Bármilyen hangulatos Derry, lelketlen szereplőkkel nem lehet megtölteni

(A kritika spoileres.)

Stephen King könyveit nehéz adaptálni, és a jobb feldolgozások is csak a munkásságának felszínét kapargatják. Az amerikai író történetei az alapvető félelmeinkből táplálkoznak, és valós problémákkal foglalkoznak, regényei esszenciáját azonban a karakterei adják: King olyan részletesen kibontja őket, hogy bárki könnyen tud velük azonosulni. Emiatt elképesztően népszerű az 1986-os Az, amit azóta többször adaptáltak. A nemrég véget ért előzménysorozat, az It: Welcome to Derry sajnos a rosszabb adaptációk közé tartozik.

Pedig pont a mostani sorozatot készítő Andy Muschietti rendező volt az, aki 27 évvel az első Az-tévéfilm után leporolta az alapanyagot, és Bill Skarsgård bohócával olyan hangulatot teremtett a moziban, mint amilyet King a regényben. A 2017-es Azban Muschietti a klasszikus ijesztgetés mellett a karakterek kidolgozására fókuszált, és azt is sikerült elérnie, hogy Skarsgårdot ösztönösen Pennywise figurájával azonosítsam.

King a könyvben párhuzamosan mesélte el, ahogy egy tucat lúzer gyerekként megsebesíti, majd felnőttként megöli a förtelmes lényt. Muschietti viszont elkövette azt a hibát, hogy két részre szedte a Vesztesek Klubjának sztoriját. Így a felnőttek vergődéséről szóló második rész már nem ütött akkorát, mint a két évvel korábbi film. A 2019-es folytatás nemcsak a brutális hossza miatt rossz, hanem azért is, mert hiányoztak belőle azok a szerethető gyerekek, akik az első felvonást megtöltötték élettel.

Ugyanez a probléma a nyolcrészes előzménysorozattal, holott minden, például a helyszín, az átlagosnak tűnő Maine állambeli kisváros, a lappangó feszültség, a természetfeletti elemek és a gyerekzabáló bohóc szerepében visszatérő Bill Skarsgård is adott volt ahhoz, hogy a prequel működjön. Abban is bíztam előzetesen, hogy az It: Welcome to Derry forgatókönyvét jegyző Jason Fuchs, Andy Muschietti és testvére, Barbara meg tudják ragadni a regény lényegét.

A készítők a megtévesztés mesterei lehetnek, mert a felütést egészen izgalmasnak találtam, és ott úgy tűnt, sikerül valami egyedi fogást találni az alapanyagon. A sztori szerint 1962-ben, 27 évvel a film eseményei előtt, vagyis Pennywise időszakos tombolásának előző ciklusában járunk. Az egyik főszereplő, Leroy Hanlon őrnagy (Jovan Adepo) Derrybe költözik családjával, hogy végrehajtson egy küldetést a helyi katonai bázison. Leroy hamar rájön, hogy nem átlagos misszióról van szó, társaival ugyanis el kell kapniuk a lényt. Közben egy másik történetszálon a tini Lilly Bainbridge-t (Carla Stark) és barátait furcsa látomások gyötrik, amik egy brutális mészárláshoz vezetnek a kisvárosi moziban. Mindkét szál ugyanazt sejteti: Pennywise felébredt több évtizedes álmából, és újra gyilkol.

Csakhogy ebből az alaphelyzetből a készítők annyit tudtak kihozni, hogy a szereplők nyolc részen keresztül keresik a gyilkos bohócot, aztán a filmet másolva legyőzik Azt a szeretet erejével. A történet az egyszerűsége ellenére lassan építkezik, és a szereplők sincsenek igazán kidolgozva – vagy ha igen, akkor szimplán unalmasak –, ami hatalmas blama a készítők részéről. Bármilyen hangulatos Derry városa, üres figurákkal nem lehet megtölteni.

Pedig a nyitány még ígéretes volt, az első epizód rögtön azzal indított, hogy a torz újszülött formájában felbukkanó Az megölt egy gyereket, Mattyt. Miután nem került elő a holtteste, Lilly gyanakodni kezdett. Akár Beverly Marsh a regényben, Lilly is hangokat hallott a mosdókagyló lefolyójából, ezért szólt Matty barátainak, hogy közösen kiderítsék, mi történt a sráccal. Mivel a lánynak egy film betétdalát énekelték Matty hangján, a gyerekek a moziban akartak válaszokat találni a fiú eltűnésére. És itt következett a csavar, a rész végén Az mindenkit legyilkolt a moziteremben, csak Lilly és Ronnie Grogan (Amanda Christine) menekültek meg.

