Az új Super Mario-film gyorsabb, látványosabb és még jobb is, mint az elődje

Enyhén spoileres kritika.

8-9 óra. Ez a rekordom, egy alkalommal ennyi időt töltöttem egyhuzamban Mario Kartozással. Kifolyt a szemem, de túltengett bennem az adrenalin, és a harminckettedik körömet futva a Rainbow Roadon is kifeszült szemekkel meredtem a képernyőre, mint egy lelkes gyerek. Nagyjából ugyanezt adja a Super Mario Galaxis: A film is, a 2023-as Mario-mozi folytatása, a nagyvászonra készült színes-szagos és pörgős Mario-univerzum új nagy megjelenése.

Az elődje az ötödik legtöbb bevételt termelő animációs film lett valaha, ezek után minimum indokoltnak tűnt, hogy csináljanak egy folytatást. „A Mario-játékokat megfilmesíteni olyan vállalkozás, ami eleve mínuszról indul, mert ezeknek a játékoknak sosem a sztori volt az erősségük. Sőt, az a gyengéjük volt, még a szerepjátékos Paper Mario vonal is inkább a bájával és vizuális gegjeivel próbált hódítani. A sztori szinte mindig alibi volt, Mariót egyetlen mondatban elmesélhető, primitív konfliktusok mozgatják újabb és újabb pályákra” – írtuk a 2023-as film alapvetően pozitív hangú kritikájában. Ez az állítás pedig most is áll, a Super Mario Galaxisra csak úgy szabad beülni, ha nem várunk óriási történetet, csak brutál látványt, kedves jeleneteket, és profin animált akciót.

A sztori most is egyszerű, Mariónak és Luiginak meg kell menteniük egy elrabolt lányt, a fő különbség annyi, hogy az őket körülvevő világ már ötször akkora, még tovább tágult a Nintendo-univerzum. A csavar az, hogy ezúttal Peach nővérét, a játékokban is játszható, meglepően nagy közönségkedvencnek számító karaktert, Rosalinát rabolja el a gonosz Bowser kicsi fia, az apjától csupa galádságot tanuló Bowser Jr., vagy Baby Bowser, ki hogy szereti. Mario, Luigi, Peach, és most már Yoshi is a kaland része, utóbbiról a 2023-as film stáblista utáni extra jelenetben lengették be, hogy szerepelni fog a folytatásban.

Az Aaron Horvath és Michael Jelenic rendezte Super Mario Galaxis az előzőnél is komolyabb sztárparádé, Mario hangját újra Chris Pratt adja, Luigiét Charlie Day, Peach hercegnőjét Anya Taylor-Joy, Bowserét pedig Jack Black. Erre sikerült még ráküldeni egy Glen Powell (Fox McCloud), Donald Glover (Yoshi), Benny Safdie (Bowser Jr.) és Brie Larson (Rosalina) négyest, konkrétan álom rotáció ez így.

Elég bosszantó, hogy eredeti szinkronnal szinte lehetetlen lesz elkapni a filmet itthon, pedig meghallgatnám, hogy visít a Childish Gambinóként is ismert Donald Glover Yoshi hangján. Az első film trailere után volt hiszti külföldön abból, hogy Chris Pratt nem elég mariós, ezzel egyetértek, egyedül miatta nem kár.

A fentiekből már lejöhetett a Mario Kart iránti fanatizmusom, de legalább ennyire szerettem a 2017-es Odysseyt is, amiben világok közt utazhatunk és kalandozhatunk Marióval és a sapkájával, Cappyvel. Emiatt nekem valódi aranybánya a Super Mario Galaxis, amit teleraktak Odysseyt felidéző referenciákkal (különösen örültem a sivatagi, sombrerós lények által lakott, Mexikót idéző Tostarenának), azok viszont csalódhatnak, akik a 2007-es Super Mario Galaxy játék sci-fis világát várták. Persze van világűrben játszódó szál is a filmben, de maximum a sztori fele zajlik itt, így jogos lehet az értetlenkedés, hogy akkor minek kellett ezt a félrevezető címet adni.

Én efelett simán át tudok siklani, különösen úgy, hogy nem vagyok nagy rajongója az űrbéli filmeknek és meséknek. A károgókat ellenben kárpótolhatja a bődületes fan service, ami már az elődnél is príma volt, itt viszont újabb méreteket ölt: sorra jönnek a kedves összekacsintások, apró utalások, okos és kedves referenciák, Brian Tyler filmzenéje pedig ismét izgalmasan idézi vissza a játék ismert dalait újragondolt formában.

