Egy maffiaszerű hálózat döntheti el, hogy a gyűjteményed filléreket vagy vagyonokat ér

A kártyagyűjtés alapjában véve tök ártalmatlan tevékenységnek tűnik: népszerű sportolók, rajzfilmfigurák vagy – esetemben – diktátorok papírra nyomva. Az elmúlt években azonban ebből komoly üzlet lett, ahol egy-egy ritkább vagy jobb állapotú kártya ára könnyedén elszállhat, ha úgy hozzák a piaci folyamatok. Tavaly nyáron például közel 40 millió forint értékben loptak el Pokémon-kártyákat egy massachusettsi üzletből, ezt az értéket pedig mindössze 5-7 ritka kártyából hozták össze a tolvajok.

Sokan persze még mindig nem csak azt nézik, hogy egy kártya mennyibe kerül, és ugyan még mindig léteznek szenvedélyes gyűjtők, azt kár lenne tagadni, hogy magas szinten sokszor már nem az a legfontosabb kérdés, hogy tetszik-e egy lap, hanem hogy mennyit ér, vagy hogy mennyire megbízhatóan lehet megmondani róla, mi lehet a reális értéke. Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor azt mondhatjuk, hogy erre a problémára kínálnak megoldást az olyan hitelesítéseket és besorolásokat végző cégek, mint a Professional Sports Authenticator (PSA). Ezeknek a cégeknek röviden az a lényegük, hogy a gyűjtők beküldhetik a kártyáikat, hogy azokat szakértők hitelesítsék és osztályozzák.

A cég szakértői először megvizsgálják, hogy a lap eredeti-e, majd értékelik az állapotát egy egytől tízig terjedő skálán. A tízes a lehető legjobb minősítés, a kilences már egy hajszálnyival gyengébb, a különbség viszont sokszor szabad szemmel alig látható. A kártyát ezután egy lezárt, – papíron felnyithatatlan – átlátszó műanyag tokba helyezik, a tetején egy címkével, amelyen szerepel a pontszám és egy egyedi azonosító szám.

A probléma ott kezdődik, hogy a PSA minősítése idővel nemcsak iránymutatássá vált, hanem konkrét árképző tényező lett. Ugyanaz a kártya PSA-minősítés nélkül érhet tízezer forintot, PSA 9-ként ötven- vagy százezret, PSA 10-ként pedig akár kétszázezret is. A különbség jó esetben magában a kártyában van, és nem csak a címkében. Vannak, akik szinte már csak kártyákat gyűjtenek, hanem pontszámokat: mindenki a tízesre hajt, mert ott van a pénz. Ez a logika az egész hobbit átformálta, hogy milyen irányba, azt nem nehéz kitalálni.

A kártyagyűjtés ma már nemcsak nosztalgia, hanem szerencsefaktor, befektetés és spekuláció egyszerre. Csomagokat bontanak abban a reményben, hogy előkerül egy értékes lap, majd azt azonnal hitelesíttetik. Ha jó osztályzatot kap, eladják, ha nem, félreteszik vagy továbbadják olcsóbban. Ebben a környezetben a hitelesítő cégbe vetett bizalom kulcskérdéssé válik, hiszen egyetlen döntésük nagy pénzeket mozgathat meg.

Nem olyan régen, 2025 végén ez a bizalom rendült meg látványosan, amikor a gyűjtői fórumokat és közösségi oldalakat elárasztották a hírek, miszerint a PSA több kártyát kilencesre minősített, majd tízesként adott tovább. A PSA alkalmazásán keresztül elfogadta a cég úgynevezett buyback ajánlatát, vagyis a PSA felvásárolta tőle a kártyákat kilences áron. Később ezek a lapok azonos azonosítóval, de már PSA 10-es minősítéssel jelentek meg újra a piacon. A PSA szerint ez egy egyszeri rendszerhiba volt, a gyűjtők egy része azonban úgy érezte, hogy ennél többről van szó.

Ez a sztori azért különösen kellemetlen, mert a PSA és a céget birtokló vállalat gyakorlatilag monopolhelyzetben van a piacon.

Ha egy vállalat ekkora befolyással bír, már egyetlen gyanús eset is elég ahhoz, hogy az egész rendszer hitelessége megkérdőjeleződjön. Csakhogy nem ez az egyetlen gyanús eset a hitelesítő cégek körül, a gyűjtők pedig egyre inkább azt érzik, hogy a PSA nem csupán hitelesít, hanem aktív piaci szereplőként is jelen van.

