Már megint kiderült, hogy az Office megismételhetetlen

A streamingkorszak nem éppen arról szólt, hogy újra feltalálták volna a szitkomokat. Jellemzően ma már a korábbi, jól bejáratott darabokra (Jóbarátok, Így jártam anyátokkal, Office) épül a komfortbindzselés gyakorlata, miközben nem születnek igazán közbeszédtémát adó, nagy hatású szitkomok. Az Office szellemi utódának számító The Paper sem tud semmi újat mutatni a műfajban.

Az Office vitán felül minden idők egyik legjobb tévésorozata, igazi klasszikusnak számít, de azért vegyük át gyorsan, hogy is jutott ebbe a státuszba:

• Ricky Gervais készített dokumentumfilmes stílusban egy irodai vígjátékot, ami csak pár évig ment, és nem is nézték olyan sokan az ezredforduló környékén, de aztán kultikussá vált az amerikai adaptáció miatt.
• Greg Daniels író (Simpson család, Texas királyai, Saturday Night Live) nem sokkal később elkészítette a brit sorozat amerikai változatát, ahol Ricky Gervais helyett Steve Carell volt a főszereplő.
• Az NBC-re készült sorozat elképesztő siker lett, összesen 9 évad, és több mint 200 epizód készült belőle, befuttatva olyan színészeket és alkotókat a sorozatból, mint Rainn Wilson, John Krasinski vagy Mindy Kaling.
• Azóta készült a brit sorozatból még francia, izraeli, kanadai, portugál, német, ausztrál és indiai verzió.
• Viszont csak most először történt olyan, hogy az amerikai adaptációt gondolták tovább – egy kivételtől eltekintve – teljesen új szereplőkkel.

Az amerikai Office egy haldokló papírcégről, a Dunder Miflinről szólt, a Paper pedig ott veszi fel a fonalat, hogy Pennsylvaniából egy ohiói papír-írószereket, illetve vécépapírt forgalmazó vállalkozáshoz került a márkanév. Ennek a cégnek van egy Toledo Truth Teller nevű nyomtatott újságja is, amelyhez érkezik egy új főszerkesztő, Ned Sampson (Domhnall Gleeson). Az új vezető azon kapja magát, hogy az újság gyakorlatilag csak clickbait hulladékból és szóról szóra átvett anyagokból áll, így elhatározza, hogy újjáépíti a lapot csupa hozzá nem értő, önkénteskedésből dolgozó kollégával. Köztük van az amerikai Office-ból ismert karakter, Oscar Martinez is, az egyetlen, aki állandó szereplője az új sorozatnak a régi gárdából, bár itt is csak mellékszerep jut neki.

Az alaphelyzet ismerős: adott egy haldokló iparág (a print újságírás), ahol fura, kevésbé fura vagy szimplán csak inkompetens emberek próbálnak a vízen tartani egy süllyedő hajót. A főnök itt nem olyan komplett elmebeteg, mint Michael Scott, de bőven van elég baja ahhoz, hogy ne tudjon normálisan reagálni hétköznapi helyzetekben. A tízrészes évad nagyon pontosan követi az Office-formulát, vagyis az epizódok félórásak, rohadt kínos pillanatokra épül a humor nagy része, és a szereplők néha kikacsintanak az őket követő álstábra.

Az amerikai Office nálam csak sokadjára talált be, és a 2013-as befejezéshez képest évekkel később daráltam le az összes évadot, ráadásul az utolsó kettőn végig se mentem, annyira hiányzott belőle Michael Scott karaktere. Én nem annyira bírom a kínos szituációkra építő humort, de annyira zseniális volt mindenki a maga szerepében, hogy örök életemre az agyamba égett Michael agyalágyult vigyorgása, Jim cinkos mosolya vagy az a jelenet, amikor váratlanul megjelent Idris Elba az irodában.

A Papernek nyilvánvalóan óriási hagyatékot kell folytatnia, és hiába van ott az Office DNS-e minden részletében, valahogy közel sem annyira szórakoztató. Őszintén nem tudtam, mit is várhatnék egy Office-spinofftól, de

azt gondoltam, ha már nevetek a részeken, akkor baj nem lehet. Csakhogy erre kevés okot adott a 10 epizód.

Hiába remek színész Domhnall Gleeson (Ex Machina, Frank, Star Wars, Harry Potter), Ned Sampson főszerkesztő karakterét láthatóan elkapkodták, mert egyszerre ábrázolják lelkes, alázatos médiamunkásnak és egy tökkelütött bohócnak. Az egyik pillanatban a komolyanvehetőséget próbálja sugározni magából, a következőben viszont csak egy szerencsétlen, aki amatőrökkel próbál eladható újságot csinálni. Olyan, mintha összegyúrták volna Jimet és Michaelt a karakteréhez.

