Nem mindenkinek tetszik, de a magyar rapzene új korszakba lépett

Véget ért az idei Budapest Open Mic (BOM), az elmúlt évek legnagyobb és talán legfontosabb a rapzenei tehetségkutatója. A műsornak idén partnere volt a Telex After, és én zsűritagként a frontvonalból végigkövettem az egész műsort és egy rakás nagyon tehetséges fiatal első szárnypróbálgatásait. Egy teljes évad után bátran ki merem jelenteni, hogy nincs és talán nem is volt még ehhez hasonló tehetségkutató Magyarországon, és amikor a kereskedelmi tévék hasonszőrű műsorai lassan nézhetetlen alpáriság szintjére süllyednek, különösen nagy felüdülés egy olyan formátumot követni, ahol a hangsúly a teljesítményen, az előadáson és a közösségen van a felesleges drámázás és hatásvadászat miatt. Még úgyis, hogy a múlt heti döntő eredménye, Xike győzelme rendesen felkavarta a nézők és rajongók érzéseit. A műsor készítői végül közleményben kérték meg arra a műsor követőit, hogy ne személyeskedve és fenyegetőzve nyilvánítsanak véleményt a műsorról és a zsűri döntéséről.

A BOM az első két évadában még a nevéhez hűen egy „szabad mikrofonos” rapverseny volt, ahol bárki megmutathatta mit tud egy beatre. A projekt aztán olyan szintre nőtte ki magát, hogy tavaly már nyolcrészes dokusorozat készült Gaszner Veronika és Bernáth Szilárd projektjéből, aminek az új évadát is dokufilmes rendezőkre (Dér Asia és Kőrösi Máté) bízták. A tavalyi évadban olyan, ma már egyértelműen feltörekvő előadók tűntek fel, mint az idei Kikeltetőbe is bekerült Szunyog Tess vagy a tavalyi győztes, Lekvárherceg. A műsoron lehetett érezni, hogy a készítők nem fordítanak kényszeresen hátat a drámának, a fókusz erősen a versenyzők saját történetein, személyiségfejlődésén és persze magán a hiphopon van.

A Telexen szorosan követtük az idei verseny alakulását, de direkt mások írták a cikkeket, hiszen tőlem zsűriként nem lett volna elegáns, hogy bármilyen véleményt írok addig, amíg nincs vége a versenynek. De most vége lett, és bőven van mit mondani.

Rapzene nélkül mit érek én

Az előző évadban nekem egy kicsit billegett, hogy az egyik mentor az a Ganxsta Zolee volt, akinek munkássága és hatása a magyar könnyűzenére megkérdőjelezhetetlen (lásd a nemrég megjelent könyvünket, amelybe befért a Kartell egyik lemeze is), az viszont már erősen kérdéses, hogy egy vállaltan rocker, a korai zenéit egy az egyben lenyúló előadó mennyire hitelesen tud mentorálni fiatal rappereket. Ezért kifejezetten örültem, hogy olyan teljesen valid rapperek, mint Saiid, Co Lee és Gege mellé most a hazai hiphop egyik nagy öregje, a freestyle-ban gyakorlatilag leállíthatatlan Busa Pista került a mentorok közé. A műsorvezető pedig maradt a nemrég a Telex After adását is megjáró Bongor.

Joggal merülhet fel a kérdés a hazai könnyűzenei helyzetet ismerőknél, hogy mégis mi szükség van még egy tehetségkutatóra, és pláne mi szükség van még több rapperre, amikor a mai magyar popzenét a hiphop, vagy onnan indult arcok dominálják a 2010-es évek óta. Csakhogy a Covid utáni nagy popzenei generációváltás nemcsak új arcokkal és jobb mainstream magyar zenékkel járt, hanem mással is: rengeteg pénzzel.

Ma a hazai könnyűzene abszolút A listásai gyakran 8-10 millió forintos gázsikért lépnek fel, egy telt házas arénás vagy akár stadionos koncert komoly bevétellel jár, és a milliós streamingszámokért sem tejel már olyan rosszul az Artisjus. Mióta nem tévés és rádiós szerkesztők, illetve lemezkiadók döntik el, kiből lehet sikeres előadó, a popzene itthon egyértelműen demokratizálódott, ezzel pedig kifejezetten jó biznisszé vált. Nem véletlen, hogy az elmúlt években sorra alakulnak új, kifejezetten nem kiadással, hanem előadók menedzselésével foglalkozó cégek, és mióta Beton.Hofi, Pogány Induló vagy Azahriah berobbant a köztudatba, mindenki a következő nagy szupersztárt keresi.

Ennek pedig az lett a következménye, hogy Kikeltetőhöz vagy a BOM-hoz hasonló tehetségkutatókon már az első pillanatoktól ott járkálnak mindenféle kiadók és menedzsmentek emberei, hogy még a nulladik kilométernél kiszúrják azt, akiről azt gondolhatják, hogy egyszer majd nagyon befut.

