A japán énekesnő, aki bálnáktól tanulja a zenét

Aoba Kiotóban nőtt fel, 15 évesen kezdett gitáron játszani, majd 17 évesen vágott bele a dalszerzésbe. A dalait főleg gitárra írja, de mint egy korábbi interjújában utalt rá, néhány éve visszatért a zongorához is, amivel a zenei élete elindult. Zenéjét leggyakrabban a folk, a kamarapop és az ambient határterületein helyezik el, de nehéz egy műfajba besorolni a meditatív szerzeményeit, amit légies, szinte suttogó hangon ad elő. Intim, személyes, csendes zene ez, mintha Aoba a hallgatóknak személyesen súgná el a féltett titkait és gondolatait.

2010-ben, 19 évesen adta ki első nagylemezét, a nyolcszámos, minimalista hangszerelésű Otomé Kamiszorit, ami halk törékenységével szembement az akkoriban futó harsányabb japán produkciókkal. Ekkor már Tokióban élt, ahová 18 évesen költözött, hogy beindítsa a karrierjét. Azóta kilenc lemeze jelent meg, nemzetközi sikerét a 2020-as Windswept Adan nevű konceptalbum alapozta meg, melyen egy képzeletbeli sziget mitológiáját mesélte el. Tavalyi albumát, a Luminescent Creaturest pedig a Pitchfork beválasztotta a legjobb, legmagasabb pontszámmal értékelt zenéket gyűjtő Best New Music szekciójába. Önmagában az, hogy olyan nyugati orgánumok foglalkoznak vele, mint a Pitchfork, a Crack, a Guardian, vagy a Fader, jelzik nemzetközi ismertségét, illetve azt, hogy ha niche körökben is, de áttört egy falat, ami ritkán sikerült más kortárs japán produkcióknak.

Zenéjéhez mintha minden hallgató származástól függetlenül kapcsolódni tudna, hiába írja Aoba dalait az anyanyelvén. „A japán közönség általában nagyon csendes. Gyakran a szívükre tett kézzel, befelé figyelve hallgatják a zenét. Külföldön viszont egészen más a hangulat. Mivel én utazom hozzájuk, nagyon szívélyesen fogadnak, és sokkal felszabadultabbak. Néha úgy ünnepelnek, mintha egy rockzenekar lépett volna színpadra”– mesélte, amikor a hazai és nemzetközi közönség közti különbségekről kérdeztem.

Aoba művészetét sok rajongó és kritikus meditatívnak nevezi, ezért kíváncsi voltam, hogy ő maga szokott-e meditálni. Az énekesnő hosszas gondolkodás után válaszolt: „Nem igazán meditálok. De amikor valami szépet látok, vagy egy különleges álomból ébredek – legyen az jó, vagy akár rémálom –, illetve amikor a szeretteim vesznek körül és meghatódom, akkor valami hasonló történik bennem. Nem ülök le tudatosan meditálni, inkább csak egy csendes zónába kerülök, ahol elmélyülten gondolkodom. A csend így inkább partner számomra, mint hangszer”.

Amikor első zenei emlékeiről beszélgettünk, rákérdeztem, hogy fel tud-e idézni konkrét dalokat. Mint mondta, gyakran nézte a Mijazaki Hajao-féle Ghibli stúdió ikonikus rajzfilmjeit (itt külön kiemelte a Nauszika – A szél harcosait és a Totorót is), ezek zenei világa alapjaiban meghatározta az érdeklődését. Egy szerencsés családi szálnak köszönhetően nyugati behatások is érték: „A Disney-mesék dalait is sokat játszottam, úgy, ahogy a filmekből hallottam. Anyukám a Disney-nél dolgozott, így sok Disney-dalt énekelt nekem, azokat is megtanultam hangszeren eljátszani.” Érdekesség, hogy Aoba szülővárosának életében is fontos szerepe van a franchise-nak, hiszen a közelben található a tokiói Disneyland is.

Az énekesnő elmondása szerint mély kapcsolatot ápol a természettel, ez a zenéiben és az arculatában is visszaköszön. A Meringue Doll és az Asleep Among Endives fotóin is zöld fű, fa és köd veszi körül. Új lemezén van egy dal, aminek a címében egy magányos japán világítótorony koordinátáit adta meg, ami a semmi közepén áll a tenger magányában. Különösképp elbűvöli őt a biolumineszcencia (élő szervezetek, például baktériumok, algák, medúzák, szentjánosbogarak által kibocsátott hideg fény), és vízöntőként rendkívül hangsúlyos elem nála a víz: a Luminescent Creatures, a Lullaby és a Windswept Adan borítóján is buborékok, hullámok láthatóak, utóbbin pedig az énekesnő szerepel úszás közben.