Így azonban nem azokból lettek a sorozat főszereplői, akikről elsőre hittem volna. Ezzel az volt a fő bajom, hogy az időközben összeverbuvált gyerekcsapat csak halovány karakterskiccekből állt. Az apja halálát gyászoló, emiatt elmegyógyintézetbe küldött Lilly a traumáitól sem lett mélyebb, az őt alakító Clara Stacknak pedig egyetlen, rémült arckifejezése volt az egész évadban. Marge karaktere (Matilda Lawler) sem volt kiforrottabb, mert egy ideig az volt a célja, hogy az iskola menő csajai közé kerüljön, majd a Pennywise-féle hallucinációk miatt kis híján megvakult, és hirtelen mégis Lillyvel barátkozott. Rich Santos (Arian S. Cartaya) is a főhősök csapatába tartozott, róla pedig csak annyit tudtam meg, hogy szerelmes Marge-ba, és jól dobol. A szerelmi szálukat simán kitörölhették volna a forgatókönyvből, mert röhejes volt, ahogy random egymásba estek.

Ronnie és Will Hanlon (Blake Cameron James) figuráiba azonban legalább csempésztek némi drámát a készítők. Amíg Ronnie attól rettegett, hogy apját ártatlanul börtönbe zárják, addig Will megpróbált beilleszkedni diáktársai közé, és közeledni merev apjához. Vagyis a kapcsolat a szülőkkel ezúttal is meghatározta a gyerekek karakterfejlődését – legalábbis azt a keveset, ami volt az It: Welcome to Derryben.

Amennyire laposak a gyerekszereplők, annyival izgalmasabbak a felnőttek a sorozatban. A koreai háborút megjárt Leroy Hanlon például már nem fél semmitől, ezért nehezebb prédának számított Pennywise számára. A sorozatban azt is nyomon követhettük, ahogy a katonás kötelességtudata és a családja védelme között vívódott. Leroynál még különlegesebb volt Dick Hallorann (Chris Chalk) telepatikus képességekkel rendelkező, halottakat is érzékelő karaktere, akit Stephen King A ragyogás című regényéből emeltek át a készítők. Chris Chalk jelenetei tudatfilmes hangulattal spékelték meg a sorozatot, a lelki utazását pedig sokkal szívesebben néztem, mint az alapsztorit. Francis Shaw tábornoknak (James Remar) is kapóra jött Hallorann, ugyanis ő kapta tőle azt a feladatot, hogy felkutassa a lényt Derry városhatárain belül tartó ereklyéket.

Számomra a sorozat egyik mélypontja Shaw tábornok (és a terve) volt. Bár James Remar figurája eleinte a szörny elfogásával hitegette Leroy Hanlont, később világossá vált, hogy más tervei vannak vele. A tábornok még gyerekként találkozott Azzal, és onnantól eltökélt szándékává vált, hogy rászabadítsa a félelemmel táplálkozó lényt Amerikára. Shaw mindezt azzal a blődséggel magyarázta, hogy az Egyesült Államokat belső ellenség fenyegeti, és csak a félelem taníthatja békés együttélésre a társadalmat. Ebből szerinte egyenesen következik, hogy rá kell szabadítani egy olyan teremtményt az országra, amelyik őt is majdnem befalta gyerekként, mondván mindig vannak járulékos veszteségek. Ezzel a rendpárti maszlaggal bármelyik akciófilm megalomániás főgonosza előállhatott volna, és az sem segített a karakteren, hogy Shaw tábornok a komoly nézéseken kívül semmilyen érzelmet nem mutatott az epizódokban.

Hasonló zsákutca volt a sorozatban Ingrid (Madeleine Stowe), annak a bohócnak a lánya, akiről Pennywise mintázta az emberi külsejét. Ingrid egyfajta Harley Quinnként segített Aznak, a csatlós szerep viszont furcsán hatott ilyen kivitelezésben. A regényben például Henry Bowersék a saját gyarlóságuk miatt kerültek Pennywise bűvkörébe, de Ingrid a sorozatban csak a halott apját kereste a lényben. Ingrid történetszálának annyi értelme volt, hogy megtudtuk, Az azért jelenik meg gyakran bohócként, mert Ingrid apja ebben a gúnyában csábította a gyerekeket a cirkuszba.