A főszerkesztő ellenpólusa az újság kevés használható alkalmazottjának egyike, Mare Pritti (Chelsea Frei), a volt katona, akinek az írók azt a funkciót szánták, mint anno Jimnek: Pritti az infantilis főhős józanabb oldala, aki néha képes értelmes húzásokra a teljes debilitás közepén. A gond csak az, hogy az írók gyakorlatilag az első pillanattól rájátszottak arra, hogy ez a két karakter összejön, ami annyira kiszámíthatóvá, sekélyessé és dinamikátlanná teszi kettőjük jeleneteit, hogy az évadzáró csúcspontja csak egy szájhúzást váltott ki nálam.

A készítők a narcisztikus elmebeteg megtisztelő szerepét Esmeralda Grandnak (Sabrina Impacciatore) karakterének, az újság bolond bulvárújságírójának szánták, aki a figyelemre vágyó médiamunkás falig eltolt paródiája. Egyértelműen ő a legemlékezetesebb szereplő az egész évadban, de nála is jellemző az, ami mindenki másra: az írók a sorozat elején elindulnak vele egy irányba, majd félúton másfelé haladnak tovább. De még így is Esmeralda az, aki stabilan hozza a mérhetetlenül kínos pillanatokat.

Ezek alapján lehetne a Paper vicces, de általában nem az. Nincs az a felállás, mint az Office-nál, hogy a főnök flúgos, mindenki más pedig viszonylag normális. Itt Esmeralda az egyértelműen flúgos figura, de közben Ned sem annyira százas, mint gondolnánk, és akkor még van a nyíltan szellemileg visszamaradottként ábrázolt Adam, a bármelyik pillanatban végleg elalvó, szenilis Barry vagy Ken, a cégvezető, a felfelé nyaló, lefelé taposós fajtából. A hétköznapi normalitást Detrick és Nicole kapcsolata jelenti, de az meg annyira hasonlít Ryan és Kelly párosára az Office-ból, hogy totálisan hidegen hagy a bénázásuk. Egyszerűen nincs meg a Paperben az a dokumentarista formanyelvvel megtámogatott görbe tükör, hogy a teljesen őrült karaktereket normális, hétköznapi helyzetekben is tudjuk értelmezni.

Egy újság mindennapjainak követése ráadásul lehetőséget adott volna a közéleti reflexióra vagy legalább arra, hogy bemutassa, milyen nehéz helyzetben van manapság a hagyományos újságírás. Azon kívül, hogy már az intró is arra épül, hogy az újság csak szemét, alig-alig foglalkozik ezekkel a témákkal a sorozat, ami óriási kihagyott ziccer. Azt el tudom fogadni, hogy a hülye alaphelyzet kedvéért a sorozat elengedte, hogy reálisan mutassa be egy szerkesztőség munkáját, de az utolsó részekre már annyira túlzásba estek a készítők, hogy el is ment a kedvem az egésztől.

Ez főleg az utolsóként érkező történeti szálnak köszönhető. A szerkesztőség szerez egy infót, hogy az anyacég egyik új terméke miatt milliós károkat szenvedett a város, azonban cégen belüli feszültséget okoz, hogy erről most beszámolhat-e az újság vagy sem. Itt végre valós sajtóetikai dilemma köré építettek egy történetet, de közben mégiscsak seggtörlőkesztyűk gyártásáról és arról beszélünk, hogy ezek eltömítik a csatornát. Eleve annyi a seggtörléssel és vécépapírral kapcsolatos poén a sorozatban hogy az egész szimplán csak béna és gyerekes.

A Paper azonban nem óriási csalódás, mert szerintem senki sem tudta elképzelni, hogy akár csak a közelébe juthat bármilyen sorozat az amerikai adaptációnak. A szereplők vagy nem elég szélsőségesek, vagy nem szerethetően hétköznapiak, a karakterek az évad végére másként viselkednek, mint az elején, és egyszerűen túltolták a részekben a seggtörléses poénokat. A Paper egy évad (már berendelték a folytatást belőle) után pont olyan, mint azok a szenny napilapok, amelyek aztán csomagolásként vagy alátétként végzik: el is dobom, ahogy elfogyasztottam.

A The Paper Magyarországon a SkyShowtime-on nézhető.