új filmje, ami 7 rövidke percben sokkal többet ad, mint hinnénk. Az Alkotás – melyhez külön szoftver készült – amellett, hogy vizuális mestermunka, egy stimuláló ASMR-kaland is, ahol minden hangnak tökéletes helye van, a zene pedig szépen idomul a finom mozgásokhoz. Ilyen minőségében az Alkotás egy életszagú, friss levegővételként ható indie-videojátékhoz is hasonlít, amiben végig ott lüktet a lélek és az emberség. (Kersner Máté)

Alíz, a torreádor szeretője (rendezte: Tóth Kristóf Zsolt)

Sok filmet láthattunk már arról, milyen emberfeletti megpróbáltatáson esnek át a táncművészek egy-egy koreográfia betanulásával, majd előadásával, de Tóth Kristóf Zsolt filmjében azért is van ez a téma zseniálisan tálalva, mert a főszereplő Erdős Lili tornádóként van jelen az Alíz, a torreádor szeretőjében. Nézőként felfordul a gyomrunk attól, ahogy tornyosul a színház alagsorában a teher a premier előtt álló Alízra, és ahogy terrorban tartja őt a rendező annak érdekében, hogy minél jobban sikerüljön az előadás. A kamera az ő szemszögéből mutatja az eseményeket, Erdős pedig remekül adja át a frusztrációt, és kimerültséget, mi pedig csak remélni tudjuk, hogy harap egyet a csokiból, és végre pihen egyet. (Szente Katica)

Charlie is Not a Boy (rendezte: Pol Kurucz)

Megvan a sztori, amiben a faszi a Sport szelet-reklámokból (Mészáros Máté) és a nembináris ektodermális diszpláziában szenvedő fiú (Brooks Ginnan) Playboi Carti fotózásáról, illetve A$AP Rocky és Sabrina Carpenter klipjeiből selyemszalaggal átkötött dobozban árulnak levágott csirkefejet? Pár megkapó kulcsszóval összeszedve ilyeneket (is) hoz Kurucz Pál – akarom mondani Pol Kurucz – fotográfus első filmje, ami ennél jóval többet markol, néha akkorát, hogy szinte már túl is csordulnak a tökéletesen megkomponált, teátrális képei.

Kurucz mintha a külföldi top lapokban (Vogue, GQ, Guardian, Paper) megjelent színes-szagos fotóit mozgatta volna be, hogy elmeséljen egy maszkulinitással, szexualitással, felnövéssel és Amerika-kritikával kacérkodó sztorit, ami egy topligás, hosszúra nyújtott klipnek és korai Golf Wang-reklámnak is elmenne. Camp, hip, edgy és kinky – ezek a nagyon modern, magyarul nehezen leírható kifejezések mind illenek a sokat vállaló Kurucz kisfilmjére, aki a projekt rendezője, narrátora, art directora és látványtervezője is egyben. Ebben a stílusban egész estés filmet talán nem néznék tőle olyan szívesen, a Charlie is Not a Boy viszont ekkora adagban pont jól és jó helyen birizgálja az érzékszerveinket. (Kersner Máté)

Flódni (rendezte: Kenéz Ágoston)

Csak ő tudja a magyarázatot arra, hogy a ‘96-os születésű Kenéz Ágoston miért pont egy kóma által elválasztott idős házaspár történetét akarta megfilmesíteni, ahogy arra is csak ő tudja a választ, hogy miért pont ezzel az eljárással, de az utóbbi maximális tiszteletet érdemel: a Flódni ugyanis félig bábfilm, de nem teljesen, a főszereplő, mogorva modorú majdnem özvegynek nemcsak a hangját adja Fodor Tamás, hanem a háttérben is néha felbukkan az arca, amikor éppen mogorváskodik egyet. Kísérteties hatás, ami ellenpontozza az egész film negédes hangulatát– szó szerint az, mert van benne tejszínhabos gesztenyepüré a címbeli sütemény is, amit a főszereplő Ervin hordoz rendszeresen a kórházban fekvő feleségének. A Flódni sosem titkolja, hogy teátrális, az első képe egy totál a különböző, bábozásra használt díszletekről, de azért mégis csak igazi érzelmek vannak a középpontjában. (Klág Dávid)

Funfair (rendezte: Darabos Éva)

