A világ legrosszabb apája mellett az ördög is csak egy rossz vicc

Nick Cave 2020-ban a saját levelezőfórumán, a Red Hand Files-on írt hosszabban arról, hogy szerinte az eltörlés kultúrája, pontosabban a politikai korrektség olyanná vált, mint egy rossz vallás, amelynek hívői ámokfutásba kezdtek. Cave akkor úgy fogalmazott, hogy az olyan társadalom, amely elutasítja a kellemetlen gondolatokat, megfojtja egy közösség kreatív lelkét. Lényegében amellett érvelt, hogy megbocsátás, könyörületesség nélkül egy társadalom rugalmatlan, ijedt, bosszúálló és humortalan.

Az előadó kapott akkor hideget-meleget a bejegyzésért, de a saját művészetét nézve érthető, hogy így érvelt. Cave írásainak, dalainak hősei gyakran megvetendő, hibákkal teli emberek, akiken keresztül az előadó kedvenc témáival, a bűntudattal, a megbocsátással vagy a gyásszal foglalkozhat. Ha például a 2009-ben kiadott Bunny Munro halála című regényének főszereplőjét nézzük, a felesége halála után egyre mélyebbre süllyedő, szexfüggő férfi egyszemélyben testesít meg szinte minden olyan jellemhibát, amiért szinte lehetetlen megbocsátani.

A Bunny Munro halála eredetileg forgatókönyvnek készült Cave jóbarátjának, John Hillcoat rendezőnek. Hillcoat és Cave akkor már túl volt Az ajánlat című pszicho-westernen, ez lett volna a következő közös munkájuk, ám a film végül nem jött össze, Cave pedig regénnyé formálta az ötletet. A könyv aztán évekig a fejlesztőpurgatóriumban tengődött, többen is megszerezték a jogait, ám Cave szerint mindig a főszereplő kiválasztásán buktak el a próbálkozások. Hogy ez tényleg így történt-e, vagy Cave csak túlzott, amikor azt nyilatkozta, hogy senki nem merte eljátszani a megvetendő és lecsúszott Bunny Munrót, már nem fog kiderülni, de az biztos, hogy az itthon idén bemutatott sorozatadaptációban Matt Smith végül valami lényegit ragadott meg a szerepben.

A hatrészes sorozatadaptációban Smith úgy formálja a saját képére a szerepet, hogy nem szépíti a karaktert, mégis képes valahogy megőrizni belőle valami emberit, amitől elhisszük, hogy még van remény számára. Ennél többet azt hiszem, a sorozathoz Warren Ellissszel zenét író és producerként felbukkanó Cave sem kívánhatott volna egy adaptációtól.

A Bunny Munro halálában a szépségápolási termékekkel házaló értékesítőként dolgozó főszereplőt akkor ismerjük meg, amikor újra megcsalja a feleségét, Libbyt (Saah Greene). Nem újdonság ez kettejük kapcsolatában, ám mint kiderül, Libby régóta depresszióval küzd, és véget vet az életének. Bunny Munro a felesége öngyilkossága után a közös gyereküket, Bunny Jr.-t is gyorsan lepasszolná, de végül mégis nála marad a fiú, akivel aztán egy olyan road tripre indulnak, ami a férfi önpusztító pokoljárásává válik. Munro tovább falná a nőket, de a varázsa már megkopott, emiatt egyre frusztráltabb és szánalmasabb lesz. Eltolná magától a felesége elvesztését, de a feltörő emlékek egyre jobban felemésztik; átadna valamit a fiának, de az csak az a mérgező maszkulinitás, amit ő is az apjától kapott. Csak hogy az egész utazás még baljósabb legyen, Bunny Munro eközben úgy érzi, hogy az Angliát rettegésben tartó ördögnek maszkírozott gyilkos rá vadászik, és hamarosan eljön érte. Az ördög azonban szinte nevetséges a bűneiben tocsogó Munróhoz képest.

A főszereplő pokoljárása felépítésében, stílusában a Patrick Melrose sorozatot idézi, ahogy részenként derül ki, hogy Bunny Munro milyen családi háttérből érkezik, és a rossz mintákat hogyan örökítette tovább. Matt Smith tényleg mindent belead a szerepbe, ám a sorozat csak nagyon ritkán találja az egyensúlyt: amikor nagyon groteszk akar lenni, akkor nem elég groteszk, amikor szatírával oldaná a tragikus road tripet, az nem elég humoros, amikor megható akar lenni, az valahogy nem megalapozott.

Pedig az elemek a helyén vannak, a regény helyszínén, az ezredforduló környéki, még mobiltelefonok előtti Brighton és környéke epizódról epizódra lesz egyre lehangolóbb és kilátástalanabb, amihez persze sokat hozzátesz, hogy a főcímben a brightoni kikötő épületének leégésének archív képsorai futnak. A mellékszereplők is szinte mitikus lények (főleg a Munro barátját játszó Johann Myers), ám a sorozat csak a negyedik, ötödik rész környékére érkezik el a történet magjához, a Munro és a fia közötti lehetetlen kapcsolathoz, ami egyben meg is menti ezt az adaptációt.

A sorozat legnagyobb értéke a Bunny Juniort játszó gyerekszínész, Rafael Mathé, aki a történet lelkiismerete. A fiúval együtt kérleljük nézőként egyre hevesebben a főszereplőt, hogy álljon le az elviselhetetlenül önző menekülésével, és nézzen szembe a felesége elvesztésével. Ahogy Munro egyre inkább megismeri a fiát, és ahogy a fiú is egyre inkább rájön, hogy mi az, ami taszítja az apja jellemében, a sorozat is megtalálja a fókuszát. A fiú ugyanis az egyetlen, aki még lát valami jót az apjában, aki arra is lassan ráébreszti ezt a menthetetlen férfit, hogy jobb, ha nem örökíti tovább a legrosszabb tulajdonságait, és belenyugszik, hogy a fia másféle férfi lesz, aki nem a nők meghódításával tölti be magában az űrt.

Matt Smith és Rafael Mathé valószínűtlen párosához hasonlót keveset látni mostanában sorozatban, emiatt mindenképp érdemes próbát tenni a bomba soundtrackkel (Joy Division, The Cure, The Fall) ellátott sorozattal. Mégis, olyan érzésem volt végig, mintha ez a történet nem lett volna elég erős alapanyag, és a készítők minden próbálkozása ellenére az apával nem, csak a fiúval lehet igazán együttérezni. Pontosabban nehéz együttérezni egy olyan főszereplővel, aki ennyire nem kér senki kegyelméből, és két kézzel kapaszkodik egy már meghaladt férfiképhez.

A Bunny Munro halála a SkyShowtime-on nézhető.