2024. november 1. – 17:45
Kiráz a hideg attól a cozy mystery (kb. bekuckózós krimi magyarul, brrr) kifejezéstől, amivel a Gyilkos a házban (Only Murders in the Building) sorozatot jellemzik. Értem persze, hogy ezzel a jellemzéssel könnyen promózható a sorozat, meg az egyik főszereplő, Selena Gomez sorozatbeli ruhatárával is könnyen ki lehet tűnni a kontentmocsárból, de szerencsére a sorozat egyre kevésbé cozy és már nem annyira hangsúlyosan mystery. Legalábbis ezt a műfaji besorolást érezhetően már nem tartják olyan fontosnak a készítők, mert a témák, amiket az új évad érint, egyáltalán nem olyan könnyedek, és valójában az évadot összefogó nagy rejtély is kicsit mellékessé vált. A Gyilkos a házban ettől még továbbra is komforttévézésre kitalált sorozat, abból a bennfenteskedő fajtából, ami a saját műfajából és iparágából is viccet csinál.
A Gyilkos a házban lelkét továbbra is a főszereplő hármas közti furcsa dinamika adja, amire a nemrég véget ért negyedik évad még rá is erősített. Az évad legerősebb történetszála kerekedett abból, ahogy a két magányos, makacs öregúr, Charles, az egykori sorozatszínész (Steve Martin, aki egyben írója is a sorozatnak) és Oliver, a bukott Broadway-rendező (Martin Short) végre a helyére teszik a köztük évadok óta hol elhalványuló, hol felerősödő barátságot.
Shortot és Martint együtt látni még mindig olyan, mintha a kilencvenes évek hóbortos vígjátékaiba csöppentünk volna, és ezt most abszolút dicséretként írom, mert ez a játékos, ripacskodó humor adja a sorozat (egyik) báját. Kettejük mellett pedig továbbra is ott az útkereső, rezignált millenial, Mabel (Selena Gomez), aki eligazítja idős barátait a social media útvesztőiben, és aki továbbra is a legelhivatottabb a trió nyomozásai felé. A negyedik évad végére viszont megint az lett az érzésem, hogy Selena Gomez karakterével nem igazán tud mit kezdeni a sorozat, és az esetében a folyamatos útkeresés kezd unalmassá válni.
Amiben viszont nagyon jó az új évad, az, ahogy megtölti tartalommal azt a koncepciót, hogy ez az évad egyszerre óda és kritika a filmkészítéshez és Hollywoodhoz. A Gyilkos a házban eddig is szívesen használta a metahumort, hiszen a három főhős nyomozós podcastjén keresztül a sorozat eddig is kegyetlenül élcelődött a true crime műsorokon, ezeknek a műsoroknak a rajongóin és a podcastiparon, de az új évad még ennél is metább szintre lépett. Az új részekben a podcastoló hármas sztorijából mozifilmet forgatnak olyan sztárokkal, mint Eva Longoria, Zach Galfiniakis és Eugene Levy, méghozzá eredeti helyszínen, a főszereplő hármas otthonául szolgáló Arconiában.
A Gyilkos a házban eddig is arról szólt, hogy a legváratlanabb pillanatban is feltűnhet benne sorozatokban ritkán mutatkozó sztár, például Meryl Streep vagy Paul Rudd valamelyik mellékszerepben. De Longoriáék beemelése a sztoriba már túlzásnak tűnt, főleg úgy, hogy az új évad egy halom másik karaktert is behozott, akiket szintén nem kispályások (például Kumail Nanjiani) alakítanak. Így az első néhány epizódot elnézve félő volt, hogy a nagy sztárparádéban, a minél több híres ember egy jelenetbe terelése miatt elveszik a sorozat lényege, és túlságosan csapongó lesz az évad.
Aztán az évad közepére, ahogy egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a Galfiniakisék is csak ürügyként szolgálnak arra, hogy az évad filmes koncepciója kiteljesedjen, a sorozat a legjobb formáját mutatja. Persze abból, hogy minden epizód valamilyen klasszikus film címét kapta (Volt egyszer egy Vadnyugat, A mennyország kapui, Nagyítás, Adaptáció), és hogy az új évad promóin is filmszalag öleli körül a főszereplőket, már sejteni lehetett, hogy ezekben a részekben a mozifilmkészítés lesz a középpontban, de a megvalósítás a Gyilkos a házban szintjén is jól sült el.
