2024. augusztus 18. – 18:00
„Szedd össze a barátaidat, vegyetek fel valami virágosat, és nézzétek meg a filmet”
– valami ilyesmit mondott Blake Lively a Velünk véget ér egyik promóvideójában. Úgy tűnik, a jótanácsot sokan megfogadták, a világpremiereken és az itthoni első vetítésen is rengeteg nő érkezett virágos kisruhában, nagy mosollyal az arcán, feltételezve, hogy egy vidám romkomra jönnek, a moziteremben aztán arcon csapta őket a valóság: a Velünk véget ér nem egy felhőtlen szerelmes mozi, hanem egy nagyon jól összerakott film a családon és párkapcsolaton belüli erőszakról.
Aki nem olvasta a film alapjául szolgáló Colleen Hoover-könyvet, az nem tehet róla, ha azt hiszi, a Velünk véget ér egy csajos, szerelmes film. A produkció PR-csapata valamiért úgy döntött, hogy így fogja reklámozni, ahelyett, hogy a valódi mondanivalóját, vagyis a családon belüli abúzust helyezné a középpontba. Egyedül a rendező és egyik főszereplő, Justin Baldoni próbálja fókuszban tartani a könyv és a film fontos üzenetét.
A filmről magáról nehéz lenne rosszat írni, mind a színészi alakítások, mind a rendezés, mind a forgatókönyv jól sikerült, bár utóbbit szinkronosan azért nagyon nehéz megállapítani. Ahhoz, hogy néhány esetlen párbeszédekről kiderüljön, vajon a forgatókönyvíró vagy a szinkron és fordítás hibája, még meg kellene néznem a filmet egyszer eredeti nyelven is. Azt azért még így is lehet sejteni, hogy az egyik legfontosabb jelenet, amikor a két főszereplő, a Blake Lively alakította Lily Bloom és Justin Baldoni Ryle Kincaidje a tetőn találkozik, nem sikerült túl jól – ezt állítólag pont Lively férje, Ryan Reynolds írta, a pletykák szerint a hollywoodi írósztrájk kellős közepén, a forgatókönyvíró Christy Hall tudta nélkül. Ezen kívül viszont tényleg minden stimmel, írom ezt annak ellenére, hogy olvastam és szerettem a könyvet, és kicsit féltem attól, hogy a szereplőgárda a történet rovására megy majd.
A legtöbb rajongó Blake Livelytől ódzkodott egy kicsit, hiszen ritkán látni komolyabb szerepben, és sokan nem is tartják kifejezetten jó színésznőnek. A Velünk véget érben viszont nem lehet panasz rá, gyönyörű ívet ad a karakterének, ami kifejezetten szépen látszik abban, ahogy egyre inkább veszíti el önmagát, miközben a mentális és fizikai abúzus rosszabb és gyakoribb lesz vele szemben. A sztori szerint Lily egy olyan családból érkezik, ahol az anyja felé az erőszak mindennapos, részben ezért is hagyja ott a szülővárosát, és költözik Bostonba virágüzletet nyitni (igen, úgy, hogy Lily Blossom Bloom a becses neve).
Lily a film elején még – gyerekkori traumái ellenére is – egy vidám, reményteli nő, és ahogy halad a cselekmény, úgy válik egyre kisebbé, tűnik el Justin Baldoni Ryle-ja mellett, és kezd egyre inkább hasonlítani az erőszakot eltűrő anyjához, hogy aztán – apró spoiler – a film végére újra visszatérjen önmagához. Livelynek sikerült úgy megformálnia a karaktert, hogy egyszerre lássuk gyengédnek és erősnek, alkalmazkodónak és határozottnak, és, ami még fontosabb, tudjunk vele azonosulni: ez elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük, hogyan tud valaki elveszni egy ilyen bántalmazó kapcsolatban.
A Velünk véget ér igazi sztárja viszont nem is ő, hanem Justin Baldoni, mind a rendezést, mind a színészi játékét tekintve. A film tempója nagyjából az első perctől behúzza a nézőt, és nem is engedi el az utolsóig, érzékenyen, mégis hitelesen nyúl a párkapcsolati erőszak témájához, és végig fenntartja a feszültséget azzal, hogy a vágások és kamerabeállítások miatt tulajdonképpen a néző sem tudja eldönteni, megtörtént-e az abúzus, vagy csak szerencsétlen véletlenek sorozatáról van szó. Ez tudatos döntés volt, párhuzamot vonva aközött, ahogy az erőszakot elszenvedő próbál rájönni, mi is történhetett valójában, volt-e szándékosság, tulajdonképpen mentegeti-e az erőszakolót, vagy csak túlreagálja a helyzeteket. Nemcsak a fizikai bántalmazás, hanem a lelki abúzus is megjelenik, a néző érti, hogy miért válik egyre kisebbé és ijedtebbé Lily, ahogy a párkapcsolat halad előre, és benne is kezd felgyülemleni a feszültség – ez is a zseniális rendezés érdeme.
Baldoni korábban nyilatkozta, hogy nehéz dolga volt Ryle karakterének megformálásánál, mivel egy olyan erőszakos embert kellett eljátszania, aki közben szerethető is, hogy a nézők átérezzék, miért marad benne valaki egy ilyen bántalmazó kapcsolatban. Baldoni a könyvhöz hűen átvezeti a karaktert a lehengerlő szívtiprótól kezdve az erőszakos bántalmazón keresztül a szánnivaló, bizonytalan férfiig, akit a film végére nem is tudunk igazán gyűlölni. Ez is tudatos a rendező és az író részéről is, akik arra is fel akarták hívni a figyelmet, hogy a bántalmazók is emberek, a rosszak mellett rengeteg jó tulajdonsággal, ezért is olyan gyakori, hogy valaki nem lép ki egy ilyen kapcsolatból. Azokban viszont, akik soha nem éltek még át ilyen szituációt, mindig felmerül a kérdés, hogy a bántalmazott miért nem lép ki és marad a szituációban? Ez a film Ryle karakterének segítségével szemléletesen megadja a választ: nem azért, mert a bántalmazott gyáva, nem azért, mert megszokásból elviseli az abúzust. Hanem azért, mert
a bántalmazás mellett van ott egy jó adag szeretet is, ami arra készteti a bántalmazottat, hogy kifogásokat keressen, és hagyja magát meggyőzni, hogy ilyesmi soha többet nem fog előfordulni.
