2024. november 19. – 20:20
(A kritika a Dűne: Prófécia első négy része alapján készült, spoilerek nélkül.)
A Dűne-univerzum egyik legfontosabb pontja a gondolkodó gépek és az emberiség háborúja, amit a könyvekben Frank Herbert butleri dzsihádként, az új Dűne-filmek és az új sorozat (elkerülve bármilyen kockázatot) már csak nagy háborúként emleget. Ennek a háborúnak a kimenetele sok mindent megalapoz a Dűne világában, hiszen az emberek győzelmével véget érő hadjárat után az univerzumban tilossá válik minden olyan gép használata, amit „az emberi elme másolására” terveztek. Ahogy a nemrég elinduló sorozat, a Dűne: Prófécia első részében el is hangzik, a legfontosabb cél az univerzumban az emberi képességek továbbfejlesztése lesz. Akár extrém végletekig is.
Az HBO Magyarországon forgatott sorozata ekkor, a gondolkodó gépek, vagyis mai nevén nevezve, a mesterséges intelligencia elpusztítása és betiltása után veszi fel a fonalat, de még 10 ezer évvel a Dűne alapsztorija és Paul Atreides felbukkanása előtt, amikor egy misztikus női rend az emberi képességek továbbfejlesztésével egyre nagyobb hatalmat szerezne. Több szempontból is tökéletes alaphelyzet ez egy jó sorozathoz, hiszen adott egy belső konfliktusoktól terhelt titokzatos rend, és az egész univerzum felett még a nagy háború árnyéka lebeg, az emberiség még épp a mesterséges intelligencia betiltásának következményeivel küzd. A sorozatban is hangsúlyos, hogy az alvilági szereplők a szigorú tiltás ellenére még előszeretettel nyúlnak a tiltott gépekhez.
A Dűne: Prófécia alaphelyzete azonban hiába izgalmas, a sorozat rendre rossz vagy felesleges irányba kalandozik el ahelyett, hogy a főszereplőkre és a konfliktusaik fő forrására figyelne. Pedig a két főszereplő, a női rendet vezető két Harkonnen nővér, Valya és Tulia karaktere simán elvinne önmagában egy sorozatot, főleg úgy, hogy a Harkonnen nővérek sztoriját két párhuzamos idősíkon követhetjük. A Prófécia legnagyobb erőssége, ahogy részről részre bontakozik ki előttünk a két nő hatalomra törése, és az, hogy honnan hozzák az ambíciójukat tápláló sérelmeiket. A sorozat legjobb része pont az a harmadik epizód, ami a két Harkonnen eredettörténetét meséli el, ahogy a családjuk helyett a bosszút és a jóval kockázatosabb női rendet választják.
A korábban A ki****tt világ végével befutó színésznő, a sorozatban kamaszosan zaklatott Valyát játszó Jessica Barden kiváló választás, mint ahogy a jóval nagyobb önbizalommal megáldott felnőttkori párját játszó Emily Watson is ural minden jelenetet, amiben szerepel. Az érzékenyebb, vívódó testvért, Tulát játszó Emma Canningen és Olivia Williamsen sem múlik semmi, főleg utóbbin érezhető, hogy néha egy nem túl jól megírt jelenetet is simán izgalmasabbá tesz az árulkodó tekintetével.
Csakhogy amikor már nézőként bevonódnánk a Harkonnen nővérek felnövéstörténetébe, majd abba, hogyan szereznek egyre nagyobb befolyást, a sorozat készítői mintha gyorsan észbe kapnának, hogy itt a megrendelőt, az algoritmust és a Dűne-rajongókat is ki kellene szolgálniuk a karakterépítés helyett. A Dűne: Prófécia feleslegesen sok időt tölt el például a nem túl fantáziadúsan megírt politikai játszmákkal (a nagy ármánykodásban Árpa Attila is felbukkan egy kisebb szerepben), egy idő után nevetséges, ahogy az epizódok jelentős hányadát az uralkodóházak közötti rivalizálás, az univerzum ehhez a pár részhez túl bonyolult belső konfliktusai és a különböző cselszövések feltárása teszi ki. Persze, az világos, hogy a Dűne-univerzum fontos része a politika, de ez a világ egyszerűen nem szorul rá, hogy összetrónokharcázzák.
