2024. augusztus 10. – 09:05
Ha előbb nem, akkor a koncerten második számként érkező Columbia alatt azért feltűnhetett, hogy Noel Gallagher hiánya eléggé ránehezedik a 30 éves Definitely Maybe-t, az Oasis első nagylemezét újrajátszó turnéra. Hiába próbálta megidézni a lehető legpontosabban 1994-et és a lemez hangulatát Liam Gallagher és zenekara, az illúzió hamar eltűnt, ahogy a szigetes koncerten három vokalista hozta a dalban azt a szólamot, amit az eredeti felállásban Noel énekelt. Ettől még ez a cikk nem arról fog szólni, hogy miért nem áll össze már rendesen az Oasis, és békül ki az egymással legalább a koncertek idejére az egymásnak régóta tahóként üzengető két Gallagher testvér. Erről a témáról már elmondott úgyis minden lényegeset (Nőjenek végre fel, és álljanak össze!) Matt Healy a The 1975-ből.
Szóval a Gallagher fivérek néha szórakoztató, néha inkább már csak fárasztó, gyerekes civakodását félretéve, azért is voltak kizökkentőek az ilyen tudjuk, hogy tudod, ki nincs itt momentumok a szigetes koncerten, mert előzetesen maga Liam Gallagher is arról beszélt, hogy tökéletes nosztalgiatripet szeretne a Definitely Maybe újrajátszó turnéján, ahol mindenki vígan ellehet a komfortzónájában, ha már az élet úgyis elég stresszes. „Hozd a papucsomat és a takarót, és tegyél szépen a komfortzónámba” – nyilatkozta a turnéról korábban a rá jellemző nagyzolással Liam Gallagher a Mojónak, ahol arról is mesélt, hogy elég szép összeggel keresték meg Noelt, aki erre a turnéra is nemet mondott.
Azzal azonban Gallaghernek is tisztában kellett lennie, hogy tökéletes múltidézés – akár a testvérével, akár a testvére nélkül – valójában nincs. Még az utóbbi időben újra összeálló, és pont a Szigeten is koncertező nagy britpop zenekarok, a Blur vagy a Pulp is úgy keretezték a fellépésüket, hogy azon érződjön, tisztában vannak az idő múlásával, és többet adtak a szimpla időutazásnál. Újraértelmezték a szerepüket egy teljesen új zeneipari közegben, és élőben is sugárzott róluk az újrakezdés lendülete, eufóriája. Liam Gallagher koncertműsorán ilyen szándék nem volt észrevehető, igaz, a két Gallagher az Oasis feloszlása óta külön-külön is folyamatosan aktívan koncertezik, tehát egyikük esetében sem arról van szó, hogy hosszú kihagyás után kellene felépíteni magukat.
De mintha a régi Oasis-számokat a saját koncertjein is régóta játszó Liam Gallagher a Definitely Maybe-t ünneplő koncerten is tökéletesen megelégedett volna azzal, hogy az amúgy bomba album számait különösebb reflexió nélkül, az eredeti dalokhoz hű módon előadja. Ez a felfogás persze lehet működött a Definitely Maybe 30 évét ünneplő turné korábbi, angliai vagy írországi állomásain, de egy fesztivál jóval vegyesebb közönségének ez most kevésnek tűnt.
Persze fénykorában az Oasis sem az elképesztően izgalmas színpadi jelenlétéről volt híres, némi közönséghergeléssel, csörgőrázással telt akkor is a számok közötti idő nagy része,
de a Szigeten az ígéretes kezdés után úgy tűnt, a zenekar és a frontember lelke sincs már benne teljesen a múltidézésben.
