Anya nagyon sokszor szomorú, mégis folytatja

Anyának lenni egyet jelent azzal, hogy zsonglőrködünk az idővel, hogy feladjuk magunkat, és hogy állandó harcban állunk az élet által elénk gördített akadályokkal. Az anyaság nehézségeiről nemcsak érdemes beszélni, hanem kell is. Az utóbbi időben szerencsére elég sok akarat mutatkozik a filmiparban arra, hogy bemutassák, milyen az, amikor az anyaságban elveszíti önmagát az ember, és hogy mit lehet tenni, ha ez az állapot már kontrollálhatatlanná válik.

A Dögölj meg, szerelmem (Die My Love) a szülés utáni depressziót dolgozza fel, a Witches című dokumentumfilmben édesanyák mesélnek arról, milyen komplex érzések gyötörték őket gyermekük születése után, de még magyar film is született a témában: Szilágyi Zsófi Egy napja azt mutatja be, mi történik, ha egy édesanya teljesen kimerül.

A Mary Bronstein (Élesztő) által rendezett, Ha tudnék, beléd rúgnék (If I Had Legs I’d Kick You) egy kimerültséggel küzdő, az élet monotonitásába belefáradó anyáról, Lindáról szól. A főszereplőt játszó Rose Byrne olyan elképesztően érzékenyen nyúlt a szerephez, hogy nem véletlen, hogy Oscar-díjra is jelölték az alakításáért. A történet úgy indul, hogy Linda és a kislánya egy pszichiáterrel beszélget, de a kamera csak az édesanya meggyötört ráncaira fókuszál, miközben egy kedves gyerekhang azt mondja, „anya nagyon sokszor szomorú, de olyan, mint a gyurma”.

Linda hanglejtése és arcmimikája már az első percektől fogva fontos a cselekményben. Hiába próbálja azt mutatni, hogy mindent kontroll alatt tart, a tekintete elárulja, ezért már a kezdettől fogva olyan érzésünk van, hogy régóta nem látja a kiutat a kilátástalan élethelyzetéből. Súlyos és rendkívül hatásos döntés a készítők részéről, hogy a kamera egészen a film utolsó percéig nem fedi fel a kislánya arcát, ezért a cselekmény így szinte csak az édesanya nyomasztó, belső utazásáról szól. Linda kislánya egészségügyi problémával küzd, igaz, az nem derül ki, hogy pontosan milyennel, de a történet szempontjából ez lényegtelen, csak annyit tudunk meg, hogy gyakorlatilag egész napos felügyeletre szorul és csak pépes ételt ehet egy csövön keresztül. Ahogyan az életben is lenni szokott, ha baj van, az csőstül jön, Linda és kislánya egy alkalommal arra térnek haza, hogy lakásuk beázott, a plafonon egy lyuk tátong, ezért egy motelbe kényszerülnek.

Az új környezet az anyát nem tudja kizökkenteni a mindennapokból, a sivár motel inkább még jobban lenyomja, az egyetlen vigasz számára éjjelente pár szál cigaretta, amit úgy szív el, hogy közben a kezében szorongatja a baba monitort, hogy felkelt-e a lánya. A nyomasztó hangulat mellett a film nagy hangsúlyt fektet az iróniára is: Linda foglalkozása pszichológus, és úgy próbál segíteni mások problémáin, hogy közben ő maga sem látja a kiutat a saját hétköznapjai poklából. A főszereplőnek elvileg van férje, de gyakorlatilag nincsen, mert a munkája miatt csak nyolchetente jár haza, így olyan, mintha nem is létezne.

Linda férjét is csak az utolsó néhány percben ismerjük meg, de a kettőjük közt zajló, nem túl jó hangulatú telefonhívásokból az sejlik ki, hogy a kapcsolatuk már rég megfeneklett a gyereknevelés és a mindennapi problémák tengerén. Az is rendkívül nyomasztó, hogy a filmben szinte nincs olyan karakter, aki könnyítené az anya helyzetét. A férje úgy gondolja, hogy elég, ha dolgozik, társas kapcsolatai lényegében nincsenek, de terapeutához (Conan O’Brien) is hiába jár, a pszichológus nem viszonyul hozzá empatikusan, még annak ellenére sem, hogy gyakorlatilag kollégák.

Miközben a plafonon egyre nagyobb lyuk tátong, addig ő az utolsó erejével is azon van, hogy munka mellett megfelelően ellássa a lányát. A nyomorúságot végül egy James nevű karakter (ASAP Rocky) felbukkanása töri meg valamelyest, akivel Linda a motelben ismerkedik össze. James nem kifejezetten jól szituált, kedveli a drogokat is, de ő az egyetlen, aki a pimasz kiszólásaival valami pozitivitást hoz a nő életébe.

Mary Bronstein rendezése szürreális eszközökkel is alátámasztja a mondanivalójának súlyát: a film egy ponton testhorrorba csap át, brutálisan érzékeltetve, hogy főhős folytonos szenvedése szó szerint egy időzített bomba. Akármilyen szenvedést is látunk, végig szurkolunk neki, hogy tartson ki, hátha később talán egy kicsivel jobb lesz. A film ugyanakkor nem kínál feloldozást vagy látványos fordulatot, inkább következetesen kitart amellett, hogy a túlélés sokszor önmagában is eredmény. Ettől lesz egyszerre megterhelő és emlékezetes alkotás.

A Ha tudnék, beléd rúgnék összességében egyáltalán nem szórakoztató film, sőt, a játékidő jó részében borzalmasan érzi magát a néző. Minden olyan párbeszédnél, amikor a férje pökhendien beszél Lindával, vagy amikor tehetetlenségében a párnába fúrva a fejét visít a kimerüléstől, azt gondolná a néző, hogy itt a vége, kárt fog tenni magában, vagy mindent maga mögött hagyva egyszerűen megszökik, mert nincs olyan tűrőképesség, ami ezeket az élethelyzeteket elviselhetővé tudná tenni. A film talán legfontosabb üzenete, hogy létezik ilyen képesség, és az anyák birtokában vannak.