Ez nem véletlen, Aoba tapasztalt a szabad tüdős merülésben (olyan merülés, ahol a búvár nem visel semmilyen felszerelést), Okinawa és a Rjúkjú-szigetek környékén gyakran szokott így merülni. Ennek kapcsán került szóba interjúnk alatt Aoba kedvenc állata is, ami óriási hatást gyakorolt rá:

„Szeretem a bálnákat, úsztam is már bálnákkal együtt. A testem legmélyéről próbáltam hallgatni őket. A bálnák a zeném tanárai” – mondta.

Hozzátette, hogy az állatokkal való kapcsolat fontos tanulságokat hordoz az emberek számára: „Ha kapcsolatba lépünk velük, és elgondolkodunk azon, mit érezhetnek vagy gondolhatnak, az egy nagyon fontos lecke. Együtt létezünk velük.”

Tavaly arról beszélt a Fadernek, hogy búvárkodás közben csak addig lehet merülni, amíg a levegőd kitart, így a halál mindig ott leselkedik a sarokban. Interjúnk alatt rákérdeztem utóbbi mondatára, ami sokáig velem maradt. „Még nem volt halálközeli élményem. De amikor Okinawán vagyok, az állatvilág és a természet annyira közel van, hogy sokkal könnyebb elképzelni a halált. Az emberi mindennapok annyira megszokottak számunkra, hogy a nyüzsgésben elfelejtjük, hogy a természet eredendően ijesztő. Okinawán azonban ez testközelből tapasztalható, és a vele járó félelem is sokkal kézzelfoghatóbb” – válaszolta.

Aoba sokoldalú művész, készített már filmzenét (Amiko) és színházi projektekhez kapcsolódó kompozíciókat is, illetve a zenélés és búvárkodás mellett egyéb kulturális projektek is kötődnek a nevéhez. 2020-ban saját független kiadót alapított, továbbá három évvel ezelőtt elindította a Flag Radio nevű rádióműsorát, itt gyakran beszélget hallgatókkal, kérdezz-feleleket tart, illetve számára kedves zenéket mutat be. „Sokszor én játszom zongorán, illetve van egy szegmens, amit hangtájképnek (ő az angol voice landscape szót használta erre) hívok, ahol mindenféle hangfelvételeket játszom le”.

Isinomakiban, Japán északkeleti részén, a Reborn Art Festival részeként egy ideiglenes bár is működött egy régi, tengerparti japán házban, ahol a művészet, az irodalom és a zene találkozott. Néhány estén maga is a pult mögött állt. „Napközben Josimaszu Gózó írt és adott elő verseket, este pedig én és egy másik lány készítettük az italokat. A helyiek gyakran hoztak bálnahúst, szarvast vagy halat, amit együtt fogyasztottunk el, és kint voltunk a helyi zenei fesztiválon is” – mondta erről.

Az énekesnő bár sokfelé megfordult már a koncertjeivel, Japán számára az örök origó és az otthon. Arra a kérdésre, mit szeret leginkább az országban, Aoba hosszasan sorolta a példákat. „Elsősorban a természet szépsége miatt szeretem Japánt. De azért is, mert az emberek itt tisztában vannak vele, hogy a természet gyönyörű. A hagyományok, a régi dalok, a fermentált ételek – ezek mind olyan hétköznapi dolgok, amelyekben benne van, hogy az emberek régóta együtt élnek a természettel. Van bennünk egy ösztön, hogy megvédjük azt, ami ennyit ad nekünk. Az is fontos számomra, hogy a japán kultúrában úgy gondoljuk: az istenek mindenhol jelen vannak. Ezek azok a dolgok, amelyek miatt úgy érzem, a japán emberek szíve és lelke gyönyörű.”

Már-már ironikus, hogy miközben Aoba egy zen szerzetes nyugalmával válik eggyé az őt körülvevő természettel, az internet más szegleteiben mémek szereplője. Talán ebből látszik, hogy személye és karrierje már rég túlmutat a kortárs japán zenei színtéren, és végérvényesen beszivárgott a nyugati Z generációs popkultúrába is, melynek kommunikációja szinte idegen számára.

„Mi az a mém?”

– kérdezett vissza nevetve, amikor beszélgetésünk végén webkamerán keresztül próbáltam megmutatni az értelmetlen képeket és videókat, melyekben hol a repper JPEGMafiával, hol Earl Sweatshirttel és LeBron Jamesszel együtt szerepel. „Fogalmam sem volt, hogy léteznek ilyenek. De ha ez örömet okoz a készítőknek, akkor én boldog vagyok.”

Ichiko Aoba március 21-én ad koncertet a Müpában.

A tolmácsolásért köszönet Kanti Annának.