2024. december 31. – 07:11
Kevés olyan sorozat van, amiről az első pillanattól fogva tudom, hogy tetszeni fog, de amikor elindítottam a Dandadan első részét, már az egészen zseniális intró felénél nyilvánvaló volt, hogy ez ilyen lesz. Azóta még tizenegyszer néztem végig az intrót, amit bűn lenne eltekerni, és a végére teljesen egyértelmű lett, hogy a Dandadan az év egyik, ha nem a legjobb animéje. És nem csak azért, mert az alapjául szolgáló manga szerzője minden fortélyt ellesett korábbi mentorától, aki történetesen a szintén fantasztikus Chainsaw Man írója.
A karakterek mesteri felépítésén túl abban is egyértelmű a párhuzam, ahogy a Dandadan zsonglőrködik a műfajokkal, és hétről hétre meglepi valamivel a nézőt, az igazi zsenialitása viszont abban rejlik, hogy ezeket egy ismerős, mégis teljesen egyedi valamivé tudja összegyúrni. A végeredmény olyan, mint ha valaki Japánba transzportálta volna a Scooby Doo-t, belerakta volna Ramona Flowerst és Scott Pilgrimet és ezt nyakon öntötte volna egy rakás bizarr és váratlan húzással. És ez annyira jól működik, hogy nagyon nehéz belekötni.
A Dandadan kiindulópontja végtelenül egyszerű, egyben eléggé tipikus is, mert már megint középiskolások a főszereplők. Az egyik oldalon ott van Ayase Momo, egy nagyszájú, szókimondó lány, akit a sorozat elején kidob a láthatóan elviselhetetlen barátja, akivel csak azért jött össze, mert hasonlított a valóságban is létezett népszerű japán akciófilmes ikonra, Takakura Kenre. A másik oldalon pedig ott van Takakura Ken (de nem az), egy hallgatag srác, aki az iskolában is az űrlényes újságait bújja, és akit mindenki bullyingol.
Nem nehéz kitalálni, hogy mindezek ellenére ők ketten viszonylag hamar egymásra találnak, és némi adok-kapok után fogadást kötnek, hogy egyszer és mindenkorra bebizonyítsák, az űrlények vagy a gonosz szellemek nem léteznek. Mert hogy Momo csak a természetfeletti teremtményekben hisz, Ken pedig csak az űrlényekben. Ezt az ellentmondást pedig csak azzal lehet feloldani, ha mindketten elmennek egy olyan helyre, ahol állítólag szellemek és űrlények vannak, hogy bebizonyítsák, az a hülyeség, amit a másik gondol.
Végül persze az bizonyosodik be, hogy mindkettejüknek igaza van, űrlények és gonosz szellemek is léteznek, és így mindketten komoly slamasztikába keverednek, amiből már együtt kell megpróbálniuk kikeveredni. És ha ez nem lenne elég, még a tinédzserkor összes rákfenéjével is meg kell küzdeniük, ami sokszor ijesztőbb, mint a rákollós űrlények és a japán folklór legkülönfélébb szellemei. És persze a kappák, amik állítólag nem is démonok, hanem űrlények, ahogy azt Ken – vagy ahogy a nevet a személyiséggel összeegyeztetni képtelen Momo hívja, Okarun – elmondja.
Ebből talán már látszik, hogy miért hívom felturbózott Scooby Doo-ba oltott Scott Pilgrimnek a Dandadant, de az igazi mágia ezen túl kezdődik. A mangát író Tacu Jukinobu (Yukinobu Tatsu) a mentorához hasonlóan tökéletesen épít bele újabb és újabb elemeket az alapsztoriba, ami így jóval több egy sokadik harcolós történetnél. Harc is van a Dandadanban, és ezzel az animációval remekül is működik – a netflixes Devilman Crybaby és a Scott Pilgrim anime mögött álló Science Saru eléggé kitett magáért –, de nem veszi el a teret a sztori többi, ugyancsak fantasztikus eleme elől.
A Chainsaw Manhez hasonlóan itt is azok a részek működnek a legjobban, ahol kevés az akció, mert a fantasztikusan megírt karakterek itt tudnak igazán kibontakozni. Igen, a Dandadan tele van bugyuta és röhejes dolgokkal, különösen az űrlényes részeknél, és a harcjelenetek is elég maguktól értetődőek, de közben egy csomószor ránt elő elgondolkodtató dolgokat az emberi lét összes nehézségéről és fájdalmáról. Ezek a totálisan ellentétes dolgok tökéletesen megférnek együtt, mert a nagy mélyütések a háttérben remek ütemben vannak felépítve, és még a karakterek hétköznapi évődése is pont ugyanolyan érdekes, mint a természetfeletti és paranormális szálak.
És akkor a romantikus felhangokról még nem is beszéltünk, pedig a fontosabb szereplők nagy része pont ezért működik annyira jól együtt, és ez az, amitől valódi elsőéves középiskolásoknak érződnek. A premier után felkapták a sztorit, hogy Tacu szerkesztője, aki olyan, állatira sikeres mangákon dolgozott az elmúlt években, mint a Chainsaw Man, a Hell's Paradise és a Spy x Family, 100 romantikus mangát olvastatott végig Tacuval, hogy a Dandadan ne egy sima sónen legyen. A végeredmény alapján ennél jobb dolgot nehezen tehetett volna, mert bár vannak erősen túltolt jelenetek, a karakterek közti dinamika a legtöbbször pont ettől lesz igazán hiteles.
A Dandadan egy olyan anime, ami hol állati vicces, hol nagyon elgondolkodtató, egy ponton pedig egy egész részt szentel annak, hogy egészen gyönyörűen mutasson be egy nagyon súlyos témát, amin nehéz nem elérzékenyülni. Tacu a szexuális töltetű dolgok beépítését is elleste az ezt már a Chainsaw Man előtt is használó Fudzsimoto Tacukitól, és a központi narratívát is hasonlóan lazán kezeli. Ezek el is tántoríthatják az embert a sorozattól, pláne az előbbi, hiába lehet a hangsúlyos felnövéstörténettel megmagyarázni a kényelmetlenül explicit jeleneteket. Ettől eltekintve viszont a Dandadan simán ott van az idei legjobb animék, sőt, animációs sorozatok között, és ha valaki elfogadja a bizarrságát, az tutira nem fog benne csalódni.
A Dandadant nálunk a Netflixen és a Crunchyrollon lehet megnézni.
