Az új Amadeusszal az a legkisebb baj, hogy woke
A „woke-vírus” elleni küzdelem 2025-ben is zajlott, Donald Trump hatalomra kerülésével meg is erősödtek a sokszínűséget, esélyegyenlőséget és befogadást támogató kezdeményezéseket kritizáló hangok. A szórakoztatóiparban ez szokás szerint abban merült ki, hogy bizonyos filmek és tévésorozatok körül online viták lángoltak fel arról, hogy egyik-másik szereplőt miért fekete/ázsiai/latino színész játssza. Az egyik ilyen felhördülés a napokban bemutatott Amadeus bejelentésekor volt, és ahogy az lenni szokott, értelmes diskurzus helyett szélsőségek feszültek egymásnak. Én szeretném azt hinni, hogy ebben a kérdésben lehet árnyaltan is gondolkodni, máskülönben nem tudok önazonosan kritikát írni erről a sorozatról.
Mert nem szeretném letagadni, hogy én is felvontam a szemöldököm a szereposztás láttán. Én úgy vagyok ezzel, hogy amennyiben a kulturális környezet engedi, fiktív hősöket bárki játszhat – nekem semmi bajom nem lenne például egy fekete vagy női James Bonddal, sőt még kíváncsi is lennék rájuk. A színvak szereposztást viszont nem tartom szerencsésnek akkor, amikor valóságban létezett személyek megformálására castingolnak színészt. Engem az ilyesmi egyszerűen kizökkent a szórakozásból, esetünkben leginkább az, hogy az Amadeus címszereplőjét, az osztrák komponista zsenit a félig ázsiai származású Will Sharpe játssza, olasz librettistáját, Lorenzo da Pontét pedig a fekete Ényì Okoronkwo. Kellett legalább két epizód, mire ezen átlendültem, és bár irigylem azt, akinek ez hamarabb ment, nem gondolom, hogy ez valamiféle vállalhatatlan hiba lenne.
A sorozatot végignézve (a Telex megkapta előre mind az öt részt) a woke-sága körüli mizéria valójában jelentéktelenné válik. Az Amadeusszal a szereposztása a legkisebb gond – nem emiatt rossz a sorozat, viszont a minősége azt is gátolja, hogy hatásos DEI-kiáltvány legyen.
A sorozat írója és showrunnere, Joe Barton (Fekete galamb) egy korábban többször elmesélt sztorit vett elő újra. A történet motorja a II. József uralkodásakor a bécsi udvarba megérkező fiatal zeneszerző, Wolfgang Amadeus Mozart és az ott rezidens olasz maestro, Antonio Salieri közti ellentét. Ez minden bizonnyal a valóságban is létezett, hiszen az is előfordult, hogy a két komponista hasonló pozícióra pályázott, de mai ismereteink szerint Mozart életének utolsó éveiben ők ketten már inkább egymás tisztelői voltak (sőt Salieri egy időben még Mozart fiát is tanította). Mozart viszont 35 évesen meghalt, nagy valószínűséggel betegség szövődményeként kialakult veseelégtelenségben. Halála után szárnyra kapott a pletyka, hogy Salieri mérgezte meg őt, és amikor ez jóval később az olasz komponista fülébe jutott, nagyon megviselte. Salieri élete utolsó éveiben mentális betegségektől szenvedett, és egy zavart pillanatában azt mondta, tényleg megmérgezte Mozartot. Ezt utólag igyekezett tisztázni, de egy író már ebben a vallomásban meglátja a sztorit, akármilyen körülmények között hangzott is el.
Ez az író Alekszandr Puskin volt, aki Mozart és Salieri címmel írt rövid tragédiát, amiben az olasz maestro tényleg megmérgezi Mozartot, akinek irigy a tehetségére. Ez ihlette meg aztán jóval később a brit Peter Shaffert, akinek nagy sikerű színdarabját, az Amadeust 1979-ben mutatták be. A színműből már öt évvel később film készült Milos Forman rendezésében, ezt azóta is a valaha készült egyik legjobb életrajzi moziként tartják számon. A film nyolc Oscar-díjat nyert, többek közt a legjobb adaptált forgatókönyvét – az aranyszobrocskát Shaffer vehette át, aki maga dolgozta át filmre a saját művét. Bartonnak tehát nagyon magas csemballószékre kellett volna felkapaszkodnia, és nem is volt képes rá.