Éppen ezért egy ilyen tehetségkutató pont annyira szól valamennyire a bizniszről, mint magáról a tehetségről.

Annyian próbálnak kitűnni a hatalmas zajból, hogy egy ilyen esemény abban segít, hogy az előadók és zenészek rátaláljanak a potenciális közönségükre, kapcsolatokat építsenek, tanuljanak másoktól, hogy aztán már csak rajtuk múljon, mihez kezdenek a tehetségükkel. Ma már senkit nem érdekel, hogy ki tűnik fel a Megasztárban meg az X-Faktorban, mert ezekből az énekesekből maximum nagyon rövid távon lehet pénzt csinálni (nyilván egy-két kivétel így is akad), azt is főleg haknikon, vidéki szalagavató aftereken meg egyetemi partykon, és az ismertségük, illetve keresettségük is csak addig tart, amíg el nem indul a következő évad. Éppen ezért egy kifejezetten szakmai, zenére épülő tehetségkutató sokkal hitelesebben mutatja azt meg, kikből lehetnek a jövő népszerű vagy csak szimplán kedvelt előadói. Az idei BOM-ban pedig meglepően sok ilyennel találkoztam.

Arra számítottam, hogy egy ilyen kis országban nincs annyi raptehetség, hogy elbírjon minden évben egy ilyen műsort, de óriásit tévedtem. A Z generáció is már a húszas évei második feléhez érkezik, így abszolút van hely az újaknak főleg úgy, hogy rájuk már közel akkor hatással lehetett Beton Hofi vagy Pogány Induló, mint az említettekre az Akkezdet Phiai, Bankos vagy az NKS. Maga a hiphop is rég kimászott a szubkulturális keretrendszerből, és a fiatalok egyszerűen könnyebben szednek le valahonnan egy beatet, és rappelnek rá valamit egy béna mikrofonnal a gyerekszobában, mint tanulnak meg hangszeren játszani, próbatermet bérelni meg eszközöket vásárolni. Ez még megváltozhat, de jelenleg a zenei utánpótlás nagy része ebből a műfajból jön.

Az más kérdés, hogy miközben a BOM látványosan a hiphop kultúrára épít megjelenésben és tartalomban, azért az nagyon látszik, hogy nem minden klasszikus rapzenei szegmens megy az ifjúságnak. Volt szerencsém élőben nézni, amikor az idei mezőny ciphereket adott elő vagy éppen battle rapben mérkőzött meg egymással, és ugyan ezekre a szükségesnél kevesebb időt kaptak, nagyon látványos volt, hogy ezek az old school hiphopból jövő műfajok nem annyira kényelmesek mindenkinek. De azon is meglepődtem, hogy még mindig milyen sok fiatal arc van országszerte, akik még mindig azt az attitűdöt képviselik, mint a hazai underground úttörői az ezredforduló környékén.

Ráadásul a rapben az a jó más műfajokkal szemben, hogy ez az egyik legőszintébb zsáner, ami pont a hozzáférhetősége miatt még a legszegényebb társadalmi rétegek számára is elérhető. Sajnos kevés ilyen rész jutott az epizódokba, de egészen szívbemarkoló volt látni Enemyt az otthonában, ahogy a saját gyerekkori traumáiról beszél vagy az ízes székely tájszólással beszélő KettőBét, ahogy Erdélyről nosztalgiázik. Egy átlagos magyar fiatal egyszerűen könnyebben tud ilyen srácokkal azonosulni, mint egy énekes-dalszerzővel, aki inkább angolul énekel.

Az már más kérdés, hogy láthatóan a BOM közönsége és maga a műsor nem feltétlenül ugyanazt látja vagy akarja. Itthon még mindig nagyon hangos az a hiphop közeg, amely nehezen dolgozza fel a trap meg az autotune létezését, és főleg azt kezelik nehezen, hogy az egykoron szubkulturális, kisközösségi műfaj ma már pont annyira eljut egy középkorú könyvelőhöz vagy háromgyerekes családapához, mint egy nyírségi kisváros kosaras mezbe öltözött számkivetettjeihez. A rap már nem feltétlenül kulturális sajátosság, hanem egy önkifejezési formanyelv, amelyhez nem kell feltétlenül ismerni vagy szeretni a graffitit, a breaket, a kopogós beateket vagy a beatboxot.

