Ha ez a Z generáció, akkor én inkább nem akarok a tagja lenni
A Prófécia, Fabricius Gábor új filmje azzal az ambícióval készült, hogy látleletet ad a Z generációról. A filmben azt láthatjuk, ahogy a benne szereplő fiatalok a Kolorádó fesztiválon tüzet raknak egy erdei tisztáson, és a beszűrődő hangfoszlányok mellett rasszizmusról, randizási szokásokról, identitásról, örökölt traumákról, depresszióról, valamint a drogokhoz fűzött viszonyukról beszélnek a kamerák előtt. Az alapötlet ez alapján érdekes, hiszen rengeteg izgalmas kérdést lehetne feszegetni a fiatalokkal. A Z generáció – amelyhez én is tartozom – például tudatosan kevesebb alkoholt fogyaszt, a döntéseikre komoly hatással van az inflációs és a lakhatási válság, a szociális képességeiket pedig nemcsak a közösségi média, de a Covid-járvány is befolyásolta.
Fabricius filmjében viszont egyáltalán nem kerülünk közelebb ehhez a generációhoz.
A Próféciában a szereplőknek nem adnak teret a gondolataik kibontására, így csak közhelyesen érintik a felmerülő témákat. Emellett nagyon csaponganak a szereplők, ettől érthetetlenné és vontatottá válik a film. Pedig a stáblista szerint moderálta valaki a fiatalok közötti elmélkedéseket, a végeredményen azonban ez nem látszik. Így a Prófécia öncélú, főleg úgy, hogy a huszonévesek olyan semmitmondó, reakció nélkül hagyott kijelentéseket tesznek, hogy „ha vannak szüleid, az is baj, meg ha nincsenek, az is baj, megszületsz, és onnantól csak a baj van”.
A filmben a megszólaló fiatalokból azért néha kibukik egy-egy mélyen lesújtó és megdöbbentő történet, ezeket azonban a készítők nem reagálják le. Több szereplő is arról beszél például, hogy rendszeresen „ketázgat, füvezget”, olyan megszólaló is van, aki 12 éves kora óta iszik, és felbukkan a filmben olyan fiatal, aki már egyáltalán nem fogyaszt semmilyen tudatmódosítót, mert elmondása szerint korán kezdte a bulizást.
Az egyik súlyos sztoriban például arról beszél elég nyersen és tárgyilagosan egy szereplő, hogy a gina néven ismert GHB drogtól egy alkalommal „teljesen önkívületi állapotba került” a barátjával, és ebben az állapotban kocsiba ültek. Végül arra eszmélt, hogy rendőrök keltik fel, mert balesetet szenvedtek, az ajtó pedig csupa vér volt. A szereplő „érdekes élményként” hivatkozik a filmben a szívmasszázsra vagy az autót vezető barátja mesterséges lélegeztetésére, és annyit tudunk meg még róla, hogy a baleset után családterápiára kezdett el járni. A történet után rengeteg kérdésem lett volna a fiúhoz, többek között az, hogy hogy van most az említett barátja, és elértek-e bármit is a családterápiával. De ezekre a kérdésekre már nem kapunk választ, helyette jön egy teljesen más téma tanácstalan nyilatkozatokkal arról, mihez lehet kezdeni a diploma után, a „fos munkák” kihagyásával. Ez a téma elég kontraproduktív módon sül el a filmben, hiszen a sokadik hasonló vallomás után már úgy voltam vele, hogy nem fogom sajnálni a generációmat azért, mert a pénzkeresethez dolgozniuk kell.
A Próféciában talán az egyetlen Z generációra jellemző sajátosságként megjelenik az is, hogy mennyire természetes számukra a terápia. „Az idősebbeknél kimaradt, hogy pszichológushoz járjanak, de én elmondom nekik, hogy attól, hogy harminc évvel fiatalabb vagyok, az én véleményem ugyanúgy számít” – meséli az egyik megszólaló a filmben. Hogy miért talált rá a Z generáció a terápiára? Miért zárkózik el az idősebb generáció az önismerettől? Ez már nem derül ki a filmből.
Felmerül később az eutanázia témája is a Próféciában, amiről ismét elég felszínesen beszélnek a megszólalók, mint ahogy előkerülnek a gyerekneveléshez kapcsolódó félelmek is. Több megszólaló szerint például önző dolog gyereket szülni egy ennyire bizonytalan világba, illetve hozzáfűzik azt is, hogy számukra a szülőség egyet jelent a kiégéssel, hiszen onnantól állandó mókuskerék az élet.
A film végéhez közeledve a fiatalok még megvitatják, hogy mennyire nehéz nekik az, hogy a lehetőségek tárháza végtelen a mai világban, ezért nem tudnak döntést hozni. Mindezt egy olyan bölcsességgel zárják, hogyha „az ember jobban ismerné magát, nem lenne ilyen nehéz a döntéshozás”.
A Prófécia összességében egyáltalán nem ad átfogó képet a Z generációról, csak leültet egy csapat fiatalt a tűz köré, és súlyos témákról beszélteti őket. Szándékai ellenére a film így csak erősíti azt a sztereotípiát, hogy a mai fiatalok csak lézengenek a világban munka helyett. Ez azért is kár, mert izgalmas és említésre méltó történeteket osztanak meg a film szereplői: egy arab származású lány például a vele szembeni rasszizmusról osztja meg tapasztalatait, egy leszbikus lány pedig arról mesél, hogy szexuális identitása és politikai nézetei miatt az édesapja nem tud hozzá kapcsolódni. Ezek az elgondolkodtató történetek viszont nem indítanak el párbeszédet a szereplők között, így a Prófécia üres vekengés marad, miközben ennél sokkal többet érdemelne ez a generáció.
