Utazás a japán animáció nagymesterének középpontja felé

Vannak művészek, akik képtelenek nyugdíjba menni, de kevés művész van, akinél ennyire lehet örülni, hogy nem hajlandó. Mijazaki Hajao ilyen, a japán animáció nagymestere tizenegy évvel ezelőtt kihozta a Szél támad című, az életművébe nem egészen súrlódásmentesen illeszkedő életrajzi filmet Horikosi Dzsiró repülőgép-tervezőről – messze a jellemzően gyerekeknek szóló életmű stílusától, ami Totorót, Ponyót és Chihirót is életre hívta. Mijazaki a Szél támad után bejelentette, hogy ennyi volt, nem akar már többet rendezni, de a tétlenséget rosszabbul bírta, mint a munkát, 2018-ban rövidfilmet készített a tokiói Ghibli múzeum számára, majd nem sokkal később bejelentette, hogy visszatér a játékfilmekhez is.

A visszatérése, A fiú és a szürke gém pedig mindenképpen dicsőséges: egy karrierösszegző, öntörvényű belső logikájú, a valódi világ borzalmait és a belső világok kételyeit ütköztető, parádés hangulatú film lett. Az előző mondatban felsorolt összes jellemzője egyszerre az előnye és a hátránya: az öntörvényűség, a belső logika, a való élet és a fantáziavilág találkozása mind olyan elemek, amik leírják Mijazaki életművét, de A fiú és a szürke gém nehezebben találja az egyensúlyt, mint azok a filmek, amikről igazán ismert lett.

A fiú és a szürke gém a második világháborúban, Japán bombázásánál kezdődik azzal, hogy a főhősünk, Mahito szemtanúja lesz édesanyja halálának, amikor találatot kap egy kórház. A japán légierőnek dolgozó édesapja újraházasodik elhunyt édesanyja testvérével, Mahito pedig vidéken találja magát, egy szinte üresen kongó családi házban, ahol rajta kívül csak a féltestvérét váró nevelőanyja, és az egészen egyedi cselédhad az egyetlen társasága – amíg fel nem tűnik a kertben egy szürke gém, ami azt ígéri Mahitónak, hogy elviheti halott édesanyjához. A magányos, iskolájában is számkivetett fiú pedig átkel oda, ahol ezt megteheti – a halál és élet közötti mezsgyevilágba, fantasztikus lények, vérszomjas madarak, és egy rejtélyes varázsló birodalmába.

Mijazaki legújabb filmje nem sieti el a cselekményét, a varázsvilág maga csupán bő háromnegyed óra után jelenik meg, a történet is csak azután lódul meg, miután a főhőse belső világát aprólékosan felépítette. Mahito egy szülők nélkül tengődő, a napjait egy ismeretlen házban, vagy éppen ellenséges diákok között töltő, dühös fiatal, aki sem a háború, sem édesanyja elvesztésével nem tud mit kezdeni. A háború a japán vidéket nem tépázta meg ugyan, de Mijazaki érezteti, hogy ott is van nélkülözés, amikor kincsként kezelik, ha rizsliszt vagy dohány áll a házhoz. Ugyanannyira nem a fantáziavilág része Mahito önsanyargatása, ahogy egy iskolai verekedésből hazafelé önmagát sebesíti meg, hogy ne kelljen többet iskolába mennie. Ezek mind kézzelfogható, szívbe markoló elemek, amiket Mijazaki hosszadalmasan, ráérősen, de talán túl ráérősen bont ki.

Amit sokkal nehezebben lehetne lenyelni, ha nem lenne A fiú és a szürke gém gyönyörű. A hátterek, felhők, egek, mezők, erdők, levelek mind úgy néznek ki, hogy ha valaki pont lemaradna a mostanában záró Renoir-kiállításról a Szépműben, az ki tudná elégíteni az impresszionizmus után vágyakozó szívét, ha a moziba ülne be. Minden látképből és természetet ábrázoló jelenetből árad a melankólia és a nosztalgia – Mijazaki bevallottan a saját gyerekkorából merített a filmhez –, ami Joe Hisaishi zenéjével együtt felér egy érzelmi sorozattűzzel. A fiú és a szürke gémet nézni olyan, mint gyerekkort temetni, amiben a tájak festmények, a vízparti állatok pedig mind fantasztikus és nem mindig jóindulatú lények voltak.

A szürke gém sem az, sőt, amint megmutatja a valódi formáját, egy különösen visszataszító ember-állat hibrid lesz, a rikácsoló hangjával és a természetellenes alakjával. A film tele van hasonló figurákkal, a gigantikus óriáshal, a léggömbökre emlékeztető lények, vagy a vérszomjas pelikánok mind meghökkentők a maguk egyszerűségében és fantasztikusságában. Ebben a mezsgyevilágban minden csak annyira ismerős, hogy legyen egy elvárásunk, amit azonnal a feje tetejére tud állítani a film.

Ami minden szépsége és eleganciája ellenére a végére nemcsak a feje tetejére áll, hanem egyenesen cigánykereket vet folyton. Mijazaki az utolsó harmadban megbontja a teret és az időt, egymásra halmoz konfliktusokat, megoldandó helyzeteket, ellenségeket és akciójeleneteket is, ami miatt A fiú és a szürke gém fináléja kifejezetten túlzsúfolt lesz a ráérős nyitáshoz képest. Egészen biztosan nem így történt, ismerve Mijazaki aprólékos, és a hírek szerint tizedére lelassult animációs munkafolyamatát, de olyan, mintha az utolsó harmadra egy vesszőfutás lenne az idővel, hogy gyorsan elmondjon mindent, amit még utoljára szeretne.

Mert A fiú és a szürke gémnek nehéz lenne levetkőznie azt az érzést, hogy egy búcsú. Nem túl nagy feladvány kitalálni, hogy a titokzatos, idős varázsló a történet peremén kit is takar pontosan, és annak sem nehéz párhuzamot találni, hogy a birodalmához hogyan keres egy utódot, miután az egyenes ági leszármazottai erre alkalmatlanok. (Hogy mit szól a filmhez Mijazaki fia, a szintén a Ghiblinél rendező Goró, azt egyelőre még nem találtam meg.) Ha tényleg ez lenne a nagymester búcsúja, akkor valamennyire megtestesítene egy gyönyörű részletekkel és képekkel teli, de néha hullámzó karriert – de emiatt nem biztos, hogy kell aggódni. A hírek szerint már dolgozik a Nauszika – A szél harcosai folytatásán.

A fiú és a szürke gém január 4-től látható a magyar mozikban.