Még nincs itt az ideje a Resi-csökkentésnek

Mit várhatunk 2026-ban egy Resident Evil játéktól, ami ráadásul még csak nem is egy sokadik spinoff, hanem a fő sorozat legújabb, kilencedik része? Lehetne a kérdésre videojáték-szakértői választ adni, de igazából felesleges eltartott kisujjal valamiféle magasztos kulturális keretet erőltetni a Capcom kiadó legismertebb szériájára. Ugyanazt várjuk tőle, mint 2016-ban vagy 2006-ban: legyen jó sok zombi, jó kevés lőszer, beszaratós pályák, amiken épphogy megmenekülünk, meg azért pár olyan pillanat, amikor mégis csak sikerül valahogy felülkerekednünk a rémségeken.

1996-ban viszont még nem tudhattuk, mire számíthatunk: a Capcom szinte napra pontosan 30 éve, március 22-én adta ki a legelső részt, amivel rögtön átértelmezte (mások szerint megteremtette) a túlélő horror műfaját. Azt korábban más játékok is megoldották, hogy a játékos szűk terekben tudjon rettegni és nyílt harc helyett inkább menekülőre fogni, de az első PlayStation 3D grafikáját szépen kihasználó Resident Evil a történetmesélésével túlzás nélkül horrorfilmes élményt adott.

A sorozat azóta sokat fejlődött és alakult, voltak egészen akciófilmes folytatásai is (mindenekelőtt a pár éve felújított negyedik rész), de a történetben és a játékmenetben is megmaradtak biztos pontok, amiktől egy Resident Evil Resident Evil lesz. Hogy mik ezek a pontok, azt a napokban megjelent Resident Evil Requiem nagyszerűen megmutatja. A fősodor kilencedik játéka ugyanis olyan, mint egy nagy gonddal összerakott válogatáskazetta: a Capcom csinált egy zombis besztofot a kerek évfordulóra.

(Igen, már másodszor is a Z betűs szót használtam, akkor egy zárójeles bekezdésben tisztázzuk ezt a keményvonalas rajongókkal. Persze, tudom, hogy a Resident Evilben elvileg nincsenek zombik, mert a zomboid lények a gátlástalan Umbrella vállalat által a világra szabadított T-vírussal fertőzött, élő emberek. Tehát nem élőhalottak, hanem vírusfertőzés miatt agresszívzombi-szerű állapotba került, jobb sorsra érdemes állampolgárok, esetleg más szemszögből nézve: biológiaifegyver-hordozók. Ugyanakkor ha egy videojátékban egy humanoid úgy császkál, mint egy zombi, úgy hörög, mint egy zombi, úgy támad, mint egy zombi és úgy hápog, mint egy zombi, akkor én azt a maflát zombinak fogom nevezni, mert én nem vagyok keményvonalas rajongó.)

A kilencedik részt arra a Nakanisi Kosira bízták, aki a hetedik etapnak is a direktora volt. Bár az volt az első olyan folytatás, ami nem külső, hanem belső nézetet használt, már annak is volt egy erős „vissza a gyökerekhez” hangulata. Ehhez képest meglepő, hogy a Resident Evil Requiem a hatéves fejlesztés elején még nyílt világú multiplayer játéknak indult. Aztán szerencsére a Capcom elővette a jobbik eszét, Nakanisi csapata pedig fullba tolta a nosztalgiát.

Két főszereplő kellett ahhoz, hogy az új rész a sorozat minden erényét meg tudja idézni. A játékos mindkettőt irányíthatja és a játékmenetben igencsak máshol vannak a hangsúlyok a két főhősnél. Az egyik Grace Ashcroft, az FBI technikai elemzője, aki kénytelen egy nap terepre menni, hogy egyedül nyomozzon, ami egy technikai elemzőtől némileg idegen feladat, de egy Resident Evil-sztoriban ennél nagyobb marhaságokon sem illik fennakadni. Persze kettőt pislant, és máris egy melák zombival kell bújócskáznia az életéért, aztán egy olyan bizarr klinikára kerül, ami méltó párja az első rész legendás Spencer-kúriájának.

Grace játékblokkjai pontosan azt a túlélő horrort hozzák, ami a sorozatot híressé tette. A játékmenet ugyan néhol archaikus (a szűkre szabott tárgylistában például egy pénzérme és egy hűtőláda ugyanakkora helyet foglal), de ez inkább tisztelgés az elődök előtt, mint hiba. Garantált a folyamatos déjà vu, miközben az FBI-oshoz képest gyámoltalan nővel lopakodunk, menekülünk legyőzhetetlen(nek hitt), felső polcos zombik elől, vagy éppen azon gondolkodunk, hogy a maradék négy golyónkkal és félig törött késünkkel vajon meg tudjuk-e ölni a következő ajtót elálló fertőzöttet. Az első három Resident Evil legjobb pillanatai elevenednek meg eközben, de Nakanisi korábbi hetedik része is eszünkbe juthat.

