Utópia vagy disztópia vár a szivárvány túloldalán?

Egy szivárvány az égen mindig nagy esemény. Ritka, szép, és a maga giccsességében lenyűgöző jelenség, ami ha egyszer megtörténik, azt biztosan viszontlátod az ismerőseid Insta-sztorijaiban. A szivárvány az Arco – Fiú a jövőből univerzumában is életeseménynek, sorsfordító pillanatnak számít, ez a jelenség a filmben a világok közti ugrás lehetőségét jelenti, csak itt a szivárványok valójában az eget átszelő időutazók.

A nem túl távoli jövőben játszódó történet középpontjában Iris, egy magányos kislány áll, akinek a szülei csak hétvégén vannak otthon, többnyire csak a hologramképükkel tud kommunikálni. Apja és anyja távollétében egy úgynevezett dadarobot, Mikki neveli őt és a csecsemőkorú kistestvérét. A lány egy napon egy különös, szivárványszerű ívre lesz figyelmes az égen, amit egy repülő alak húz maga után. Az ismeretlen alak nem sokkal később lepottyan az égből Iris világába, ő Arco, egy fiú az évezred végéről, egy felhők fölé épült új civilizációból. Iris befogadja őt, és hamar kiderül, hogy a fiú nem tud egykönnyen visszatérni a fenti világba, ezért a lány elhatározza, hogy segít neki hazajutni.

Eközben a kapcsolatuk fokozatosan elmélyül, és egyfajta gyermeki, tiszta barátság, később pedig szerelemszerű kötődés alakul ki közöttük. Iris és Arco kapcsolata finoman bontakozik ki, és bár felmerül a gyerekszerelem is, a film inkább egyfajta érzelmi kapcsolódásként kezeli ezt, mintsem klasszikus romantikaként. Arco nemcsak színt hoz Iris életébe, hanem új nézőpontot is: a fiú világán keresztül a lány megismeri egy derűsebb, emberibb jövő lehetőségét. Az utazás így arról is szól, hogy hogyan változtathatja meg a jelent egy váratlan találkozás, és hogyan adhat értelmet a jelennek egy szebb jövő ígérete.

Az egyik legérdekesebb világépítő elem a szivárványhoz kötött időutazás: csak akkor lehetséges, ha egyszerre süt a nap és esik az eső, ez a szabály jól illeszkedik az Arcóhoz. A szivárványemberek motívuma egyszerre játékos és mitikus, még ha a film nem is bontja ki teljes mélységében ennek a hátterét. Itt nem a racionalitáson van a hangsúly, valójában az érzeti elemek alakítják a narratívát.

Ugo Bienvenu francia filmrendező nagyjátékfilmes debütálása már az első képsorok után olyan, mint egy friss levegővétel: könnyed, érző, élő és színes alkotás, amely egyszerre akar sci-fi, kalandfilm és érzelmes, drámai történet lenni. Mindegyik műfajban komfortosan mozog, de egyik mellett sem köteleződik el igazán, így viszont egy egyszer nézős, bájos élménynél nincs benne sokkal több.

Arco karaktere szimbolikus, egyfajta modern Ikarusz ő, aki túl közel merészkedik a Naphoz, és lehet, hogy a végén meg is égeti magát. Története a kíváncsiság és a határok átlépésének kettősségéről szól, de központi konfliktus a fiú üldözése is. Arcónak három esetlen, kissé komikus testvér ered a nyomába, akik évtizedek óta a szivárványok megszállott kutatói. Őket Bienvenu humorforrásként is megpróbálja bevetni, de a karakterek inkább karikatúraszerűek maradnak, a jelenlétük pedig nem igazán ad valódi drámai súlyt a sztorinak.

A vizuális világ több ponton is ismerős lehet, olyan, mintha a popkultúra legkülönbözőbb műveiből pakolták volna össze az Arcót, a grafika, a környezet és az élővilág az elmúlt évek egyik legalulértékeltebb animációs sorozatát, a Scavengers Reignt és a kultikusnak számító Idő urait idézi, ott van benne A kis Amélie és az eső természete, ami egy másik francia animációs remekmű a közelmúltból, a szivárványos karakterek fején lévő kristályról pedig a Sims zöld gyémántjai jutottak eszembe. A filmet ráadásul azzal hirdetik itthon, hogy olyan, mintha az Idő urai, az E.T. és Mijazaki Hajao találkozna.

Mindezek ellenére az Arco nem válik puszta utánzattá, nagy erénye, hogy még így is eredeti, önmagában is említésre méltó darab tud lenni, amiben van valami időtlen és univerzális. Adott a sajátos puhasága és lebegő, könnyed minősége, ami megkülönbözteti más, súlyosabb sci-fiktől. Ez a hangulat azonban néha elidegenítővé is válik, a film mintha tudatosan távol tartaná a nézőt bizonyos kérdések mélyebb megértésétől. Hasonló a helyzet Arco saját világával is. Bár utalásokból megtudjuk, hogy az ő dimenziójából érkezők képesek időutazásra, és hogy ennek komoly következményei vannak (például a szülők idő előtti, felgyorsult öregedése), a film nem bontja ki ezt a rendszert sem, pedig az alapötlet akár egy teljes sorozatot is elbírna.

Bienvenu érdekes játékot játszik, mert miközben papíron egy idillibb, szebb világot mutat be, végig ott húzódik a kérdés: utópia vagy disztópia amit látunk?

2075-ben járunk, a búra alatti világban minden rendezettnek és biztonságosnak tűnik, olyan ez, mint egy újragondolt Suburbia, egy uniformizált, mesterséges rendszer. Ez a steril rend itt-ott ambivalenssé válik, a hologram-szülők és az önfenntartó házak világa egyszerre kényelmes és nyugtalanító, mintha valami hiányozna belőle: talán épp az emberi kapcsolatok valódisága.

A fenti kérdés a robotok esetében is felmerül, ez egy alapvető, sokszor feldolgozott dilemma a sci-fi műfajában. Itt is minden nagyon harmonikus egészen addig, amíg Mikki, a dadarobot meg nem hibásodik, és hirtelen ellenséget kezd látni minden idegenben, köztük Arcóban is. Aztán amikor az iskolában pihenő robothadak tudatukra ébrednek, és üldözni kezdik a főhőseinket, szintén baljós érzetünk támad, ez a ritkán felbukkanó sötét hangulat pedig kifejezetten jól áll a néhol leülő filmnek.

Miközben a francia-amerikai koprodukcióban készült Arco alapvetően bizakodóan néz a jövőbe, burkoltan felvillantja a lehetséges veszélyeket is, akárcsak a Pixar új húzása, az Agyugrász. Összegezve a film egyik nagy erőssége, hogy nem válik didaktikussá, nem mond ki mindent egyértelműen, hanem végig teret hagy a szabad értelmezésnek. A nap végén viszont ez lesz a veszte is: bizonyos témák, például az otthontalanság vagy a jövőtől való félelem csak érintőlegesen jelennek meg. Az Arco így csak egy szivárványszerű, szerethető, de gyorsan múló villanás marad a mozivásznon is.

Az Arco – Fiú a jövőből már látható a magyar mozikban.