Több nintendós videójátékból is átemelnek helyszíneket és szereplőket, egészen zseniális, hogy a Mario Kartban játszható kis élő pénztárca, a pingvinek, Conkdor, Monty Mole és Birdo is ott sétálgat a többi figura között. És rendkívül jól áll az a humor is a filmnek, hogy mernek kacérkodni a fanartok világával is, Bowser például felmutat egy Peachről és magáról készült festményt, amit simán a 4Chanről, de minimum a Newgroundsról is szedhettek volna.

A látvány a 2022-es elődre is köröket ver, a helyszínek kidolgozottak és változatosak, mesteri például a Japánt idéző kaszinóvilág. Itt jön ki a leghangsúlyosabban, hogy milyen ügyesen használja a környezet és az adott pálya interaktív, váltakozó elemeit a film, mintha tényleg bent lennénk a játékban. Arról nem is beszélve, hogy többször a dicső Nintendo-múlt előtt tisztelegve a régi, még platformos Mario pályáit is behozzák, és a 2D-s nézetet ötvözik a 3D-s világgal. Nagyszerű a sound design is, végig fantasztikusan idomul az akciókhoz és a hatásos lassításokhoz is. Ezt a filmet főleg emiatt kötelező IMAX 3D-ben nézni, ha maximalizálni akarjuk az élményt.

A Super Mario Galaxis összegezve olyan, mint az elődje 4 évvel ezelőttről, csak beszteroidozva, és megküldve még egy adag adrenalinnal.

Két dopaminlöket között azért le tud ülni a tempó és a sztori, így a kicsivel több mint másfél órás játékidő untig elég erre a futamra. Bár a sztori mellékes egy Mario-filmnél, itt-ott akadnak azért dramaturgiai bakik a forgatókönyvben, kár, hogy a nagyobb ötletek így mind kisiklanak.

Reális esély volt arra például, hogy Bowser végre tényleg megjavul, jó apa lesz, és kijavítja, amit elrontott, és a fiát, Baby Bowsert is ráállítja a helyes útra. Ehelyett pont a fia állítja vissza a rossz útra a főgonosz teknőst, ami elég béna húzás. De legalább kettejük apa-fia sztorijánál érzékletesen térnek ki a készítők arra, hogy milyen rossz mintákat vihet magával egy gyerek, ha az apjától kiskorában csak gyűlöletkeltő uszítást kap.

Értem én, hogy hagyományőrző jelleggel a végletekig szeretnének ragaszkodni az alapkonfliktushoz (Mario és Bowser évtizedes szembenállása), pedig simán lenne helye új ellenfeleknek a jövőben, ez a szuper alkotógárda pedig bőven van olyan bátor és kreatív, hogy húzzanak ennél váratlanabbat. Ez talán inkább a Nintendo rigolyás rugalmatlansága, ahogy a játékaikban, úgy ezekben a filmekben is nagyon szeretnek biztosra menni, és egy pillanatig sem eltérni az alapoktól. És ha már kiaknázatlan gonoszok, adja magát a kérdés: mikor hozzák már be a képbe a méltatlanul alulkezelt Wariót és Waluigit?

Helyettük bezzeg belerakták a filmbe Fox McCloudot, a B-kategóriás nintendós Star Fox játéksorozat antropomorf főszereplőjét, akinek semmi funkciója nincs azon túl, hogy kap pár olcsó, nyolcvanas éveket idéző képsort, és elfuvarozza Marióékat az űrbe. Ugyanígy Rosalia sem túl hangsúlyos, de nála épp elég relevanciát ad a tény, hogy ő Peach nővére.

Mindent összevetve a Super Mario Galaxis olyan, mint egy intenzív Mario Kart-menet, ahol sokadjára is bekajálod ugyanazt a húzást, ugyanazt a csavart és a vadul zakatoló tempót. És ez az egész ettől szép, a Super Mario Galaxis azért működik ennyire, mert nem akarja többnek mutatni magát, mint ami, mégis hangosabb, színesebb, látványosabb, és grandiózusabb, mint az elődje.

Mindezt úgy, hogy itt-ott azért el van rejtve pár jól irányzott meglepetés: mondanám, hogy a Super Mario Galaxis másfél órányi könnyed vidámság és kikapcsolódás a szakadék felé araszoló, őrült világban, de aztán jön az utolsó jelenet, és egy tragikomikus mondattal emlékeztetnek minket, hogy tényleg szar minden. De ez majd a moziban kiderül, let's a go.

A Super Mario Galaxis: A film már látható a mozikban.