Shaffer jó érzékkel tért el a történelmi tényektől a drámai hatás kedvéért, és a filmváltozatban még tovább ment. A színdarabban például nem szerepelt sem Mozart apja, sem a pap, akinek Salieri meggyónja a tetteit, sem a Requiem titokzatos megrendelője (aki a valóságban egy ismert nemesember volt), és mindegyik hozzáadott a két központi karakter személyiségéhez. Emellett a filmváltozat jobban be tudta mutatni Mozart zenéjét és azt, hogy miért volt olyan zseniális komponista – nem véletlen, hogy Shaffer egyedül Formant emelte ki köszönőbeszédében, mert a rendező elképzelése volt, hogy a zene sokkal központibb szerepet kapjon a mozikban, mint a színpadon.
Az új sorozat forgatókönyve terjengősebb, hiszen öt, egyenként kb. háromnegyed órás epizódban mesél a két zeneszerzőről, mégis sokkal kevesebbnek érződik, mint Shaffer szkriptje. Barton is hozott be új változtatásokat (például Salieri most már nem papnak, hanem Mozart feleségének gyón meg), de ezek erőltetettnek hatnak. A zene szinte teljesen háttérbe szorul, Mozart géniuszával szinte nem is foglalkozik a sorozat, hanem alapvetésnek veszi. Ehelyett kap a néző több olyan szálat, ami csak nyújtja a cselekményt, de nem tesz hozzá érdemben (például a hercegnő tanítgatását úgy, ahogy van, ki lehetne vágni, fel sem tűnne).
Emellett Barton még jobban eltért a történelmi tényektől néhány magánéleti drámázás erejéig, de ez már inkább zavaróan hat, miközben az egyetlen izgalmas visszahozott valóságelemmel, Mozart és a szabadkőművesek kapcsolatával nem igazán tud mit kezdeni (ez a drámában szerepelt, de a filmben nem). Sajnos a sorozat egészére jellemző a rossz ritmusú történetmesélés, amiben hol a vontatottság, hol a gyorsan egymásra vágott teátrális képek adnak okot a fanyalgásra – ez utóbbi Mozart belső küzdelmét jelképezi, igen közhelyesen. És akkor még ott a befejezés, ami nagyon meta, hátha attól nagyon 21. századi lesz az adaptáció (de csak még pocsékabb lesz tőle).
Az Amadeus leggyengébb pontja tehát a forgatókönyv, amit a színészek sem tudnak megmenteni. Érezni, hogy Paul Bettany jó színész, de a szájába adott mondatok nem adnak lehetőséget arra, hogy Salierije olyan összetett legyen, mint az F. Murray Abraham által megformált filmes karakter (a hitbéli dilemmák például csak felszínesen jelennek meg, sokkal kevésbé definiálják a karaktert). Will Sharpe-ot is láthattuk már remekelni (egyebek közt a Fehér Lótusz második évadában), de teljesen felejthető, amit Mozartként művel. Ez nem csak az ő hibája: sokkal befelé fordulóbb és gyötrődőbb alakot kellene eljátszania a filmbéli Tom Hulce harsány Mozartjánál, de a forgatókönyv erre nem ad elég teret. Az egyetlen felüdülés a zeneszerző feleségét játszó Gabrielle Creevy, aki visszafogottságával mutat erőt, de a cselekmény új kerete vele is elbánik.
Egy fokkal jobb az epizódokat rendező Julian Farino és Alice Seabright teljesítménye, de a legjobb esetben is tisztes iparosmunkát produkálnak, a legrosszabb pillanatokban pedig túl direkt képeikkel járulnak hozzá a forgatókönyv szájbarágós kitérőihez. Akárcsak a szöveg, a rendezés is nélkülözi azt az eleganciát, amiért a filmet annyira lehet szeretni még ma is.
És ezzel eljutunk a kérdéshez, amit eddig igyekeztem kerülni: miért volt szükség egy jó történetből készült szuper film béna sorozatverziójára? Nincs erre válaszom, mert sok értéket nem látok a legújabb Amadeusban. A kiállása nem rossz, és lehet örülni a stáblistán a sok magyar névnek, mert a sorozatot Budapesten és más magyar városokban forgatták, de ez nem elég ahhoz, hogy több mint négy órát rászánjon bárki. Bár több mint negyven évvel a film után készült, inkább erőlködést érezni rajta, mint frissességet.
(A sorozat a SkyShowtime-on megtekinthető.)
