Michael Mann neve egyet jelent „a kemény, végletekig professzionális csávókkal”, írtuk ezt a rendezőről szóló portrénkban, és Enzo Ferrari egy kemény, végletekig professzionális csávó, aki megszállottként akarja legyártani a világ leggyorsabb versenyautóját, aki mindig másokat legyűrve képes a saját értékét meghatározni, és aki egy komplett párhuzamos családi életet él egy szeretővel és egy törvénytelen gyerekkel.
A Ferrari című életrajzi film egy rövid fekete-fehér versenyzős montázs után azzal is kezdődik, hogy az ekkor majdnem hatvanéves Enzo Ferrari (Adam Driver őszen, pocakkal) csendesen otthagyja a második családját, aztán berongyol az elsőhöz, pontosabban a feleségéhez, Laurához (Penélope Cruz), aki majdnem agyonlövi mérgében. Ferrari viszont azután, hogy centikkel a feje mellett fúródott egy golyó az irodája falába, nem tud ilyen hülyeségekkel foglalkozni, hiszen ő egy kemény, professzionális csávó. És épp most készül arra a Maserati, hogy megdöntse a cég körrekordját, éppen most akar földbe állni az egész családi vállalkozás, épp most fog összezuhanni Enzo Ferrari házassága. Egy fejlövés talán még segítene is neki.
Mann életrajzi filmje a műfaj koncentráltabb vállfajának példája, amikor egy életet nem hosszában, hanem mélységben, egy szigorúan behatárolt időtartam alatt próbálunk megismerni, ezáltal pedig megtalálni a slusszkulcsot, hogy mi az, ami ezt az embert beindítja és működteti. A megfigyelései nem feltétlenül naprakészek, az alapjául szolgáló könyvet 1991-ben írta Brock Yates autós szakújságíró, a forgatókönyvet pedig az a Troy Kennedy Martin jegyzi, akinek a világ az Olasz melót is köszönheti – és aki 2009-ben tüdőrákban meghalt. A filmnek is kifejezetten hosszú, hányatott sorsa volt, Yates könyvének első magyar kiadását még úgy hirdették, hogy hamarosan érkezik a filmváltozat Hugh Jackman és Noomi Rapace főszereplésével.
Jackman és Rapace helyett viszont az abszolút minden helyzetben, dínóvilágtól messzi galaxisig bevethető, passzoló nevű Driver került a főszerepbe, Enzo Ferrari feleségét pedig Cruz alakítja végül. Driver őszre festett hajjal, műpocakkal, sztereotipikus olasz akcentussal alakítja az ekkor már bőven ötven éven felüli Ferrarit, ami talán azt bizonyítja, hogy a színészt ugyan be lehet vetni mindenhol, de lesznek feladatok, amire nem biztos, hogy megfelelő. Ha végignézzük Driver karrierjét, nem igazán volt jellemző az, hogy a külsejét meg kell változtatni egy szerepért, az alkata változott, de a kinézete ritkán, egy borotválkozás választotta el Kylo Rentől és a Logan Lucky félkarú rablójától. De a Ferrariban a külsőségek korlátozzák: a hangja, modora, és markáns kiállása még megvan, de valahogy a színészi igazság veszik el.
Pedig Mann filmjében ő a slusszkulcs, gyújtás, startzászló egyszerre, Enzo Ferrari karaktere, modora és életvitele az, amit a forgatókönyv szétszed, átnéz, összerak ismét. A Ferrari mozgatóeleme ugyanis nem más, mint a gyász: az autókészítő első fia a cselekmény előtt nem sokkal súlyos betegségben meghal. A gyászoló apját gyötri a gondolat, ahogy a halott, autóversenyző barátainak szellemei is megjelennek neki álmaiban. Enzo Ferrari a halál angyala, aki képtelen leállni – a cége talán akkor tudna pénzügyileg talpra állni, ha megnyernék az 1957-es Mille Migliát, az egész Olaszországon végigfutó országúti versenyt. De már a verseny előtt is meghalnak a tesztpilótái: „iparmágnás Szaturnusz… aki felfalja tulajdon fiait” – írja róla az olasz sajtó.