Éppen ezért olyan összetett film a Velünk véget ér. Bemutatja a bántalmazás pszichológiáját, és azt is, hogy ez egy generációkon átívelő sebet okoz, nemcsak azt bántja, aki a testi sértést kapja. Talán éppen ezért nyújtott az alapjául szolgáló regény is rengeteg bántalmazottnak kapaszkodót. Colleen Hoover ugyan nem kifejezetten jó író – ezen kívül csak az Ugly Love-on tudtam átrágni magam, ami a toxikus kapcsolatok romantizálásának csimborasszója –, de ez a könyve jól sikerült, még akkor is, ha irodalmi szempontból erősen a ponyva közé sorolható, és azt sem lehet rá mondani, hogy különösebben jól van megírva. Ennek ellenére abszolút élvezhető, szívbe markoló, és jól bemutatja a bántalmazó párkapcsolat dinamikáját, és segít azokkal is megértetni, akik soha nem éltek át ilyesmit. Talán nem is csoda, hogy ez az egy könyve sikerült ilyen ütősre: a saját családjából merített ihletet, az anyja ugyanis szintén bántalmazott volt.
Éppen ezért szomorú, hogy a film körül nem ebben a témában, hanem a szereplők és készítők közötti dráma miatt van inkább felhajtás. Lehetőség volna felhívni a figyelmet egy nagyon fontos problémára (itthon például minden ötödik nőt bántalmazott már a párja), ehelyett arról cikkezik a világsajtó, azzal van tele a közösségi média, hogy a film stábja és az írónő hogyan közösítette ki Baldonit, és milyen viszály lehet közötte és Blake Lively között.
Baldoni 2019-ben vette meg a jogokat a Velünk véget ér megfilmesítésére, azóta szerelemprojektként kezelte a filmet, rendszeresen konzultált bántalmazottakkal és az őket segítő szervezetekkel, hogy minél érzékenyebben állhasson a témához. Korábban volt már tapasztalata hasonlóan nehéz filmmel, hiszen a Két lépés távolságot is ő rendezte, ami két cisztás fibrózissal élő tinédzserről szól. A krónikus betegséggel élőktől nagyon pozitív fogadtatást kapott a mozi, valószínűleg azért is, mert Baldoni betegszervezetekkel konzultált a készítése során. Lively később csatlakozott főszereplőként és producerként a filmhez, és apróbb munkákra bevonta Ryan Reynoldsot is.
A pletykák szerint Lively kreatív összekülönbözések miatt kitúrta Baldonit a helyéről, még az is szóba került, hogy nem is a rendező, hanem a Lively által vágott verzió kerül végül a mozikba. A stábtagok szinte mindegyike kikövette Baldonit a közösségi médiában, nem mutatkoznak vele a premiereken, és kerülnek minden újságírói kérdést, ami vele kapcsolatos. Megint csak pletykák szólnak arról, hogy Baldoni miatt Lively kellemetlenül érezte magát a forgatáson, állítólag Baldoni egy csókot tovább húzott, mint kellett volna, és bodyshamingről is szó volt (Baldoni hátproblémákkal küzd, és – megint csak állítólag – megkérdezte Lively-t, hogy hány kiló, mielőtt megemelné, ami rosszul esett a színésznőnek, aki akkor nemrég adott életet negyedik gyerekének).
Azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi volt a viszály valódi oka, az viszont egyértelmű, hogy a film, és főként Lively PR-csapata nagyon félrement a kommunikációval. Minden premierre, médiamegjelenésre virágos kisruhákba öltöztetik a színésznőt, keresztpromózzák a filmet a Deadpool X Wolverine-nal, és aranyos kis romantikus történetként reklámozzák. Lively eddig egyszer szólalt meg a párkapcsolati erőszak témájában, amikor néhány napja Instagramon sztoriban tett ki két olyan posztot, ami erre hívja fel a figyelmet, de ezt is csak azután, hogy a közösségi médiát elárasztották a posztok arról, hogy mennyire érzéketlen a témával kapcsolatban.
Ezen kívül viszont folyamatosan ruhákról és a film promókampánya alatt bevezetett hajápoló termékeiről beszél. Colleen Hoover is hasonlóan meglovagolta annak idején a könyv sikerét, csak ő nem hajápolókat, hanem egy színezőt és egy körömlakk-készletet dobott piacra. Persze mindezt megtehették volna úgy is, hogy a bevétel egy részét a párkapcsolati bántalmazáson átesetteket támogató szervezeteknek ajánlják fel – de még magának az írónőnek sem jutott ilyesmi az eszébe. Justin Baldoni ezzel szemben szinte kizárólag a párkapcsolati és családon belüli erőszak témájában nyilatkozik, ha a filmről van szó, és egy áldozatokat segítő szervezet mellett is kampányol.
A PR-katasztrófa viszont ne tántorítson el senkit attól, hogy megnézze ezt a filmet: a forgatási káosz és a belső viszályok ellenére is nagyon jól sikerült, érzékenyen, hitelesen dolgozza fel ezt a nehéz témát. Százas zsepivel érdemes érkezni a moziterembe.
