A szépségét és fiatalságát a férfiaknak adta, de a szeretetét az állatoknak

„Szépségemet és fiatalságomat a férfiaknak adtam. Bölcsességemet és tapasztalatomat az állatoknak fogom adni” – mondja a vasárnap este elhunyt francia színésznő és énekesnő Rachel Kahn és François Chaumont idei dokumentumfilmjében. Bardot meglátása azért is találó, mert rávilágít karrierjének két fontos állomására: a filmcsillagra, aki után minden férfi sóvárgott, valamint az állatvédőre, amiként igazán megtalálta önmagát. Bardot az állatokat mindennél fontosabbnak tartotta, hozzájuk képest a filmezés csupán egy felszínes, hamis világ volt számára. A francia elegancia megtestesítőjének – akinek többek között a balerinacipő utcai változatát és a leopárdminta viselésének elterjedését is köszönhetjük – életéről képekben emlékezünk meg.

Brigitte Bardot-ról már gyerekkorában sejteni lehetett, hogy a bájos mosolya, a mélabús tekintete és a kecses testtartása plakátokról fog majd egyszer visszaköszönni. Jómódú családban született Párizsban 1934-ben, és már kis korától fogva balettozott, komoly balettkarrierre vágyott. Tinédzserként modellkedni kezdett, majd 1950-ben az Elle címlapjára került. Szépségének híre eljutott a francia rendezőhöz, Roger Vadimhoz is, aki végül pályára állította a fiatal lányt a filmiparban.

Vadimmal szerelem is kialakult köztük, tizennyolc évesen végül feleségül is ment a rendezőhöz. Nem sokkal később nemzetközi szinten is elismert színész vált Bardot-ból. Vadim filmje, az 1956-os És Isten megteremté a nőt után a világ már Brigitte Bardot lábai előtt hevert, a következő két évtizedre Franciaország és a nyugati világ egyik legismertebb szexszimbólumává vált. A filmben Bardot egy gátlástalan, hedonista tinédzsert játszik, aki sokak számára megbotránkoztató életet él Saint-Tropez-ban. A filmben az erotikus kisugárzását helyezték előtérbe, és akkoriban meghökkentőnek és újítónak számított, hogy a filmvásznon láthassanak egy olyan női karaktert a nézők, aki nem szégyelli a szexuális vágyait. A külseje is ikonikussá vált: a szőke fürtjeit hosszú függönyfrufruval hordta, élénk színű szoknyákat viselt, és – megőrizve természetes szépségét – nem volt az arcán öt kiló vakolat, ahogy a sminkje is a klasszikus francia eleganciát tükrözte.

Bár Bardot végül nem lett balerina, a balettosokra jellemző makulátlan elegancia ott lapult az öltözködésében. Neki köszönhetjük, hogy a balerinacipőt – más néven topánkát –, de a színésznő vastag fejkendői is a balerinák haját idézték. A Guardian cikkében olvasható, hogy az 1950-es években Bardot megkérte Repettót, a legjobb párizsi balett-társulatok balettcipő-készítőjét, hogy készítsenek a balettcipőből utcai viseletre szánt, keményített talpú változatot. A Cendrillon változat 1956-ban került forgalomba, és azóta is bestsellernek számít.

De gyakorlatilag a bikinit is neki köszönhetjük. Az 1940-es években többek között Louis Réard divattervező is észrevette, hogy a dél-franciaországi strandokon a nők magasra kötik a blúzaikat, hogy lebarnítsák a hasukat. 1946-ban bemutatott egy új találmányt – négy, zsinórral összekötött anyagháromszöget –, amit „bikininek” nevezett el. Bardot volt az, aki 1952-ben a Manina, a lány a bikiniben című filmjében viselt egy ilyen darabot, és tette az új megjelenést nemzetközi szenzációvá.

Emlékezetes viselete volt még a leopárdminta, ami remekül illeszkedett a fekete tusvonalas szemsminkjéhez és a mézes szőke hajához. Rum bulvár (Boulevard du Rhum) című filmjében leopárdmintás bikinit viselt szintén ilyen mintájú miniszoknyával.

Divatra gyakorolt hatása mai napig meghatározó, inspirálja többek között a népszerű Alexa Chung modellt, Sienna Millert, Kate Mosst, de Sabrina Carpenter is például egy az egyben Bardot-ra emlékeztető megjelenést visz a színpadra és magazinok címlapjaira.

„Úgy bántak velem, mint egy királynővel, de ez nem illeszkedett ahhoz, amit mélyen, legbelül éreztem” – emlékszik vissza a már említett dokumentumfilmben a francia ikon arra, hogy miért is hagyta maga mögött a filmeket végül egészen fiatalon. „Hamis volt a filmezés, hamis érzelmekkel, hamis díszletekkel, és hamis szavakkal” – mondta. A színésznő harminckilenc évesen döntött úgy, hogy hátat fordít a filmes szakmának, hogy teret engedjen az állatok iránt érzett szeretetének. Mindez egy kecskével kezdődött.

Bardot a L'Histoire tres bonne et tres joyeuse de Colinot Trousse-Chemise című filmjét forgatta, ami egy tizenötödik században játszódó francia történelmi vígjáték. Ekkor egy sorsfordító döntésre szánta el magát, miután meglátott a forgatáson egy nőt egy kecskével: azonnal odaszaladt hozzá, mert sosem bírt ellenállni az állatok simogatásának a forgatásokon.