Az amúgy néha a horror műfaja irányába tartó, sötétre hangolt sorozatban mintha csak a nézői figyelem fenntartására és nem a történet továbblendítésére szolgálnának a szexjelenetek, a politikai manőverek túlzásba vitelének legnagyobb áldozata pedig Mark Strong, aki Corrino császárként csak egyféle, bamba képpel követi végig, ahogy helyette mások irányítanak a birodalmában. Szintén érezhető néha az erőlködés az epizódokban azon is, hogy a sorozat minél erősebben kötődjön a filmekhez, utalásokkal, az Atreides–Harkonnen-ellentét túlhasználásával, és azzal, hogy a fiatal szereplők úgy szívják a fűszert, mintha nem lenne holnap. Olyan hatást kelt így a Prófécia, mintha a készítők nem bíztak volna abban, hogy ez a történet önmagában is érdekes, és időnként beszúrnának egy-egy filmekhez köthető dolgot a biztonság kedvéért. A Dűne-könyvekből a filmre legnehezebben adaptálható részek a különleges képességeket vagy a látomásokat bemutató effektek, ezt a filmek jó ötletekkel ugrották meg. A sorozatban azonban például a másokat hanggal irányító fenyegető képesség, a női rend fő beavató szertartása, az úgynevezett agónia és a látomások sem olyan átütők. Egyedül a Harkonneneket fenyegető belső hangok suttogása éri el a kellő hatást, ahogy ezek a hangok a két nővér morális dilemmáit erősítik fel egy-egy sorsdöntő jelenetben.
Azért is kár, hogy az alaptörténetet túlbonyolítja a sorozat, mert van egy konfliktus, ami a misztikumával, a társadalmi berendezkedést és vallási kérdéseket is feszegető tartalmával tökéletesen illeszkedik a Dűne-univerzumba. A Harkonnen nővérek a történet elején már nyeregben érezhetnék magukat, amikor a császár udvarában feltűnik egy titokzatos katona, Desmond Hart, aki a Dűne mitológiájában legfontosabb bolygóról, a fűszer forrásaként szolgáló Arrakisről tér vissza egészen félelmetes képességekkel. A Hartot alakító Travis Fimmel már egy másik sci-fi sorozatban, A farkas gyermekeiben is eszelősen gonosz figurát alakított, és a Próféciában mintha ezt a korábbi szerepét fejlesztené tökélyre, hiszen egyáltalán nem egyértelmű, hogy a női renddel szembeszálló katona célja épp az univerzum megmentése vagy káoszba döntése.
A Dűne: Prófécia így akkor izgalmas adalék a teljes univerzumhoz, amikor hű marad eredeti céljához, és a még alakuló Bene Gesserit rend alapvető dilemmáira, a női csoportot vezető két Harkonnen közötti dinamikára, és a velük szembeszálló titokzatos erőre fókuszál. De a sorozat azonnal unalomba fullad, amikor a többi alulírt mellékszereplővel inkább már űrszappanoperára hasonlít. Nem volt jó jel persze előzetesen, hogy több showrunner és rendező hagyta el a fejlesztés során a produkciót, egy ponton a filmeket rendező Denis Villeneuve is kiszállt a projektből, ami azért arra utal, hogy volt probléma az előzménysorozat céljainak meghatározásával. Az biztos, hogy mindenki jobban járt volna, ha a hatrészes sorozat kisebb fókusszal is megelégedett volna, és nem a teljes Impérium összes gondját zúdította volna a nézőre.
