Ha Kid Rock az este fénypontja, akkor az az este elég sötét

Azoknak, akik úgy gondolták, hogy a Super Bowl nem elég amerikai (értsd: nem elég fehér), azoknak a meggyilkolt Charlie Kirk által alapított Turning Point USA nevű konzervatív szervezet rendezett egy másik félidei show-t, hogy bebizonyítsa: nincsen amerikaibb dolog annál, mint amikor Kid Rock farmerből vágott rövidnadrágban egy huszonöt évvel ezelőtti számra dobálja a mikrofonját, miközben elcsúszik a szájmozgásához képest a zene.

A TPUSA Presents: The ALL-AMERICAN HALFTIME SHOW ingyen ment a YouTube-on akkor, amikor a Super Bowl szünete zajlott, de az érdeklődők még a visszaszámlálás közben is nézhettek olyan finomságokat, mint a háborús miniszter Pete Hegseth személyre szabott üzenete, vagy a társadalmi célú hirdetés, ami az örökbeadást az abortusz alternatívájaként hirdette. Mivel az eseményt a Turning Point USA szervezte, ez gyakorlatilag egy fél évvel későbbi alkalom volt arra, hogy megint a szervezet alapítóját, Charlie Kirköt gyászolhassák – a műsort megnyitó, aztán utána soha fel nem bukkanó Jack Posobiec úgy konferálta fel az eseményt, hogy „This one is for you, Charlie!”, azaz Charlie, ez most neked szól. Posobiec ismerős lehet a magyaroknak, már olyan értelemben, hogy akár véletlenül szembe is jöhetett valamikor Budapest utcáján: a jobboldali, konteóhívő influenszer az egyike volt a kevés amerikai vendégnek a tavalyi CPAC-en.

Ami Charlie-nak szólt: Brantley Gilbert, Gabby Barrett, Lee Brice és Kid Rock fejenként két dalt adtak elő egy olyan színpadon, ami leginkább egy tehetségkutató díszletére hasonlított, néha pukkanó tűzijátékkal, a jobboldali country sztárjait nem ismerőknek pedig nagy segítséget nyújtó LED-padlóval, ami kiírta a fellépők neveit. Ha bevallottan az volt a cél, hogy igazi ellentéte legyen a Super Bowlok történelmében bevált, több helyszínes, több számos, tömegeket megmozgató előadásoknak, akkor hibátlan munka volt ez mindenkitől, mert kevesen, ácsorogva, minden show-elemet nélkülözve sikerült lehozni ezt a bő fél órát a YouTube-on. A legnagyobb izgalom az volt, amikor Kid Rock ordító bemutatkozása után a vad, fésületlen, varacskos rockzene hallatán a kamerát kicsit megdöntötték, miközben az előadó a kalapját emelgette, és dobálta a mikrofonját, de szigorúan csak egy pördülésig.

Nem minden előadás volt politikai. Brantley Gilbert csak olyan patrióta countrydalokat játszott („Dirt Road Anthem”), amik nem sok politikai üzenetet közvetítettek, már azon kívül, hogy micsoda csibészek ezek a déli pernahajderek. Gabby Barrett sem úgy lett harmadik egy American Idolban, hogy elcsalt választásokról és shithole országokról énekel, most sem ezt tette, hanem előkapta azokat a slágereket („I Hope”, „The Good Ones”), amik még akkor futottak nagyot, amikor Biden volt az elnök.

Lee Brice aztán végre lerúgta a csizmát, és a Nyolc óra munka redneck átirataként is értelmezhető Drinking Class után elmondta, hogy Charlie mikrofonokat adott az embereknek, hogy elmondhassák, mi jár a fejükben, és neki pedig éppen ez jár. Az „éppen ez” a Country Nowadays című dala volt, ami – mint megtudtam a Whiskeyriff.com nevű countryportálról – megjelenés alatt áll. A Country Nowadays arról szól, hogy milyen nehéz countrynak lenni abban az országban. Brice mintha több kultúrharccal le lenne maradva, és arról énekel, hogy egyszerűen pecázni szeretne, vezetni az autóját, inni a sörét, nem pedig arra ébredni, hogy mi megy az országban. Bekapcsolja a tévét, nézi a híradót, és azt mondják neki, hogy ha a lányának arról beszél, hogy „a kisfiúk nem kislányok”, akkor ebben a cancelvilágban rögtön benne lesz a slamasztikában. Az alternatív félidei műsor láthatatlan közönsége hujjogva éljenzett ezek után. A helyszíni közönségből amúgy sokat nem látni, a létszámukat talán kétszázra becsülném, a legtöbb, amit mutatnak magukból, hogy néha felemelik a cowboykalapjukat. Akkor lehetett őket a legjobban látni, amikor Kid Rock első számánál a pirotechnika megvilágította őket.

Az est fénypontja egyértelműen Kid Rock felbukkanása volt, ami rögtön más megvilágításba helyezi azt a kifejezést, hogy „fénypont”. Robert Ritchie, aki később ezen a néven egy balladát is előadott, levágott farmernadrágban, kalapban, mikrofont dobálva jött be a színpadra az 1999-ben megjelent, Bawitdaba című számára. Aminek az előadása közben vagy a technika, vagy a saját ritmusérzékének ördöge megtréfálta, ugyanis szinte végig nem passzolt a szájmozgása a dalra, mintha a korábban rögzített vokálja csúszott volna az alaphoz képest. Mostanáig így van fenn a közvetítés a TPUSA oldalán, szóval ez már így is marad talán. Fun fact, hogy Kid Rock már fellépett egy igazi Super Bowl-szünetben is, méghozzá 2004-ben azon, amin Justin Timberlake ország-világ láttára letépte Janet Jackson felsőjét. Rock akkor egy amerikai zászlót hordott poncsóként.

A Bawitdaba után négy, számomra teljesen ismeretlen úr felkonferálta Robert Ritchie-t, aki szintén Kid Rock volt, csak most komoly üzemmódban. Ritchie a kellemetlenül csajozós kalapját baseballsapkára cserélte, és előadta az amúgy country-gigasláger Til You Can’t feldolgozását, amit Charlie Kirk tiszteletére megtoldott egy versszakkal arról, hogy talán itt lenne az ideje leporolni az ember otthonában a Bibliát. A feldolgozás nemsokára szintén megjelenik, tudtam meg szintén a Whiskeyriffről.

A műsort a cikk írásának pillanatában majdnem 19 milliószor streamelték a YouTube-on. Itt meg lehet nézni. Bad Bunny félidei műsorát 8 milliószor indították el ugyanott, bár ennek a többszöröse nézte az élő tévéközvetítésen.