„Azt mondta nekem a kecske gazdája, hogy a forgatás után elviszi a fiának, hogy mechouit (Marokkóban elterjedt étel, nyárson sült bárány vagy kecske – a szerk.) süssenek belőle, mire én rettegve ránéztem, hogy meg fogod ölni?” – meséli a színésznő a dokumentumfilmben. A történet azzal végződött, hogy Bardot megvette a kecskét a nőtől, majd magával vitte az ötcsillagos hotelszobájába, ahol befektette maga mellé az ágyba a kutyájával együtt. „Belenéztem a tükörbe, és azt kérdeztem magamtól, mit csinálok itt, nevetségesen nézek ki a középkori jelmezemben, ezt a kecskét pedig megölték volna vasárnap, ha én nem vagyok. Rájöttem, hogy a kecske élete mindennél fontosabb, ezért felhagytam a filmezéssel, elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó forgatásom, és soha nem is néztem vissza abba a világba” – mesélte.

Valóban végleg hátat fordított a filmezésnek, és a filmsztár szerepével járó csillogásnak is, pedig mindene megvolt, ami szükséges a hollywoodi álom beteljesüléséhez. Bardot tisztában volt azzal, hogy milyen szerencsés, hogy hamar felfedezték, de ő sosem vágyott a világhírnévre. Az állatok miatt érezhette magát ismét igazán embernek.

„Minden olyan könnyű volt nekem, volt sofőröm, sminkesem, fodrászom, ha cigarettát akartam, vagy egy pohár pezsgőt, azonnal hozták nekem, és ebből az életmódból egyszer csak ott találtam magam, hogy kutyaszart szedek a menhelyen.” – emlékszik vissza Bardot a visszavonulás utáni első évekre. A színésznő azt is hozzátette, hogy azért csinálta a filmeket, hogy legyen pénze arra, hogy vegyen egy farmot, ahol békére lelhetnek az állatok, és nem ölik meg őket.

Elsőként Franciaországban Bardot emelte fel a szavát 1962-ben a vágóhidak brutalitása ellen. Sikerült elérnie, hogy levágásuk előtt elektromossággal kábítsák el a szarvasmarhákat. 1977-ben a fókakölykök irtása ellen kezdett óriási kampányba, amely szintén sikeres lett, mert a fókaborjúbőr kereskedelmét nem sokkal később betiltották. Ő maga repült Kanadába beszélni azokkal, akik fókakölykökre vadásztak, a sajtótájékoztatón pedig odapirított a fotósoknak, hogy ez nem a Cannes-i Filmfesztivál, ne őt fotózzák, mert nem ezért van ott, hanem egy súlyos problémára igyekszik felhívni a figyelmet.

Ez a határozottság jellemezte innentől fogva az életét. Erős szavakkal, és szúrós tekintettel jelentette be 1986-ban, hogy Saint-Tropez-ban létrehozta a Brigitte Bardot Állatvédő Alapítványt (La Fondation Brigitte Bardot pour la protection de l’animal sauvage et domestique). Az alapítvány fenntartása érdekében elárverezte az értéktárgyait, filmplakátokat, forgatásokon hordott ruhákat, de még menyasszonyi ruhákat is. „Úgy tekintettem erre, hogy ezek csak halott tárgyak, amik lehetővé teszik, hogy életet adjanak az állatoknak” – mesélte.

Később birtokát, a La Madrague-ot az alapítványnak ajándékozta, hogy tőkét emelhessen. Bár Bardot állatokkal való viszonya megmutatja, mennyi szeretet lakozik a francia ikonban, ebből a szeretetből fiának nem sok jutott. Bardot egyetlen gyermeke, Nicolas-Jacques Charrier a második házasságából született, amit a francia színésszel, Jacques Charrier-vel kötött. 1990-es memoárjában úgy nyilatkozott terhességéről, hogy olyan érzése volt, mintha daganatot hordozna magában, és gyereke meg fogja akadályozni a filmes karrierjében. Ez a mondat jól leírja, milyen lett később a viszonya fiával.

Amikor elváltak Charrier-vel, a gyerek felügyeletét az apja kapta meg, és Nicolas a nagyszüleinél nevelkedett. A memoár megjelenése körül jogi vita is kialakult, mert sem a volt férje, sem pedig a fia nem akarta, hogy napvilágot lássanak a magánéleti titkaik, de a színésznő végül így is kiadta a könyvet. 1992-ben, amikor Bardot negyedik férjével, Bernard d’Ormale-lal házasodott, a ceremóniát Norvégiában, Nicolas akkori lakhelye közelében tartották. Bardot ekkor újra felvette a kapcsolatot a fiával, és ott megígérte neki, hogy többé nem beszél róla nyilvánosan interjúkban, és ezt aztán be is tartotta.

Brigitte Bardot színésznőnek és énekesnőnek egyik fontos fegyvere a szépsége volt, ami sikereket és kudarcokat is okozott az életében. Mindig is kényelmetlenül érezte magát a lesifotósok közelében, és úgy fogalmazott korábban, hogy amíg filmcsillag volt, állatnak érezte magát, akire folyamatosan vadásznak. Ez valamennyire megmagyarázza, miért is rezonált ennyire az állatokkal az élete során.

Nem csak a bájos szépsége, elegáns öltözködése miatt lett ikon, hanem mert volt bátorsága kitörni egy olyan skatulyából, amibe a társadalom kényszerítette bele. Kilencvenegy évesen halt meg, és a világ nem csak az egyik legszebb nőként emlékszik rá, hanem állatjogi aktivistaként is, aki a lehető legjobb módon használta fel a hírnevét.