A témáról megkérdeztük a világ egyik legnagyobb Vince Carter-gyűjteményével büszkélkedő magyar gyűjtőt, Tasnádi Dávidot. Arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen személyes tapasztalatai vannak hitelesítő cégek visszásságairól. Szerinte a kártyák bevizsgálásának világa (grading) jóval összetettebb, kevésbé átlátható és sokkal inkább piaci érdekek által mozgatott, mint ahogy azt kívülről sokan gondolnák.

Az elmúlt időszakban több olyan történet is napvilágot látott, amelyek szerint a PSA bizonyos esetekben szándékosan nem adta meg a legmagasabb, 10-es minősítést egyes kártyáknak, majd később ezek az értékelések megváltoztak, és a lapok már PSA 10-esként kerültek vissza a piacra.

Tasnádi tapasztalata szerint a piacon egyáltalán nem ismeretlen jelenség, hogy a gradingcégek időnként tudatosan visszafogják az osztályzatokat.

Ha például egy nagy értékű lapból hirtelen nagy mennyiség érkezik bevizsgálásra, előfordulhat, hogy kevesebb 10-est osztanak ki, ezzel mesterségesen hűtve a piacot. Ez azonban komoly etikai problémát vet fel, hiszen egy valóban hibátlan kártya tulajdonosa így konkrét anyagi kárt szenvedhet el. A gradingpiac egyik régi törésvonala a PSA és a Beckett közötti különbség volt. A Beckett évtizedek óta részletesebb rendszert használ: a 10-es osztályzaton belül is létezik egy kiemelt kategória, a Black Label, amit csak azok a kártyák kaphatnak meg, amik mind a négy részmutatóban – centering, sarkok, élek és felület – maximális értékelést érnek el.

Ez a minősítés még a tízesek között is a csúcsot jelenti. A PSA ezzel szemben egy egyszerűbb, 1-től 10-ig terjedő skálát használ, a 10-eseken belüli további megkülönböztetés nélkül. Tasnádi szerint egy hasonló kiemelt kategória bevezetése a PSA-nál sok feszültséget oldhatna fel a piacon. A két cég rivalizálása különösen a kártyapiac robbanásszerű felfutása idején vált élessé: árban, átfutási időben és presztízsben próbálták egymást felülmúlni, ami óhatatlanul hibákhoz vezetett.

Előfordult, hogy hamis kártyák mentek át a rendszeren, vagy nem az a lap került a tokba, amelyet a címke jelzett. A versenyből végül a PSA jött ki erősebben, részben azért, mert nyitottabb volt más piacok – például a Pokémon- és egyéb popkulturális kártyák – felé, míg a Beckett inkább a hagyományos sportkártyákra koncentrált. Ez a helyzet 2025 végére alapjaiban változott meg, amikor nyilvánosságra került, hogy a PSA anyacége, a Collectors megvásárolta a Beckett gradingrészlegét. A felvásárlás részleteiről a Collectorsbest nevű blogján írt részletesen.

A megállapodás nem a teljes Beckett Media vállalatra vonatkozott, hanem kifejezetten a Beckett Grading Services üzletágra, vagyis a kártyák osztályozásával és hitelesítésével foglalkozó részre. A Collectors története 1986-ig nyúlik vissza, amikor a cég még elsősorban érmék hitelesítésével foglalkozott. A PSA az 1990-es években jött létre, majd a 2020-as évekre a cégcsoport messze túlnőtt egy egyszerű gradingvállalaton.

Felvásárolták a Goldin Auctions aukciósházat, a Wata Games videójáték-grading céget és a CardLadder adatelemző platformot is, gyakorlatilag egy teljes gyűjtői ökoszisztémát építve ki. Ennek részeként 2024-ben egy másik nagy hitelesítő, az SGC is a portfólióba került, majd ezután 2025 decemberében a Beckett gradingrészlege is. A hivatalos kommunikáció szerint a Beckett megőrzi márkafüggetlenségét, saját grading standardjait, ügyfélkezelését és működését, nem olvad össze a PSA-val, és rövid távon nem történik sem árváltozás, sem érdemi folyamatbeli beavatkozás.

