A Backrooms addig elég jó, amíg csak a frászt hozza ránk

Sosem volt még talán olyan, hogy huszonvalahány YouTube-videót megnéztem azért, hogy felkészüljek egy darab filmre, de itt tartunk a 2020-as években. Gyorsan elsorolom, hogy a Backrooms mi is igazából: egy 4chanen indult creepypasta több évig húzódó, eszelősen sok millió nézőt összeszedő megfilmesítése, egy piszkosul fiatal rendező bemutatkozása, egy új A24-horror.

A fiatal rendezőt úgy hívják, hogy Kane Parsons, és csak most 20 éves, amit én mentálisan nem vagyok hajlandó elfogadni, pont úgy, ahogy régóta futó videósorozatának szereplői is folyton azt hajtogatják, hogy „ez meg meg mi a fene”, amikor átteleportálnak egy párhuzamos valóságba. A Backrooms lényege az, hogy létezik a mi világunk szomszédjában, alatta/felette/mellette/benne valami geometriát és fizikát nem annyira követő, látszólag végtelen és ismeretlen eredetű tér.

Lehetetlen kialakítások, véget nem érő mélységek, egymásba gyurmázott tárgyak, mindenhol nagyjából ugyanaz a tapéta és a neoncsövek zúgása. A Backrooms nem azért kísérteties, amiket megmutat, hanem amik hiányoznak ebből a padlószőnyeges térből – nincsenek ablakok, emberek, nincs értelmezhető útvonal, nincs ráció. Aztán persze mivel horrorról van szó, ráadásul eredetileg internetre tervezett horrorról, valami azért mindig felbukkan, ami elől lehet menekülni. Parsonsnak már tizenévesen is nagyon jó érzéke volt a feszültséghez, a YouTube-ra készített videóiból az igazán hatásosak azok voltak, amikor egy szerencsétlen, de történetmesélési okokból mindig kamerával felszerelt főszereplő ott találja magát a hátsó szobában, és próbálja egyáltalán felfogni, hogy hol van, az hogyan működik, és hol van a kijárat. Általában ilyen sorrendben: nem derül ki, nem tudjuk, nincsen. Csak az, hogy úgy néz ki, mint egy mutáns orvosi rendelő, egy kipakolt szocreál üdülő vagy egy általános iskola éjszaka.

A Backrooms netes videók másik fele a háttérsztori építéséről szólt, ami elég erősen nyúlt a Portal videójátékból: rejtélyes kutatócég, ismeretlen motivációk, rideg tárgyalók és kísérteties zene, ami mindig csak egy kicsit hasonlított a Boards of Canadára. A filmben már tényleg van egy új Boards of Canada-szám a most megjelenő új lemezről, ami tulajdonképpen meg is mutatja a nagy különbséget a websorozat és az elkészült film között. Most már nem kell olyannak lennie, lehet az. (Internetes ínyenceknek: The Caretaker is szól benne.)

A Backrooms-sorozatot Parsons néha maga renderelte otthon a gépén, de a történetet és a technológiát mindig a nyolcvanas és kilencvenes években tartotta. Megnyúló kazetták, VHS-szöszök, fizikai gombok és adathordozók, mind évtizedekkel azelőtt, hogy ő megszületett volna. A kilencvenes évekből jött analóg surrogás és roncsolt kép nagyon jót tett annak, amikor valaki egy úgynevezett liminális térben kolbászolt, ráadásul a videokamerás nézet megspórolta azt, amivel a legtöbb kezdő filmrendezőnek meggyűlik a baja: a színészekkel és az emberi arcokkal. Parsons sorozatában rendre az volt a leggyengébb, amikor letért az útról, és elkezdett történetet mesélni igazi emberekkel, és hát kilógott a lóláb, valahogy úgy, ahogy néha a plafonból vagy a padlóból kilógott egy emberi láb. Egy játékfilmben viszont már elkerülhetetlen, hogy legyenek legalább színészek – a majdnem harminc évvel ezelőtt a Blair Witch Projectre is muszáj volt találni hármat. Parsons óriási szerencséje, hogy nagyon jókat választott: Chiwetel Ejiofor és Renate Reinsve nélkül a filmje nem lenne annyira hatásos. Mindkettejük arca természetesen tud hitetlenkedőbe fordulni, ahogy szembenéznek a természetellenessel.

