Az Avicii – A nevem Tim nem árul sokáig zsákbamacskát, még el sem kezdődik a film, egy felirat büszkén bejelenti, hogy most fogjuk látni először a legelső és a legutolsó képet Tim Berglingről, ami valaha is készült. A legelső kép kicsit csalóka, mert egy videófelvétel egy ultrahangos vizsgálatról, ahol a szülők próbálják kisilabizálni a meg nem született Tim testrészeit, de valóban nem nagyon lehet egy ember életében korábbra menni. A legutolsó feltehetőleg az, amikor komor arccal, táskákkal együtt sétál ki a Los Angeles-i luxusházából, hogy felszálljon egy gépre Omán felé.
Maszkat városából már sosem tér vissza, 2018. április 20-án holtan találják a szállodai szobájában. Feltehetőleg öngyilkos lett, de ez a szó nem hangzik el A nevem Timben. Ahogy az alanyának életét is zárójelbe teszi a két kép róla, úgy a filmet is az, hogy az egyik utolsó felirat arra hívja fel a figyelmünket, hogy van segítség, ha öngyilkos gondolataink vannak.
A nevem Tim jellemzően archív felvételekből és barátokkal, kollégákkal, rokonokkal készült beszélő fejes interjúkból rakja össze, hogy mi történt Bergling életében, és mi történt, amikor tragikusan hamar vége lett. Egy ilyen vállalás akkor is képtelenség, ha valaki nem a világ legismertebb EDM-előadója, sőt, a 2010-es években legismertebb előadója lett volna, de Avicii esetében két dolog miatt is nehéz bármilyen mélységet összehozni.
Az egyik az, hogy Bergling már a karrierje alatt is beszélt az egészségügyi és mentális problémáiról, amik miatt végül a turnézést teljesen maga mögött is hagyta. A második pedig az, hogy – ahogy az életéről készült első és utolsó kép is tanúsítja –, az élete akkor zajlott, amikor azt már bárki rögzíthette. Alig van olyan archív felvétel a filmben, amiben ne látszódna az, hogy valaki más is éppen forgatja ugyanazt, ugyanott, az EDM-színteret ismerve valószínűleg egy promóvideót az ügyfeleknek vagy egy fesztiválfilmet, vagy valami hasonlóan corporate vállalást.
Szóval akármit is látunk vagy hallunk A nevem Tim-ben, az nem fog a meglepetés erejével hatni. Azért sem, mert még 2017-ben elkészült az Avicii: True Stories, ami a legutóbbi, végül posztumusz megjelent albumának munkálatait mutatja be. Az új portréfilm idején viszont Bergling már évek óta halott, kanonizálta valamennyire a popkultúra, de a svéd kultúra egészen biztosan: a svéd királyi család tagjai nyitották meg a róla készült stockholmi múzeumot, a város egyik nagy koncerthelyszíne évek óta az Avicii Arena, a szülei által létrehozott Tim Bergling-alapítvány azóta változatlanul működik. Még ha a leginkább Avicii által fémjelzett, fesztiválhimnuszos/droppos zenei korszak már lassan a múlté lesz, a számai tényleg örök bérelt helyet kaptak minden besztof 2010-es évek playlisten.
Hogy miért, azt nehéz megmagyarázni, és A nevem Tim-nek sem sikerül annyira. Bergling egyszerűen egy ösztönös tehetség volt arra, hogy letapogassa, milyen nagyon egyszerű, őszinte húzásokkal lehet a legnagyobb hatást kiváltani. Tinédzser korában a gitár érdekelte, de nem volt elég kitartása ahhoz, hogy rendesen megtanuljon rajta játszani. Egy haverja mutatott neki először egy szoftvert, amit már csak ki kellett ismerni, nem kitanulni. Tizenévesként már rászakadt a siker, először Svédországban, aztán Európában, aztán Nagy-Britanniában, aztán az Egyesült Államokban, aztán az egész világon – Magyarországon már 22 éves korában fellépett. A dara egészen addig kitartott, amíg 2016-ban vissza nem vonult a turnézástól. Két évvel később halt meg.
