Még mindig jobb két manipulatív emberrel nyaralni, mint sehogy

Két dolog miatt tűnik jobbnak a Segítség!, mint amilyen valójában. Az egyik Rachel McAdams személye, aki annyira jó színész, hogy még a magyar szinkron sem csorbít semmit az érdemein. McAdams évek, de egészen biztosan a Bajos csajok óta bizonyítja, hogy messze a legjobb dolog tud lenni bármiben, legyen az szórakoztató vígjáték (Éjszakai játék, Eurovízió), egy HBO-sorozat széles körben gyűlölt második évada (True Detective), vagy az utóbbi húsz év romantikus filmklasszikusa (Szerelmünk lapjai). McAdamsnek olyan sztárkvalitásai vannak, amik ugyanúgy működnek olyan filmekben, mint a Sherlock Holmes 2., az A csodához című Terrence Malick-óda, vagy mondjuk a Doctor Strange második része. Amivel el is jutunk oda, hogy mi a másik ok, amiért a Segítség! jobb.

McAdams ugyanis a Doctor Strange második részében együtt dolgozott Sam Raimi rendezővel. A Marvel-univerzumba ritkán kerül idősebb, tapasztalt, évtizedes karrierrel rendelkező zsánerrendező, és talán a Thor első része óta – amit Kenneth Branagh Shakespeare-színész és rendező készített – nem is nagyon volt erre példa. Raimi a nyolcvanas években az eredeti, még mindig kikezdhetetlen Evil Dead című horrorral kezdte a karrierjét.

Ezt két folytatás követte, majd a kilencvenes évek útkeresése után létrehozta azt a szuperhős-trilógiát, amit méltán nem feledett el az idő: a Tobey Maguire-féle Pókemberekről van szó, ahol a második rész a szuperhősfilmek minőségi csúcsa a mai napig. Ezekben a filmekben a lehető legjobb kombinációban volt meg az a stílus, ami Raimi sajátja: a képregényszerű kompozíciók, a sötét és groteszk horror (kötelező olvasmány ez a jelenet), és az elfojtott, képregényes hangulat paravánja mögül kibuggyanó érzelmek.

Raimi aztán a harmadik, felemás rész után keserűen vált el Pókembertől, de hosszú idő után kimutathatta a foga fehérjét a Pokolba taszítva című undorító, fergeteges horrorfilmmel. A Segítség! legszórakoztatóbb tulajdonsága az, hogy mennyire közel jut annak a genyóságához, mennyire hajlandó felforgatni a néző gyomrát, újrakalibrálni azt, hogy kivel szimpatizál, és egyszerűen kizökkenteni azzal, hogy mennyire gátlástalan. Közel jut hozzá, bár valójában soha nem éri el – de az a majdnem nagyon izgi.

Főleg azért, mert a Segítség! váratlanul genyó film. A főszereplője a munkájában lenézett, tramplinak tekintett Linda (ő McAdams), akit az újdonsült főnöke, Bradley (Dylan O’Brien) elvisz magával egy üzleti útra. Az úton a gép lezuhan, főnök és beosztott pedig ott maradnak egy lakatlan szigeten. Igen, de Linda egy őrült nagy Survivor-rajongó, aki fél óra alatt megteremti a túlélés feltételeit, Bradley pedig egy felfuvalkodott, életképtelen hólyag. Linda nyeregben érzi magát, nemcsak a hatalma miatt, hanem mert végre ott van, ahol mindig is szeretett volna. Bradley, érthető módon, nem pont így érzi.

Igen, ez pont úgy hangzik, mint mondjuk A szomorúság háromszöge utolsó harmada. De Ruben Östlund filmje csak szeretett volna olyan vicces jeleneteket magának, mint amikor a légikatasztrófa közepén az egyik különösen kellemetlen kolléga segítségért kiált a gépen kívül kalimpálva, a főhősünk pedig nem tud mást tenni, lehúzza az árnyékolót az ablakon. Ez a fajta hátborzongató káröröm folyton visszaköszön Raimi karrierjében, sőt, a Pokolba taszítva! az utolsó pillanatig erre épült, és jó megint moziban nézni valamit, ami néha kifejezetten rosszindulatú tud lenni. Kell is, a Segítség! néha a horror területére merészkedik, és a film eleji szerencsétlenség, illetve egy álomjelenet visszahozza az Evil Dead halálfejjel riogatós rutinjait.

A Segítség! alapvetően kétszereplős kamaradráma, csak a kamara az egy gyönyörű trópusi sziget a Thai-öbölben, amit Raimi szerencsére csak néha helyettesít stúdiós díszlettel. A kamaradráma pedig azt jelenti, hogy két ember civódását és egymás cseles manipulálását nézhetjük. A manipuláció minden egyes pillanatban átlátszó, főleg akkor, amikor Dylan O’Brien könnyes kiskutyaszemekkel próbálja az élete felett bábáskodó úrnőjét néha jobb belátásra téríteni – emiatt olyan sok feszültség sincsen a sztoriban. Túlélésben sincsen igazából probléma, mert Linda otthonosan mozog akkor, amikor indából kell kötelet fonni, vagy friss halból kell többfogásos vacsorát elkészíteni – egyszerűen alig tudok olyan fotót találni a filmből, ami visszaadná, mennyire vicces hangulata van, és nem pedig azt árasztja magából, hogy Rachel McAdams elment nyaralni. Raimi néha megenged magának pár állattrancsírozást, amitől legalább a vér folyik a film első kétharmadában. A filmet eredetileg 3D-változatban is készítették, ezért van annyi indokolatlan lóbálgatás és kamera felé döfködés, amikor sima verzióban nézzük.

Jópofa egy ideig ez a feszültség a filmben: a józan ész azt mondaná, hogy meg kellene menekülni arról a szigetről, Linda viszont annyira otthon érzi magát, hogy esze ágában sincsen. Kétségtelen, hogy van valami bizsergető abban, hogy az irodai szürke egér gyorsan pattint magának vágóeszközt, és két perc alatt már szinte egy komplett nyaralót rak össze magának, míg a férfi csak a lábát lógatja és kellemetlenkedik. A bizsergetés még pár csavar ellenére sem tud végig izgalmas lenni, pedig Raimi bevet mindent, hogy ne unjuk meg azt az édeni partszakaszt, de van egy határ, ameddig egy hajótörés izgalmas lesz, még ha a patriarchátussal is sikerül zátonyra futni.

De még így is: a Segítség! sokkal szórakoztatóbb, mint gondolhatnánk a nem túl érdekes alaphelyzete, és a kiszámítható cselekménye alapján. Raimi rutinos rendező, és érti, hogyan kell működnie a sztorinak ebben a nagyon kényes hangulati ellensúlyban. A figyelmet fenntartó rendezés különbözteti meg olyan szeméttől, mint amilyen A téboly otthona volt pár hete. Panaszkodhatnék amiatt is, hogy a Segítség! túl hosszú is mindehhez, de nem fogok: két óra nyaralás két manipulatív emberrel még mindig jobb, mint egyáltalán semmilyen.

A Segítség! január 29-től látható a magyar mozikban.