Ez azért kulcsfontosságú ígéret, mert a Beckett neve a gyűjtők számára mást jelent: prémium ínyencségeket, részletes alosztályozást és iparági presztízst. A felvásárlással együtt azonban a Collectors immár négyből három legnagyobb gradingmárkát birtokolja: a PSA-t, az SGC-t és a Beckettet. A negyedik nagy szereplő, a CGC maradt az egyetlen valóban független grader a cégcsoporton kívül. Ez a három márka együtt a piac mintegy 80 százalékát fedi le, ami komoly versenyjogi kérdéseket vet fel.

Nem véletlen, hogy amerikai politikusok az FTC (az amerikai szövetségi kereskedelmi bizottság) vizsgálatát kezdeményezték, attól tartva, hogy a Collectors piaci dominanciája monopóliumközeli helyzetet teremt. A vizsgálat célja annak feltárása, hogy sérül-e a verseny, hátrányba kerülnek-e a gyűjtők és kereskedők, illetve torzul-e az árképzés, jelenleg azonban még nincs döntés vagy szankció, csak a vizsgálati igény ténye ismert. Mindez azért különösen fontos, mert a grading nem pusztán technikai szolgáltatás, hanem önmagában is árképző erő.

A prémium kártyák piaca, az aukciós rekordok és a gyűjtői trendek mind a gradingcégek reputációjára épülnek. A konszolidáció hosszabb távon áremelési potenciált, standardizációt vagy éppen rejtett torzulásokat is hozhat magával. Tasnádi szerint ezért egyre fontosabb kérdés, hogy valóban megéri-e ma minden kártyát bevizsgáltatni. A tömeggyártott rookie lapok esetében, amelyekből tízezrével léteznek PSA 9-es és 10-es példányok, a grading sokszor már nem növeli érdemben az értéket, miközben drága, lassú és kockázatos folyamat.

Egy rosszabb osztályzat akár veszteséget is okozhat, miközben a gyűjtők egyre inkább érzik, hogy a piac működését nem kizárólag a kártyák állapota, hanem a mögöttes üzleti érdekek alakítják. Érdekes megnézni, hogy a lapok hitelesítése hogyan és legfőképp mennyiért zajlik mondjuk a PSA-nál. A különböző csomagoktól és extra szolgáltatásoktól függően 20-tól 600 dollárig is terjedhet egyetlen lap bevizsgálásának az ára. Ezek brutális összegek, pláne annak fényében, hogy nagyon sok kártya szó szerint filléreket ér.

Az elmúlt hónapokban én is belecsúsztam a kártyagyűjtős hobbiba, egy nem kifejezetten elterjedt kollekcióból, a Pro Sett öbölháború szereplőit bemutató szériájából kezdtem lapokat gyűjteni. Amikor megláttam, hogy a saját érdekesebb, ritkább kártyáimat mennyiért lehetne hitelesíteni, majd eladni, akkor úgy döntöttem, hogy maradok a RAW, vagyis a hitelesítés nélküli gyűjtögetésnél.

Tasnádi szerint összességében a kérdés már nem az, hogy melyik hitelesítő a jobb, hanem hogy mennyire maradhat hiteles és átlátható egy olyan rendszer, ahol a legnagyobb szereplők egy tulajdonosi kör alá kerültek, és hogy ez az egész hosszú távon a gyűjtők érdekeit szolgálja-e, vagy inkább a piac feletti kontroll további erősödését hozza magával. Az, hogy a jövőre nézve ez mit jelent majd a hobbi szempontjából, most nehéz megjósolni. Annyi biztos, hogy a hitelesítő cégekbe vetett egyébként sem túl nagy bizalom tovább csökkenhet majd, de mivel a hitelesített kártyákon túli hobbi erős és kiterjedt, így ezek a folyamatok csak a magasabb szegmensbe tartozó kártyák árát érinthetik érezhetően.

Ez az egész a leginkább arra világít rá, hogy a kártyagyűjtés mára messze túlnőtt egy egyszerű hobbin. Az pedig, hogy a cégek gyakorlatilag egy kézbe kerültek, azt jelenti, hogy valahol, valakiknek nagyon sokat ér az, hogy ezen a piacon keletkező profit egy helyen összpontosuljon. Ezeknek a kártyáknak a hitelesítése már nemcsak, hanem arról is, ki és milyen feltételek mellett mondhatja ki a végső szót az értékükről. A történet tanulsága azonban mégsem az, hogy a hitelesítés önmagában rossz vagy szükségtelen, hanem az, hogy ez már nem egy hobbi, hanem egy iparág. A baj csak az, hogy ez addig működik, amíg van, aki bízik benne.