A nevem Tim ugyan azzal hirdeti magát, hogy Avicii saját szavaival narrálja az életét, valójában pár gondolaton kívül ő sem tud kulcsot adni saját magához. Ő is látja, hogy felőrölte a siker, a folyamatos pörgés, az először szokásszerűen, aztán függőségként fogyasztott alkohol és fájdalomcsillapítók, a bármikor karnyújtásnyira lévő dorbézolás. Hogy folyton újabb és újabb fesztiválra kellett vinnie a cókmókját („Kilenc óra múlva megint ágyban leszel!” – mondják egyszer neki ébredés utáni fogmosás közben). Ez a portréfilm csak akkor tud igazán valami érdekes megközelítéshez közelebb kerülni, amikor a fókuszába kerül egy balul elsült lemezbemutató.
Avicii ugyanis a legnagyobb slágereit szerepeltető, 2013-as True című albumát először a Miamiban rendezett, EDM-epicentrumnak számító Ultra Music Festivalon mutatta be – élő hangszerekkel, hegedűvel, bendzsóval és élő énekesekkel. A fellépés önmagában nagy vállalás volt valakitől, akit leginkább a Levels kontrollált eufóriája alapján ismertek, de a technika sem állt mellette, a hangosítás is katasztrófa volt, és a bemindenezett közönség sem viselte annyira jól, hogy döngölés helyett éppen hegedülnek. Bergling szándékosan el akart mozdulni attól a fajta szintetikus, egy hangulatot árasztó zenétől, ami miatt ismert lett, és dalszerző akart lenni.
A fellépés teljes blama volt, de amikor a szélesebb közönség meghallotta a számokat (Wake Me Up, Hey Brother, Addicted To You), akkor már kevésbé volt az – de a 2013-as Ultra Music Festival-fellépést még mindig kellemetlen nézni. Ha nem egy komoly problémákkal küzdő emberről szóló dokumentumfilmben lenne, azt hihetnénk, hogy zeneipari paródiához van szerencsénk.
De nem ahhoz, hanem egy szomorú-melankolikus visszaemlékezéshez. Még maga Bergling is elmondja a valamelyik interjújából összevágott narrációban, hogy a legnagyobb sikerei alatt sem tudta igazán elégedettnek érezni magát, pedig az szeretett volna a legjobban lenni. Iszonyatos összegeket keresett, a szülei arról beszéltek, hogy elkezdett összerakni egy befektetési tervet arra, hogy mit kezd ezzel a vagyonnal. Ománba nem fellépés miatt, hanem a végső éveiben elkezdett spirituális-holisztikus útkeresése miatt ment, aminek keretében megpróbálta a transzcendentális meditációt is. A lemezkiadójának egyik alkalmazottja még az ománi útjának napján beszélt vele, és semmi jelét nem adta annak, hogy nem fog onnan visszajönni.
Tim Bergling viszont nem jött vissza onnan soha. A miérteket sosem fogjuk igazán megtudni, és A nevem Tim-hez hasonlító portréfilmek nem biztos, hogy segítenek abban, hogy megértsük. Egyik amerikai barátja, Jesse arról beszél a filmben, hogy ha ő ott lehetett volna Ománban, akkor nem biztos, hogy a tragédia megtörténik – az ilyen és ehhez hasonló mondatok nem tudom, hogy milyen célt szolgálnak. Már azon kívül, hogy
pont azok, akik őt körülvették, barátok, menedzserek, ügynökök, lemezcégnél felsővezetők eltávolodjanak a felelősségtől, és csak a fejüket csóválják.
Miközben – ahogy az egyik dalszerző kolléga rá is mutat – az utolsó albumának szövegei között voltak már olyanok, amikhez nem kell komplex szövegértési képesség, hogy búcsúként lehessen értelmezni őket. Pedig Avicii szövegei nem voltak különösen bonyolultak: az egyik csúcsslágerének az a címe, hogy ébressz fel, ha ennek az egésznek vége.
A nevem Tim a Netflix kínálatában látható. Párban jelent meg egy másik filmmel, ami elvileg az utolsó Avicii-fellépés felvétele, de a film annak ellenére nincsen harminc perc, hogy elvileg hatvan számot játszott le, ráadásul kipárnázták rengeteg részlettel a portréfilmből is.