A másik főhős egy régi ismerős, Leon S. Kennedy, aki a Resident Evil 2-ben tűnt fel először fiatal zsaruként, de mostanra már sokat látott veterán. Ő is abban az ügyben nyomoz, mint Grace: egy rejtélyes betegség miatt, amiről kiderül, hogy valahogy köze van a T-vírushoz, mert minden fertőzött Raccoon Cityben élt korábban – vagyis abban a városban, ahol a kórokozó először elszabadult. A long T-vírus-fertőzés ügyének felgöngyölítésével aztán Leon Raccoon Citybe is eljut – illetve a romjaiba, hiszen a várost a Resident Evil 3 cselekményében a kormány lebombázta.

A rendőrrel azt a fajta szórakozást kapjuk, amivel a Resident Evil 4 rázta fel a sorozatot: a rettegés háttérbe szorul és a hős a szokásosnál több lőszert és hatékonyabb fegyvereket kap. Leonnak így is lesz gondja bőven a túlerővel, de sokkal jobb esélyekkel száll szembe a zombikkal, mint FBI-os társa. Ez egyéb apróságokban is megmutatkozik, például rendőrünk több tárgyat is elbír és kevesebb jumpscare kíséri az útját.

Grace és Leon együtt tehát a sorozat több arcát is megmutatja, és ez a kameranézetre is vonatkozik. Mindkét hőst irányíthatjuk belső és külső nézetből is, de alapesetben Grace belső nézetből száll szembe a szörnyűségekkel, Leont viszont kívülről látjuk. A készítők szándéka szerint ez a beállítás passzol leginkább a kétféle játékmenethez, és nem tudnék rájuk cáfolni. A választás szabadsága ennek ellenére a játékosé.

Grace részei nekem erősebbnek, jobban megrendezettnek tűntek, és ő kapott egy új fejlesztési rendszer, ami miatt a fertőzötték vérét kell gyűjtenie (kiváló és önazonos gusztustalanság a brandben). Leon kálváriája kicsit egyhangúbb, és a bombatölcsérrel megajándékozott Raccoon City sem mutat sok árnyalatot, de cserébe a rendőr tágasabb pályákon, szabadabban mászkálhat, mint Grace, és hát több zombit ölhet, ami nem egy utolsó szempont.

Szóval jó játszani az új Resivel, ismerős, kellemes érzés, ami kitart addig a nagyjából 12-13 játékóráig, amíg a végére jutunk, de egy-két újrajátszás is megszavazható neki. Nakanisiék nem hoztak szégyent a névre, a Requiem egy jó Resident Evil akar lenni, ennyit akar és ennyit tud.

Ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna lehetőség arra, hogy még jobb folytatás szülessen. A hetedik résszel debütált RE Engine játékmotor ugyan hangulatosan prezentálja a játékot, de az arcanimációk azért részről részre (és The Last of Us-felújításról The Last of Us-felújításra) gyengébbnek tűnnek. A történet sem túl erős, már megint a T-vírus körül megy a kavarás és persze nem Leon az egyetlen, aki kicsit más formában, de visszatér a régi arcok közül. Aminek rajongóként lehet örülni, de én már inkább ott tartok, hogy átadnám magam a T-vírus okozta gondtalan tombolásnak, amikor megint meglátom azt a bizonyos napszemüveget.

Én azon a nem túl népszerű véleményen vagyok, hogy ideje azt tenni a Resident Evilök cselekményével, amit a kormány tett Raccoon Cityvel. Annyit nyektették már ezt a sztorit, hogy ha az összes játék és spinoff történetét egyetlen könyvben megírná valaki, az eredmény egy nagyon vastag és nagyon rossz regény lenne. A harminc éve indult mesét el kell engedni, mert már régóta korlátja csak a fejlődésnek és a továbblépésnek. Amikor pár éve a nyolcadik rész, a Resident Evil Village egy izgalmas, horror-Romániát idéző környezetben mutatkozott be, megörültem, hogy végre valami új, de aztán ha lazán is, ott is hozzáfűzték a történetet a többi játékhoz. Engem nagyon érdekelne, hogy mire lenne képes a Capcom, ha nulláról kellene újradefiniálnia, mi a Resident Evil.

Úgy tűnik, erre még várnom kell jó darabig. A Resident Evil Requiem, ha biztonsági játék is, működik, és a sorozat 30. születésnapjára végül is nagyon szép ajándék. A nosztalgia a kasszáknál is szépen csenget: a játék kevesebb mint három hét alatt több mint hatmillió példányban kelt el, ezzel ez a rész tudhatja magáénak a sorozat legjobb startját. És már készül a kiegészítő, ami tovább kerekíti majd a sztorit. Raccoon City nem ereszt.