Mintha a gyász, és a halál nem lenne elég teher Enzo Ferrari számára, még ott van a második családja, akitől a film elején csendesen távozik. Lina Lardi (Shailene Woodley) a nyugodt, háztartásbeli életet kínálja neki a pisztolyt lóbáló Laurával szemben, de valami mást is: egy törvénytelen gyermeket, egy fiút, aki rajongással tekint arra az apára, aki még mindig képtelen elfogadni. Talán fél, hogy őt is felfalja. Gyász, halál, vállalati versengés, életveszélyes fémdobozok, kimerítő versenyek, házastársi feszültségek, családi problémák – a Ferrari annyi konfliktust, szereplőt, történetszálat présel bele Enzo Ferrari életének néhány hónapjába, szinte csoda, hogy nem kétszer ilyen hosszú.
Az viszont csoda, hogy a bivalyerős autókról és azoknak a bikafinomságú készítőjéről szóló film hogyan lehet ennyire ritmustalan és enervált. Mann a történet egyik fő erővonalának az Enzo és Laura közötti ellentétet teszi meg, de amíg Enzo Ferrari karakterét alaposan dokumentálták, addig felesége egy rejtély volt, akit saját bevallásuk szerint a rendezőnek és Cruznak kellett felépíteni. Laura így lett egy igazi Penélope Cruz-i karakter, az erős, öntudatos, megalomán férfi árnyékából bőven kilógó nő, de ahogy Driver karaktere legalább a valóságból gyökerezik, Cruzé túlságosan is azért létezik, hogy még egy tükröt tartson a főszereplőnek, amiben a tökéletlenségeit viszontláthatja. A közös jeleneteik, ahogy két teljesen más anyanyelvű, de harmadik nyelv akcentusát használó színész vitatkozik a magánéletükről, sem vizuálisan, sem tartalomban nem tudják fenntartani a figyelmet.
Mert az erős vizuális esztétikában utazó Mann erre még mindig képes, a Ferrariban egy jelenet biztosan, de talán kettő is emlékezetes, és megtestesíti azt, amiről a filmje szól. Az első egy mise, amiben a pap a fémeket megmunkáló munkásokat Jézushoz hasonlítja, a Ferrari munkatársai pedig érzik, ahogy kilométerekre onnan a Maserati éppen megdönti a rekordjukat. A padok között mindenkinél ott a stopperóra, és mérik azt, amit a tér-idő törvényei szerint sehogy nem tudnának – Mann viszont tudja érzékeltetni, hogy a versenynek ugyanolyan része lehet a szakramentum is, nemcsak az ember alkotta gépek teljesítménye.
A másik pedig az utóbbi évek talán legborzasztóbb jelenete, amit moziban látni lehetett Magyarországon, méghozzá a Mille Miglia-i katasztrófa. 1957 volt az utolsó év, amikor ezt az évtizedek óta futó olasz versenyt megtartották, méghozzá azért, mert a Ferrarit vezető Alfonso de Portago autója defektet kapott Guidizzolónál, és letarolta a nézőközönséget, köztük gyerekeket is. Mann filmje addig hangos, zúgnak a viták és a motorok, a baleset elejére viszont eltűnik a hang, hogy aztán a tragédia pillanatok alatt, brutális hirtelenséggel, meghökkentő közönnyel történjen meg. A guidizzolói baleset a Ferrari sokkoló csúcspontja – és a cég abszolút mélypontja.
Mann nemcsak a szörnyűségeket, hanem az autók száguldásait is parádésan mutatja be, minden egyes kanyar, váltás és fékezés feszültséget hordoz magában, minden bőgetett motor egy emberfeletti teljesítmény lehet – vagy éppen a fiait felfaló Szaturnusz ordítása is. A versenyek és a padlógázak kifejezetten jót tesznek a Ferrari ráérős, drámában elég mozdulatlan cselekményének, ami hajlamos leülni akkor, amikor félig megvilágított szobák belsejében játszódnak. A Ferrari be akarja azt mutatni, mi zajlik egy ember belsejében, de sokkal jobb abban, amikor azt mutatja be, mi zajlik akkor, amikor eggyé válik egy versenyautóval, és mindenhatónak gondolja magát.
A Ferrari csütörtöktől látható a mozikban.