Ejiofor játssza Clarkot, az alkoholista bútorboltost, Reinsve pedig a pszichológusát. Clark egy nap addig taperolja a falat a boltja pincéjében, amíg át nem szakítja a valóság tapétáját, és megérkezik valamibe, amit az internet már évek óta csak Backroomsnak nevez – a már emlegetett véget nem érő, baljós szobákat. Clark megszállottjává válik a térnek, de a pszichológusa is érzi, hogy valami vonzza őt oda. Ha más nem, a férfi megszállottsága.

Parsons párszor azért még visszanyúl a tutihoz, a kézben tartott, VHS-kamerával felvett bolyongáshoz – két nem túl hiteles, ‘90-es évekbelinek tűnő Z generációs szereplő segítségével –, ami vásznon is képes hibátlanul működni. Egyszerűen jó recept az, ha a szöszös képen látjuk, hogy egy fal úgy görbül, aminek semmi értelme. A VHS-t viszont nem lehet hosszú távon fenntartani, szerencsére. A Backrooms legjobb jelenete így az, amikor Clark mindenféle kamera nélkül bemegy a liminális térbe, és egyszerűen csak elképed. Hosszú percekig sétál a terekben, ahol zaj alig van, és minden kanyar után a teljesen ismeretlen, és a közepesen felfoghatatlan fogadja. Ejiofor castingja itt megtérül, a hitetlenség és a kíváncsiság keveréke nagyon jó az arcán, ahogy mintha szikével vágott terekben próbál értelmet, vagy legalább kapaszkodót találni.

A Backrooms-mitológiáját az teszi olyan vonzóvá, hogy a tér szimplán valami értelmezhetetlen dolog. Nincs eredete, nincs célja, nincsen alkotója, szabályai sem nagyon vannak, nincsen jelentése sem. Egyszerűen csak ott van, egy rossz lépésre a mi világunktól. Parson a websorozatában nem magyarázott meg semmit, bár volt arra homályos utalás, hogy a rejtélyes kutatóközpont szeretné logisztikai raktárnak használni, de a társadalmi üzenete vagy funkciója nagyjából meg is állt itt. A sorozatból megismert mitológia sértetlen maradt, de kiegészült valamivel, ami az egész film leggyengébb eleme, és gyakorlatilag egy síkre helyezi a modern amerikai horrorok legunalmasabb motívumával: a Backrooms ugyanis a trauma maga. És ha a trauma maga, akkor lesz eredete, célja, sőt talán alkotója, és szabálya is – a működése még mindig rejtély marad, de az egész kap egy terápiás magyarázatot, aminél én nem tudok elképzelni unalmasabb körítést valamihez, aminek a lényege az, hogy egy hely, ahol rosszak a vibe-ok, és talán megesz egy izé, de nem biztos.

Amikor a Backrooms benne marad a rossz vibe-okban, akkor a legjobb: a véget nem érő, lassú sétálások ebben a minden jel szerint sokszor fizikai valóságában felépített díszletben, ahol olyan részletek is rossz helyen vannak, amiket a szereplők talán velünk ellentétben észre sem vesznek. A padlószőnyeges-tapétás, zümmögő lámpás belső tér azért is nyugtalanító, mert sok horrorfilmes közhelynek ellentmond, nem mindig vannak sötét sarkai, minden zaj pedig azonnal idegennek hat benne. Amikor Parsons ebben a világban mozog, akkor megértem, hogy hozzávágták egy játékfilm lehetőségét. Amikor a keretek között mozog, akkor a Backrooms tényleg valami furcsa, bizarr, agybizsergető. Amikor viszont a második felére átfordul megtestesült pszichológiai szimbólumok viaszmúzeumává – nem viccelek, az eredeti A texasi láncfűrészes mészárlás csúcsjelenetét felidézve –, ott eltéveszti a célját. Szerintem nincs azzal semmi baj, ha valami nem jelent semmit, csak a frászt hozza ránk. A filmnek ez csak félig megy.

A Backrooms – Hátsó szobák csütörtöktől látható a mozikban.