A Stranger Things alkotóinak új sorozata izgalmasan indít, aztán bugyuta tucathorrorba fullad

Az elmúlt években elkezdtem tendenciózusan, célzottan szar, pontosabban tucathorrorokat nézni. Egy hosszú, fárasztó napot néha kifejezetten jóleső olyan baromsággal zárni, amiben például egy démoni medence teszi tönkre egy család életét (Éjszakai merülés). Igen, a streamingplatformok horrorkínálata annyira felhígult, hogy egy ilyen sztori is megvalósulhatott, de ne ragadjunk le itt, a lényeg, hogy a szar horror lett az én vígjátékom.

Amikor elindítottam a Duffer testvérek, a Stranger Things alkotóinak új sorozatát, a Nagyon rossz előérzetem vant (Something Very Bad Is Going to Happen), nem számítottam arra, hogy be fog kerülni a kis gyűjteményembe az Éjszakai merülés, A nő az udvaron és a Végső állomás mellé. A sorozat az első pár rész alapján nagyon ügyesen hitette el, hogy a sztori mély, megrendítő, súlyos igazságra fut ki, de ehelyett a közepétől szemérmetlenül felsorakoztatja a horrorklisék teljes eszköztárát, kezdve az ijesztő gyerekmesétől, a családi vérvonalakat sújtó átkokon át, egészen az ipari mennyiségű vérig.

A sorozat showrunnere Haley Z. Boston, aki korábban A cseresznye vadiúj íze és a Guillermo del Toro: Rémségek tára világában edződött. Ezek nem annyira rossz produkciók, a produceri oldalon pedig ott állnak a híres Dufferék, akik a Stranger Thingsszel már megmutatták, hogy a rossz döntéseik mellett azért alapvetően képesek jó sorozatot csinálni. A Nagyon rossz előérzetem van azonban nem lett igazán jó, ami azért is nagy kár, mert a történet nagyon jól indult, lassan haladt, a baljós hangulata pedig épp annyira volt nyomasztó, amennyire nyomasztónak lennie kell ebben a műfajban.

Minden horrorban – még a jobbakban is – eljön a pillanat, amikor a néző azt kérdezi, miért nem fordul inkább vissza ez a hülye? Ez a pillanat már a rögtön a sorozat legelején eljön, amikor a történet főhőse Rachel (Camila Morrone) a vőlegénye, Nicky (Adam DiMarco) családjához utazik egy erdei házba, ahol öt nap múlva megtartják az esküvőjüket. Már az odafelé vezető út is tele van olyan baljós jelekkel, amiknél egy józan gondolkodású ember azonnal visszafordulna.

Rögtön a legelső részben egy magára hagyott csecsemő, egy WC-ben rothadó rókatetem, és egy ijesztő kukkoló nyugtalanítja a nézőt, miközben abban sem vagyunk biztosak, nem pont a furán viselkedő Rachel-e az, akitől félni kéne. Ez a bizarr, bizonytalanságban tartó hangulat nagyon biztató volt egy ideig, de aztán eljutunk a családi házhoz, ahol egy fordulatot követően gyakorlatilag derékba törik a történetet, hogy aztán gagyi családi átkokra, párkapcsolati évődésekre és fárasztó családi dinamikákra helyezzék a hangsúlyt. A családi házba megérkezve a klasszikus horrorelemek szinte tankönyvszerűen sorakoznak fel: preparált állatokkal teli előtér, kimért, barátságtalan rokonok, és egy olyan család, ahol mindenki tud valamit, amit Rachel nem.

A színészek közül érdemes kiemelni a Portiát alakító Gus Birney-t, aki gyakorlatilag egy pszichopata Barbie-t játszik és a főszereplő Rachelt hozó Camila Morronét, akit a világ jó pár évvel ezelőtt úgy ismert meg, mint Leonardo DiCaprio fiatal barátnőjét, akivel már évek óta szakított. Akárhogy is, Morrone egyértelműen a hátán vitte a sorozatot, már amikor nem az volt a feladata, hogy előre vigye a bugyuta sztorit, hanem szabadon creepyskedhetett. A történet közepétől viszont szépen kirajzolódik az a bizonyos alapszituáció, ami köré az egész sorozatot felhúzták: Rachel családját generációk óta egy átok sújtja.

A szabály egyszerű és pont annyira vicces, mint amennyire komolynak próbálják eladni: ha valaki nem az „igazi” lelki társával házasodik össze, akkor az esküvőn brutális, látványos módon végzi, szeméből és szájából ömlik a vér, mintha egy olcsó effektparádéba csöppentünk volna. Ha pedig valaki meggondolja magát, és visszalép az esküvőtől, az átok nem tűnik el, hanem egyszerűen átszáll a másik, házasodni vágyó fél teljes családjára, mintha csak egy rosszul megírt lánclevél lenne.

A sorozat innentől kezdve nagyjából ezt az alaphelyzetet próbálja feloldani, de olyan körülményesen és bután, hogy az már-már lenyűgöző.

Teljes vakvágány például az a szál, amikor Rachel és egy másik karakter betörnek a helyi hivatalba, hogy valami nagy titkot derítsenek ki a családfája alapján – ez a rész inkább tűnik egy másik, rosszabb sorozat pilotjának, mint bárminek, ami szervesen kapcsolódik a történethez. Ahogy közeledünk a fináléhoz, egyre inkább az az érzésünk, hogy az alkotók mindent előrántanak a kalapból, ami csak eszükbe jut: van itt szellemidézés, bájitalkeverés, és egy vagánynak szánt, de klisésnek ható happy end is.

Összességében a sorozat mellett szól, hogy vizuálisan kifejezetten szép, sokszor tényleg jól komponált képekkel dolgozik, és látszik, hogy volt pénz díszletre, fényelésre, meg arra, hogy az erdei ház és a környezete nyomasztó legyen. A hanghatások is kifejezetten erősek több jelenetben, néha egészen ügyesen játszanak a csenddel és disszonáns effektekkel, ami rövid időre visszahozza azt az érzést, hogy ez akár még működhetne is. A casting szintén rendben van, nincsenek kirívóan rossz alakítások, a színészek nagy része kihozza a maximumot abból, amit kapott, különösen Morrone, aki sokszor tényleg eladja azt is, amit a forgatókönyv már rég nem tud.

Csakhogy mindez végül kevés. A sorozat legnagyobb problémája nem az, hogy buta vagy klisés – ilyenből rengeteg van, és még ezek között is akadnak szerethető darabok –, hanem az, hogy sokkal jobb is lehetett volna. Az első részekben felépített, bizonytalanságra és feszültségre építő hangulatot fokozatosan, majd egyre durvábban rombolja le minden egyes újabb, erőltetett fordulattal. Mire eljutunk a végéig, már nem marad más, csak egy széteső, mindenből egy kicsit belepakoló katyvasz, ami inkább emlékeztet egy algoritmus által összedobott horrorkeverékre, mint egy tudatosan felépített történetre.

A sorozat összes része elérhető a Netflixen.