Az idő már elment, hogy tengődő, állás nélküli, félig depressziós életet élő, tanácstalan huszonéves nő lehessek Budapesten, de Darabos Éva animációja sokat segített, hogy megértsem azt a mentális állapotot. Azt az állapotot, amit a Funfair főszereplője úgy él meg, mint egy bizarr vidámpark a saját fejében, ahol ringlispíleznek a szemétkaják, ahol fenn lehet akadni a tehetetlenség óriáskerekén, és ahol a műtétre váró bölcsességfog segít talán A-ról B-re jutni. A Funfair világa olyasmi, mint Agymanók, csak egy közép-kelet-európai fife fejében, ahol már megtette a hatását bőven a régió animációs tradíciója a rengeteg pszichedelikus trippeléssel. (Klág Dávid)

Istenem, országom (rendezte: Sólyom Kristóf)

Nem a fesztivál tehet róla, de a Friss Húson futó filmek jelentős része azért elég konvencionális, ugyanazt a filmnyelvet követik, sokszor ugyanúgy, ugyanazokkal az eszközökkel mesélik el a történeteiket. Sőt, egyáltalán: történeteket mesélnek, lineárisan. Az Istenem, országom nem ilyen, meg is lennék lőve, ha valakinek össze kellene foglalni két mondatban, hogy mi történik benne. Vagyis azt össze tudom foglalni, hogy mit látok, és milyen jeleket kapok: egy robbanást, szotyizást, virágvásárlást, napló lapozását, egy több nyelven, egyszerre feliratban és szinkrontolmácsolásban előadott beszámolót két fiatal viszonyáról, néha egy lakótelep látképével. Krónikusan alulművelt vagyok a filmjeiben, de még nekem is eszembe jutott róla a német Angela Schanelec, a hasonlóan furcsa ritmusával, az ok-okozat látszólagos elhagyásával pedig valami zavarbaejtő, különleges, és emlékezetes lett az Istenem, országom. (Klág Dávid)

Seprű (rendezte: Puskás Dávid)

Dragomán György novellát adaptálni nagyjából olyan mint versenysportban doppingolni: ha ennyire működik a végeredmény, akkor miért nem csinálja mindenki? Az alkoholista, megkeseredett, talán megátkozott jazzdobos (Thuróczy Szabolcs) a fiával (Puskás Dávid) arra készül, hogy infarktust tettessen az exneje előtt. Sokáig csak kettő, aztán a végére három színész, minimál helyszín, alkalmas színészek, szuper alaphelyzet, és Dragomán-szöveghűségnek is hála, működő dialógusok. Pedig Thuróczy most is azt műveli, amit nagyjából mindig – meggyötörve elégedetlenkedik –, de nem lehet ok a panaszra, Puskás pedig rendezőként pont tesz két jó húzást (a bevágott, Whiplash-szerű betétek, illetve a csak dobszólóból álló aláfestő zene), amivel a Seprű egy jó példája lesz az irodalmi kisadaptációknak. (Klág Dávid)

Simon (rendezte: Donáth Péter)

Donáth Péter (BIFF, Cinema Niche, Magyarhangya) kábszeres filmjében mindent megesz a sötétség, az egyetlen fényforrást pedig csak egy kislámpa, meg a pornót játszó vetítőgép adja, ami a bódult maszturbálás fontos kelléke. A szerhasználat itt ügymenet, protokoll, az alapvető információszerzés (mennyit kéne belőle, mit ad, mire figyeljek) és a dílerrel folytatott, MTA parkolójában megejtett pacsi utáni robotikus aktus. A kimászás a gödörből – és a barlangból – csak átmeneti siker, inkább amolyan megszokás a következő mély, magas, majd megint mély utazás előtt. A padlón kúszó, nézőt megrángató Simon egy trip szorongató lenyomata, olyan, mintha kikötözve néznéd egy barátod, ahogy szétcuccozza magát előtted és hiába kapálózol, nem tudsz megálljt parancsolni neki. De ez is csak átmeneti: magas, aztán mély, aztán jóéjt és alvás, megy minden tovább. (Kersner Máté)

Valami vad (rendezte: Konrád Zsuzsanna)

„Minden családban vannak furcsaságok” – hangzik el Konrád Zsuzsanna Valami vad című filmjében. Itt viszont a furcsaság meghökkentő, és a család számára súlyos teher, ugyanis Zsófi (Sipos Anasztázia) átlagos diáklányból időnként medvévé változik, aki valamikor csupán egy lomha élőlény, máskor viszont veszélyezteti testvérei életét a benne lakozó dühvel. A produkció fénypontja egyértelműen az édesanyát játszó Márton Eszter alakítása, akinek az arcán egyszerre rajzolódik ki a félelem, tehetetlenség, tenni akarás, és a feltétel nélküli szeretet is – utóbbi a legfontosabb eleme a cselekménynek. (Szente Katica)