Kertvárosi őrület bipoláris anyatigrissel és bajszos csodaférjjel, sajnos nem túl acélos kivitelezésben

Ha valaki dehonesztálóan azt gondolná, hogy a The Housemaid – A téboly otthona biztos nem egy agysebész fejéből pattant ki, akkor részben el kell keserítenem: szerzője, a Freida McFadden néven alkotó Sara Cohen ugyanis végzettsége szerint orvos, ráadásul kifejezetten az agyi sérülésekre specializálódott. Cohen gyerekkorában, hobbiból kezdett el írni, felnőttkorára csavaros, egyszerűen fogyasztható, és népszerű thrillerekre specializálódott. Évente nagyjából négy könyvet ír. Összesen majdnem húsz millió könyvet adott el, egy részét elektronikus formátumban.

Hogy hogyan tud egy agydoktor évente négy könyvet megírni, praktizálni, általában élni az mindig felmerül a róla készült interjúkban is, amikben Cohen mindig úgy tűnik, mintha minimum parókát és kamu szemüveget hordana. A róla készült fotók homályosak, túl digitálisak, retusáltak. Legalább annyira rejtélyes az egész, mint amennyire McFadden regényei lehetnek, amik magyar változatban is megjelentek itthon, A téboly otthonát az A bosszú otthona, azt pedig A titkok otthona követte.

A legnagyobb sikeréből készült thriller is legalább ilyen titokzatos szeretne lenni. A film egészen véletlenül úgy kezdődik, hogy Sydney Sweeney karaktere felhúz egy szemüveget, hogy kicsit másnak tettesse magát. Sweeney alakítja Millie Callowayt, a regénysorozat visszatérő főhősét, aki még nem tudja, hogy a téboly otthonába nyomja meg a kapucsengőt, hogy jelentkezzen egy frissen meghirdetett állásra a Winchester-családnál.

Ahol minden szipiszupinak tűnik: az otthonülő anyuka, Nina (Amanda Seyfried) vezeti a háztartást, a kislány balettre jár, az igéző barna szemű, gazdag, tökéletes apuka (Brandon Sklenar) pedig a nyugalom oszlopa akkor is, amikor valami nem úgy megy, ahogy kellene. Muszáj leírnom, hogy a Winchester-házban senki sem az, akinek látszik, mint ahogy Millie Calloway sem az a szuper alkalmas házvezetőnő, neki is teljesen máshol rejlenek az igazi képességei, és nem a reggeli rántotta sütésében.

A téboly otthona ponyva. Ponyva lehet nyomtatásban, ponyva lett filmben is. Legalább egy A kategóriás sztárral elkészített ponyva hangulatát belőni irtó nehéz, főleg akkor, ha nem is célzunk iróniára. Az ehhez hasonló thrillerek, sőt, erotikus thrillerek a nyolcvanas-kilencvenes évek nagyon népszerű műfaja volt, nem hiába készítenek róluk háromórás, retrospektív dokumentumfilmeket. Minden, ami azokat egyedivé tette – a Romana-szerű cselekményvezetés, a viharos szexualitás, a szofterotika – az manapság már röhejesnek és avasnak is tűnhet. A téboly otthona nagyjából a felében abban a furcsa állapotban van, hogy szeretne is egy komolyan vehető thriller lenni, miközben tudja magáról, hogy amit művel, az nagyon röhejes is. Talán érti a saját viccét, de nem tudnám száz százalékosan biztosan állítani.

Ebben az igazán ludas Paul Feig rendező. Feig nem éppen a csavaros thrillerek világából érkezett, hanem az improvizációs, női vígjátékok felől, ő rendezte a Koszorúslányokat, a női szereplős Szellemirtókat is, de a Magyarországon forgatott Kémet is. Egészen addig ez volt a skatulyája, amíg el nem készítette 2018-ban az Egy kis szívességet, ami szintén egy hasonló háztartásbeli, szuburbánus jóléti thrillerregény alapján készült. Feig egészen biztosan kellemes körülményeket teremt a színészeinek, de képtelen egy emlékezetes képre, vagy akár csak egy feszült jelenetre, minden idézőjelben marad nála, két karnyújtásnyira, szinte ironikusan. Nehéz dolog ezt belőni, Feignek nem is teljesen megy, hogy elérje, meg is hökkenjünk, de közben egy pillanatra se felejtsük el, hogy egy szemetet nézünk.

Ennek a szemétnek nagy segítség Seyfried és Sweeney jelenléte, akik sok tekintetben nagyon különböző színészek. A leginkább a Mamma Mia-filmek főszereplőjeként ismert Seyfried jól tudja modulálni a hisztériáját, amit megkövetel tőle a nem túl bonyolult cselekmény, a figurája olyan, mint a „mom brain” kaotikusan gonosz változata, a saját környezetét is foggal-körömmel támadó, bipoláris anyatigris, aki egyszer ezt, egyszer azt rikoltozza.

Vele szemben Sweeney egészen visszafogott, bár egy percig sem lehet elhinni róla azt az alaphelyzetet, hogy egy autójában élő, egykori börtöntöltelékről van szó. Sweeney talán egy kicsit sztár – és farmermodell – , de filmszínésznek nem az igazi, a forgatókönyv sorban ad Millie Calloway szájába olyan csípős mondatokat, amiket ő egyáltalán nem tud eladni. De még így is a két főszereplő alatt van Brandon Sklenar, aki úgy néz ki, mintha laborban fejlesztették volna ki erotikus Hallmark-filmek szereplőjének. Persze mit várok én mélységet és érdekes motivációkat: ezeknek a karaktereknek semmi közük sem a valósághoz, sem a valóságban létező emberekhez, sem az emberekhez általában. Mindenki csak a szerepét játssza egy olcsó, csavaros thrillerben, ahol gazdag, nagy hatalmú emberek cicáznak a gyengébbekkel.

A „csavaros” mondjuk azt feltételezi, hogy több is lesz A téboly otthona során, de ez nem teljesen igaz. Egyetlen jó nagy van benne, amitől a megvalósítása és hangulata is sokkal komorabb és komolyabb lesz. Az első kétharmad ironikus, rihiröhi pszichothrilleréből elpárolog a távolságtartás, és már komolyan félnünk, aggódnunk, sőt, viszolyognunk kell. Feig ehhez sem elég jó rendező, hogy a váltást kivitelezze, érezzük, hogy minden sötét, fenyegető és veszélyes lett, de még ott mozog bennünk az, amit az előző majdnem másfél órában láttunk. Igen, másfél órában, A téboly otthona ugyanis két óránál is hosszabb, és amikor a kilencvenes évek fentebb említett erotikus thrillerei már bőven benne voltak a fináléban, Feig filmje még mindig az alapokat pakolgatja a befejezéshez.

Pedig a csavarja nem rossz, még ha messziről ki is lehet találni – nem nehéz találgatni olyankor, amikor egy sztorinak csak három komolyabb szereplője van. Egy csavar viszont nem csinál jó filmet, maximum olyat, amit fél szemmel lehet otthon nézni porszívózás közben, vagy olyat, aminek elolvassuk aztán a Wikipedián inkább a sztoriját. Lehet, hogy itt is jobban jártam volna vele.

A The Housemaid – A téboly otthona már látható a magyar mozikban.