Pedig érezhetően ment energia a turné kitalálásába, a színpadkép például a Definitely Maybe híres, nagy műgonddal készített albumborítóját idézte. Előkerült a hatalmas földgömb, a flamingók, ott virított Burt Bacharach, Noel egyik kedvenc amerikai dalszerzőjének portréja is a színpadon, mint ahogy Rodney Marsh, a Manchester City futballistájának fotója is a berendezés részét képezte. A szintén a színpadra kihelyezett régi tévében meg természetesen a Jó, Rossz és a Csúf ment. Amikor a Rock ’n' Roll Starral elindult a koncert, a kivetítőn futó montázs a korabeli fotókból is a kilencvenes éveket idézte, így már a műsor elején elhitették a nézőkkel, hogy Liam Gallagher egy az egyben meg tudja idézni az Oasis 30 évvel ezelőtt aranykorszakát.
Még abban is volt fantázia, hogy ezen a turnén nem csak simán a lemez dalait játszották el, hanem inkább az Oasis kezdeti korszakát idézték meg, így eredetileg B-oldalas szám (D'Yer Wanna Be a Spaceman), feldolgozás (I am the Walrus) mellett olyan szám is elhangzott, amit az Oasis már a debütlemez tarolása után adott ki (Whatever), vagy amit eredetileg Noel énekelt (Half the World Away).
Az említett vokalistákkal, és a néhány szám erejéig egy budapesti vonósnégyessel kiegészülő, hattagú zenekarra sem lehetett panasz, hiszen érezhetően az Oasis kezdeti magabiztos, arcbamászó, telt hangzását reprodukálták. De ettől még nehezen lehetett elkergetni koncert közben azt a gondolatot, hogy ez egy szuper tribute band, csupa remek zenésszel, akik most abszolút a háttérben maradnak a frontember egotripjén. Akármennyire megbújt a zenekarban, jó volt azért a rákból felgyógyuló Paul Arthurst, azaz Boneheadet is a színpadon látni az Oasist alapító tagok közül.
Noel szerepeltetését is ízlésesen oldották meg a kivetített, korabeli fotókon, animációkon, még ha a hangsúly ezeken a felvételeken is Liamen volt főleg. Aki persze ezúttal sem hagyta ki, hogy Manchester City-drukkereket keressen a közönségben (kevés sikerrel), és hogy ismét látványosan lerója tiszteletét legnagyobb idolja, a John Lennon kivetítőn felbukkanó arcképe előtt a Live Forever alatt.
A koncert közepe felé amúgy is leülő koncertnél lett aztán egyre nyilvánvalóbb, hogy a közönség sem igazán rezonál a zenekarral a kifejezetten a koncertre érkező fanokon és nosztalgiázókon kívül. Az Oasis dalainak szeretete hiába öröklődött generációkon keresztül, hiába bukkan fel újra újra a zenekar hatásként több új előadónál is, hiába értelmezik újra a zenekar diszkográfiáját és hatását, hiába az Oasis még mindig a nép zenekara szemben az agyafúrtabb Blurrel szemben, a várt nagy buli és örömünnep ezen a 30. születésnapon a Szigeten elmaradt. Ezúttal csak nyomokban bukott a felszínre az az energia, amiről Bonehead nyilatkozott korábban az utóbbi évek Liammel közös koncertjeiről. A zenekar gitárosa tavaly arról mesélt a Radio X-nek, hogy a mai tizenéves fiatalok, akik még meg sem születtek, amikor az Oasis már befutott zenekarnak számított, durvábban buliznak a régi dalokra, mint a zenekar kezdeti bulijain.
A Sziget nagyszínpadánál ezúttal nem jött el Knebworth eksztázisa, de szerencsére Wonderwall sem volt. Legalább ennyi tökösség a Twitter biztonságos fedezékén túl is szorult Liam Gallagherbe, és nem rondított bele az amúgy ötletes setlistbe egy oda nem illő slágerrel. A Wonderwall majd akkor szóljon, ha elindul a második lemez, a What's The Story Morning Glory 30 éves évfordulóját ünneplő turné 1996-ban. Hátha addigra abbahagyja a nevetséges marakodást a két Gallagher.