Az elnyomott, mélyszegény afroamerikaiak zenéje ma már pont annyira a fehér középosztályé is, ahogy ez történt közel 100 évvel ezelőtt a blues-zal, amikor brit suhancok (Led Zeppelin, Rolling Stones) dollármilliomosok lettek azzal, hogy az akkor a kiadók számára szinte láthatatlan fekete bluesgitárosok témáiból komplett életművet építettek. Ez a fajta kizsákmányolás pont annyira része ma a hiphopnak, mint ami történt a rockzenével, a funkkal vagy akár a technóval és house-szal.

Éppen ezért is érdekes azt az egészen brutális gyűlölethullámot látni, amit Xike győzelme indított el a BOM döntője után. Az Akváriumban tartott, monstre (63 számos setlistből állt az esti program) bulira én is úgy érkeztem, hogy nem szívesen látnék senkit győztesként. Egyszerűen ezen a ponton, ennyi adás, fellépés és versenyhelyzet után nincs olyan objektív mérce, ami alapján egyértelműen meg lehet állapítani, hogy egy adott garnitúrából ki a legjobb rapper. A döntőbe az alábbi arcok jutottak egyébként:

• Bumeráng: a vigaszágon visszahozott Enemy, és a többször visszarángatott KettőBé alkalmi duója, ami csak a műsor kedvéért állt így össze;
• Xike: korábban trapmetállal próbálkozó srác, aki modern boombapre rappel úgy, mintha egymaga lenne a Weszélyes Elemek;
• Lil 404: az abszolút modern kori előadó, akinek a rappelés csak egy formanyelv a sok közül, és már kész arculattal, koncepcióval és színpadi produkcióval érkezett;
• Varangyék: két jó barát, akik a hiphop gyökereiből indulnak, és pont annyira nem veszik magukat komolyan, hogy az véresen komolyan kelljen venni még egy békás sapkában is.

A négy produkció szinte mindenben különbözik egymástól azon kívül, hogy nyugodtan lehet rapzenének hívni. A döntőre úgy mentem, hogy kizárt, hogy ne Lil 404 nyerjen, akinek a humora, színpadi jelenléte, fizimiskája és unortodox zenéi az első pillanatoktól megkülönböztették a többiektől, cserébe az előadásmódjában és artikulációjában még van hová fejlődni. Aztán a döntőben volt két dal közti hajvágás, összevissza szaltózó parkourösök, hangszertörés, közreműködések és tényleg olyan atmoszféra, mintha nem csupa kezdőt látnánk, hanem telt házas Akváriumra érett előadókat.

A műsort végül nem kis meglepetésre Xike nyerte. Xike teljesítménye végig komoly morális dilemma elé állította a zsűrit (köztük engem is), mert teljesen nyilvánvaló, hogy a srác egészen extra dolgokra képes, mégis többször lefagyott, bakizott és belebonyolódott a szövegeibe. Viszont amikor elkapta, akkor nagyon odatette, és olyan pontosan rappelt, mint az egész mezőnyben senki. Ilyenkor merül fel az emberben, hogy egyáltalán mit kell zsűrizni egy tehetségkutatón? Magát a tehetséget? A beletett munkát? Az adott pillanatot? Azt, hogy mekkora jövő áll előtte? Ezekre sem én, sem szerintem az ilyen műsorok készítői nem tudják a választ.

De amikor ott vagy egy ilyen versenyen, és órákat töltesz el egy csomó fiatal között, akkor egyszerűen elvesznek az objektív szempontok. Ez kicsit olyan, hogy az ember nem tud igazán jó kritikát olyan dologról írni, amelyhez valamilyen emberen keresztül köze van, mert egyszerűen nem tud elvonatkoztatni a kontextustól. Ez így volt velem is, mert ugyan én Varangyékat hoztam volna ki győztesként a végén, mégis teljesen megérdemeltnek érzem Xike győzelmét. Pont annyira hatásos tud lenni egy ki nem mondott szó, egy elkapott pillantás, egy félrement testbeszéd, mint egy jól időzített szaltó vagy egy soha véget nem érő hadarás. Ezek az emberi pillanatok garantálják azt, hogy az ember egyszerűen a hatása alá kerül az atmoszférának, és nem tudja különválasztani az embert a rappertől.

A BOM pedig ebben kifejezetten ügyes volt végig, mert látványosan kivágták a balhézós vagy drámázós részeket, és ügyeltek arra, hogy ezeket a kezdő előadókat ne alázzák meg rögtön az első lépcsőfokok megtevésénél, ahogy az iparági sztenderd a kereskedelmi tévéknél. Olyannyira, hogy a döntőben tényleg mindenki színpadra állt, aki csak egy kört ment a BOM elmúlt két évében, így ők is kicsit megélhették, milyen a telt házas Akváriumban koncertezni. Ezzel pedig valahol mindenki nyert egy kicsit.

A Budapest Open Mic HipHop Talents vol. 2. kiemelt médiapartnere a Telex After. A korábbi epizódokról írt beszámolóinkat itt lehet elolvasni.