Eleve ez az évad emelte a tétet azzal, hogy az eddig áldozatokkal ellentétben ezúttal egy olyan ember gyilkosát keresik az amatőr nyomozók, aki közel állt a főszereplőkhöz, különösen Charleshoz. Az évad ugyanis Sazz Pataki (Jane Lynch), Charles dublőrének lelövése körül bonyolódik, így Charlesnak a barátja halála mellett azzal is meg kell birkóznia, hogy a forgatásokon helyére beugró ember lehet, hogy a való életben is egy neki szánt golyót kapott.
A Sazz kaszkadőri pályáját bemutató flashbackekben a sorozat a filmek háttérben maradó, elhivatott szakemberek munkájának fontosságát emeli ki, de az évadban ugyanígy hangsúlyos szerepet kapnak a filmipar nyerészkedői és simlis figurái. A mozifilmet berendelő stúdió látszólag inkompetens vezető producere, Bev Melon (Molly Shannon) telitalálat, ahogy a sajátos, szórakozott módján kitapossa magának az utat a filmipar káoszában. A franchise-okból az utolsó centet is kisajtoló nagy stúdiók mellett a fesztiválos, művészfilmes közeg is megkapja a magáét a sorozatban, a már nevében is röhejes rendezőpáros, a Sisters Brothers tökéletes paródiája a Cannes-ban egyszer a sajtó és a filmszakma által felkapott, aztán Hollywoodban szépen elsorvadó, a stúdiórendszerben bedarált filmes művészfiguráknak.
A készítők annyira szabadon játszanak már a sorozat kereteivel, hogy az egész évad csúcsát két egymást követő, de stílusában teljesen eltérő epizód jelentette. A hatodik rész egy „rejtett” kamerákkal felvett, dokumentarista stílusú kisfilm, amiben azzal a kérdéssel játszik el a sorozat, hogy vajon akkor kideríthető-e minden egy gyilkosságról, ha szinte minden szöget vettek a kamerák. Az epizód azért is külön élvezetes, mert a rosszul megvilágított, szándékosan nem tökéletes beállításokban még jobban látszik, hogy mennyire tökéletes a ritmusa és az időzítése a legtöbb poénnak, főleg amikor Steve Martint és Martin Shortot látjuk játszani ilyen puritán körülmények közt.
A hetedik epizód a dokurész tökéletes ellentéte, színtiszta nyolcvanas-kilencvenes évek végi vígjátékhangulattal, ahol az Arconia helyett egy külső helyszínre, Charles testvérének, az otthon ijesztő mennyiségű babát felhalmozó Doreen (Melissa McCarthy remekel a szerepben) lakásába terelik össze az összes szereplőt. Az egész rész olyan, mint egy jó színpadi komédia, egy különálló film a sorozaton belül, ahol a szereplők többségéből kitör az egész évadban felgyülemlő feszültség.
Ez az epizód a tökéletes példája a sorozat fő vonzerejének, ahogy az epizódok hangulata ismerős, régi formátumokat kever modern megközelítéssel. A Gyilkos a házban sokszor egy letűnt korszak humorát veszi elő, a kínosságig elvitt helyzetekkel, és a bűntények utáni nyomozás is szándékosan elnagyolt, amit aztán az írók a bennfentes sorozatokra jellemző iróniával kevernek. De a sorozat nem riad vissza a komolyabb karakterépítéstől sem, a barátját elveszítő, eleve a saját érzelmei kimutatásával is hadilábon álló Charles sorsa például néha egészen komor, de Oliver és Loretta távkapcsolata sem éppen zökkenőmentes. Arról nem is beszélve, hogy a Gyilkos a házban abban például simán meghaladja a Jóbarátokat, hogy itt igenis az évad egyik fontos témája, hogy hogyan engedheti meg magának bárki New Yorkban, hogy az Arconia luxusában lakjon.
Egyelőre nem az látszódik, hogy a Gyilkos a házban receptje kifáradna, és mivel az évadokat összekötő bűntények egyre inkább csak háttérként szolgálnak a sztorihoz, szinte lényegtelen, hogy melyik halott után kell még nyomozni a sorozat főszereplőinek. Az viszont már a negyedik évad végén érződik, hogy újabb tematikus, egy New Yorkra jellemző témára felhúzott évadra számíthatunk legközelebb.
A Gyilkos a házban eddigi négy évada elérhető a Disney+-on