Mivel az It: Welcome to Derryben a főszereplők nagy része teljesen érdektelen volt, a történet is végig csak lógott a levegőben a nyolc rész alatt. Ez különösen a Pennywise börtönét őrző indiánoknál mutatkozott meg, akiknek a funkciója kimerült abban, hogy a katonák tőlük tudták meg, hol vannak az ereklyék. A katonai akció is lassan bontakozott ki, és amikor kiderült, mi a valódi szándék az egész mögött, azon töprengtem, hogy miért csak ennyire tellett a készítőktől.

Akármennyire vártam, Pennywise sem csaphatott hatalmas vérengzést a sorozatban, mivel egy előzményben nem halhatnak meg azok a karakterek, akik később fontosak lesznek a regény cselekménye szempontjából. És ha nincs miért izgulni, akkor az egész történet tét nélkülivé válik. A sikeres prequelek, mint a Better Call Saul vagy az Andor, azért működtek, mert olyan karaktereket írtak a sztoriba, akiknek a sorsára a végkifejlet tudatában is kíváncsi voltam. Az It: Welcome to Derry szereplői számomra lelketlen figurák a regény hőseihez képest, nincs meg bennük az a természetesség, ami elhitette velem, hogy bárki meg tud küzdeni a saját démonjaival.

Azt is hozzá kell tenni, hogy hangulatot és a látványt legalább eltalálták a készítők. A Maine állambeli kisvárosban megbúvó feszültség tapintható volt minden jelenetben. Hanlonékat már érkezésükkor távolságtartás fogadta a kertvárosban, ami az évad során egyre nyomasztóbbá vált. Érezhető volt az is, hogy a helyiek nem látták őket szívesen, Ronnie apját pedig bőrszíne miatt kiáltották ki bűnösnek. Derry lakóit a sorozatban is átjárta a gyűlölet és a rasszizmus, és ez a fojtott indulat szabadult el a Fekete bugyor felgyújtásakor. A könyvvel szemben itt azonban nem egy Ku Klux Klán-szerű csoport égette porrá a szórakozóhelyet, hanem azok az átlagemberek, akik a városban történt szörnyűségek felett is szemet hunynak. Ehhez a fullasztó atmoszférához hozzáadott az animált intró is, amelynek zenéje a sorozat befejezése után is velem maradt.

Pennywise ijesztgetéseit is kreatívan megoldották az epizódokban. A legkülönbözőbb formákban bukkant fel Az, és Bill Skarsgård most is brillírozott a nyáladzó bohóc szerepében. Már az első megjelenése is dermesztő volt, ahogy elhitette a gyerekekkel, hogy Matty él, majd a csatornában felfedte valódi alakját. A készítők nem spóroltak a véres jelenetekkel sem, szakadtak a végtagok, hullottak a fejek rendesen. Akkor csúcsosodott ki a horrorelemek használata, amikor Pennywise majdnem kitört Derry fogságából. A ködbe burkolódzó városka, a befagyott tó, a lebegő gyerekek, a cirkuszi szekér és a véráztatta bohóc pedig mind megalapoztak az ütős finálénak. Kár, hogy csak az utolsó részekben hagyták Skarsgårdot garázdálkodni, mert a jelenléte fájóan hiányzott a sorozat első feléből.

Az It: Welcome to Derry ígéretesen indult, de aztán belefulladt az unalmas mellékszálakba. Ahelyett, hogy az alkotók több időt szántak volna Dick Hallorann sztorijára vagy Pennywise szerepeltetésére, az egysíkú főszereplők hosszas kálváriáját kellett néznem, amit a hatásos, következő évadnak megágyazó fináléval sem tudtak ellensúlyozni. Miközben jó volt visszatérni az ismerős kisvárosi környezetbe, és rettegni annak nyomasztó légkörétől, rájöttem, hogy Derryben már nincsenek vesztesek. Nélkülük viszont ez a világ sem ugyanaz.

Az It: Welcome to Derry epizódjai az HBO Maxon nézhetők.