Ennek a filmnek nem véletlenül csak annyi a címe, hogy F1

Az elmúlt 15 évben bőven akadtak jó próbálkozások autóversenyzős vagy autós témájú filmre, ilyen volt a Hajsza a győzelemért, ami James Hunt és Niki Lauda néha fájdalmas és drámai rivalizálását mutatta be, de kifejezetten jó film volt Az aszfalt királyai is, nem véletlen, hogy több kategóriában is jelölték a 2020-as Oscaron. Összességében jó kritikákat kapott a Ferrari-film is, ami bár inkább önéletrajzi ihletettségű mozinak tekinthető, de talán szegről-végről illik ebbe a felsorolásba, már csak azért is, mert az Adam Driver főszereplésével készült Ferrariban az autós jelenetek működtek a legjobban. Lassan rákanyarodva az F1-re, említsük meg a Netflix Formula 1: Hajsza a túlélésért című című sorozatát, ami évadról évadra egész jól, bár sokak szerint túldramatizálva mutatja be a csupa nagybetűs „száguldó cirkuszt”, de még mindig ez a sorozat áll a legközelebb ahhoz, hogy milyen lehet hétről hétre félelmetes sebességre képes négykerekű számítógépeket irányítani.

Az előzetesekből és Brad Pitt – sármosan ugyan, de – öregedő arcából könnyen ki lehetett találni, hogy az F1 központi eleme egy nagy visszatérés-történet lesz. A film ma, a modern időkben játszódik, több jelenleg is aktív pilóta is feltűnik benne, a főhős nagyrészt ellenük versenyez. Az F1 első 30 perce egészen látványos, a Forma–1-es közvetítésekben is az a legélvezetesebb, amikor jó szögből, esetleg belső kameraállásból mutatnak akciódús jeleneteket, sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy bemutatott versenyeket egészen élvezetes nézni. Érthető, hogy ez az F1-mozi lényegi része,

nem véletlen, hogy az egész filmnek csak annyi a címe, hogy F1, de ez nem mentség arra, ami a versenypályán kívül történik.

A film főhőse, Sonny Hayes, aki tehetséges pilótaként tört be a Forma–1-be, épp a sorozat aranykorában: Senna és Schumacher ellen versenyzett, nagy jövő előtt állt, de egy brutális baleset kettétörte a pályafutását. Hayes élete tönkrement, szerencsejátékkal, válásokkal és megélhetési versenyzéssel töltötte az elmúlt 30 évét, majd a semmiből feltűnt a régi barátja, Ruben (Javier Bardem), akitől megkapta élete lehetőségét: három évtized kihagyás után beülhet egy profi csapat autójába, hogy a szezon hátralévő kilenc futamán ő legyen az istálló egyik pilótája. A Forma–1-et kicsit is ismerők azt azért tudhatják, hogy ez olyan, mintha a stadion portása egyik napról a másikra megkapná a válogatott csapatkapitányi karszalagját.

A filmnek ezt is simán el lehetne nézni, tekintve, hogy az elsődleges célja a könnyed szórakoztatás, nem pedig a szakbarbárkodás. A Top Gun: Maverick (nem mellesleg ennek a stábnak köszönhetjük az F1-et is) sem oktatóanyag az amerikai légvédelemről, mégis kimondottan élvezhető. Az F1 azonban még ahhoz is gyenge, így tekintsünk rá.

Sonny egyik napról a másikra nemcsak hogy visszatér minden idők legmagasabbra kvalifikált versenysorozatába, de egyszerűen le is dominálja azt, taktikában, csibészségben, vezetői tudásban. A saját csapatának rögtön az élére áll, nyoma sincs annak – pár rossz álmon kívül –, hogy harminc nyomorúságos év van a háta mögött. Sonny innentől a mennybe megy: nem hajtja végre a csapata utasításait, töri-zúzza az autókat, mindeközben kioktatja a mérnököket, hogy hogyan lehetnének gyorsabbak a kanyarokban. Pitt karaktere persze a lányt is megszerzi a végére, sőt, a végső nagy győzelmet is. A film alatt azért lett volna több alkalom is, hogy Sonny karaktere fejlődjön, háttérbe vonuljon, túllendüljön, célt találjon, már azon túl, hogy mindenben ő legyen a legjobb.

A végén egy pillanatra úgy tűnt, hogy a főszereplő nem a győzelemben fog kiteljesedni, de végül mégis minden az övé lesz. Azzal, hogy gyakorlatilag nincs tétje semminek, Sonny sebezhetetlen, Pitt játéka teljesen súlytalan lesz, a film pedig ettől egy ponton önmaga paródiájává válik.

A másik nagy gond, hogy a mozi a versenysorozatot egy kilúgozott, leegyszerűsített, kicsit fura, meseszerű világként mutatja be, ahol nem baj, ha törnek az autók, a levegőben pörgő, teljesen kigyulladó és szénné égő versenygépből a pilóta is csak egy kis égési sérüléssel száll ki.

Hiába vannak benne néha hús-vér pilóták és valódi, versenypályákon készült felvételek, ilyen távol Forma–1-es film még nem állt a Forma–1-től.

Az F1 olyan, mint egy nagyon-nagyon hosszú promó, amiben a buta párbeszédeket néha szponzormegjelenések szakítják meg. Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy én ennyi csuklóról készített közelit még nem láttam filmben, egyes jelenetek úgy hatottak, mintha szándékosan azért lettek volna megkomponálva, hogy a nézők megnézhessék az újradizájnolt IWC Ingenieurt. Az pedig külön vicces, hogy a Lewis Hamilton produceri közreműködésével készült film nagy fináléjában elhangzik az a mondat, hogy „Lewis Hamilton soha nem adja fel”.

A film technikailag teljesen rendben van, Joseph Kosinski a vadászgépek után nem vallott szégyent gyors autókkal sem. Továbbra is szépen leköveti őket a kamera, Hans Zimmer remekül srófolja fel a hangulatot a mozi egyes pontjain, a színészi játékok közül pedig Javier Bardemet érdemes kiemelni. Igaz, Ruben szerepének megformálása valószínűleg nem okozott neki nagy erőfeszítést, tekintve, hogy Sonny barátja – aki csak úgy, nem tudjuk, hogyan hozzájutott egy Forma–1-es csapathoz – is egy egydimenziós karakter, akárcsak kis túlzással mindenki a filmben. Az egyetlen kivétel talán Damson Idris, aki Joshuát alakítja a filmben, Sonny riválisát, ő korrekt jellemfejlődésen ment keresztül, hogy a végén megérkezzen az őt megillető helyre.

Mindent összegezve az érződik a legjobban az F1-en, hogy szándékosan a tömegekre próbáltak lőni, és könnyen fogyasztható közönségsikert akartak csinálni. Egy Forma-1-es Top Gunt, ha úgy tetszik. De nagy különbség, hogy amíg Mavericknek elhiszi az ember, hogy a főhősnek van veszíteni valója, és aki végig feszeng, kételkedik magában, addig Sonny Hayes esetében ezek a problémák fel sem merülnek.