Kylie Minogue még mindig a popzene ikonja, csak már kicsit megkopott

Kereken tíz éve, hogy legutóbb láttam élőben Kylie Minogue-ot. Akkor úgy jöttem el a koncertről, hogy ugyan a számait nem szerettem meg jobban, de tény és való, hogy elképesztő show-t csinált, és a jó isten is színpadra teremtette rajongók ezrei elé. Most is azt éreztem, hogy az 56 éves ausztrál énekesnő tényleg egy tökéletes popikon, a különbség csak annyi, hogy már kevésbé tud az lenyűgözni, ha a show sokkal előrébb való, mint maga a zenei előadás. Kylie Minogue ugyan szinte szó szerint ragyogott a Szigeten, de ez inkább a személyiségének, mintsem a koncertjének köszönhető.

Minogue-ot tényleg sokféleképpen lehetne jellemezni, de az biztos, hogy máig nincs nála nagyobb ausztrál popikon, és joggal van ott a neve azok között az énekesnők között, akik túlnőttek a saját zenei munkásságukon. Még az is belefért a karrierjébe, hogy Cammy szerepében feltűnjön a bűnrossz, de már klasszikusnak számító 1994-es Street Fighter-filmben, ami talán a legnagyobb kitérő volt az örök életű popdívává válásának útján.

A ‘80-as évek végén születtem, így gyerekként éltem meg az internetkorszak előtti magyar kereskedelmi rádiózást, ezért élénken emlékszem arra, hogy az ezredforduló környékén egyszerűen nem lehetett úgy rádiót hallgatni, hogy ne hangozzon el a Spinning Around vagy a Can’t Get You Outta My Head, pedig ekkor Kylie Minogue már bőven nem a karrierje elején volt. Személy szerint ki nem állhattam ezt az igazi rágógumipopot, egyszerűen tisztában voltam vele, hogy ez biztosan nem nekem szól. Aztán felnőttem, és megtanultam elismerni, hogy vannak előadók, akik nem hozzám akarnak szólni, hanem több millió másik olyan emberhez, akikkel valószínűleg semmi egyezés nincs a zenei ízlésünkben.

Ennek ellenére a 2014-es budapesti koncertje abszolút élményszámba ment, mert ha az agyamra is megy ez a végtelenül pozitív, szerelmes, felszabadult popzene tele diszkó- és klubzenei hatásokkal, mégiscsak ritkán látni olyan nagybetűs sztárt itthon, aki már csak a puszta jelenlétével csöndre tud inteni tízezer embert. És közben olyan show-t csinál, hogy még a kommersz rádióslágerei is egészen más kontextust kapnak.

Kylie Minogue egyértelműen az egyik legnagyobb és legismertebb máig aktív popikon, és bár legnagyobb sikerein már bőven túl van, mégsem tűnik olyannak, mint mondjuk Madonna, aki láthatóan bármit megtesz még egy kis figyelemért és sikerért akkor is, ha az már egyáltalán nem áll jól neki.

Minogue láthatóan nem akar megfelelni annyira az aktualitásoknak, nem akarja újra feltalálni magát, majd pár évente új bőrbe bújni valami projekt miatt. Helyette boldogan el van abban a csodálatos diszkóuniverzumban, amit a '80-as évek óta épített magának.

A Szigetre lehengerlő glitteres ruhában, magas sarkú csizmában és harisnyában érkezett, miután pirotechnikával és táncosokkal vezették fel a koncertet. A színpad is inkább hasonlított egy régi vágású diszkóra, ahol villognak a fénycsövek az épített lépcsőn, pörög felül a hatalmas diszkógömb, és közben vonaglik két tucat női és férfi táncos körülötte.

Egyértelműen egy már letűnt kor az, amit Minogue előadása megtestesít, de ezzel igazából nincs is probléma, mert épp ettől válik hitelessé. Az már inkább volt zavaró, hogy az erős kezdés után hamar leült a koncert, és a meglepően szellős közönség olyannyira nem volt nyitott az énekesnő kommunikációjára, hogy néha kínos csendek követték a próbálkozásait, hogy kapcsolatot teremtsen a nézőkkel a zenéjén túl. Egy alkalommal még egy Dorina nevű magyar rajongót is felhívott a színpadra, ami elvileg egy óriási dolog, de a közönség csak bámulta bambán a villogó LED-falat, és sokadik unszolásra tudtak csak tapsolást kicsikarni belőlük. Egyszerűen zéró kémia volt Kylie Minogue és a Sziget közönsége között, ha nem épp valamelyik száma szólt.

A dalválasztással szépen lefedte a saját klasszikusait és pár újabb dalt, a hangsúly pedig a már említett '90-es évek végi, 2000-es évek eleji slágerein volt. Valószínűleg ezért történhetett meg az a szörnyű tragédia is, hogy nem adta elő az I Should Be So Luckyt, pedig tényleg megnéztem volna, hogy szól az a szám 2024-ben a Sziget nagyszínpadán. Ami viszont feltűnt, hogy hiába csattant ki az energiától az énekesnő, valahogy mégsem tűnt teljesnek a produkció. Hiába volt nagyon látványos a színpadi show, vonaglottak tisztességesen a táncosok, és öltözött át néha dalok között az énekesnő, egyszerűen megint előjött az a probléma, ami évek óta nagyon zavar a Szigeten fellépő popsztárok esetében:

a felvételről benyomott alap, a HD-ról szóló éneksáv egyszerűen nem tud rendes koncertélményt adni egy ekkora színpadon.

Justin Biebertől Billie Eilishon át Dua Lipáig volt már itt jó pár kurrens popsztár az elmúlt években, de ugyanaz a jelenség zavart mindegyiknél, ami Minogue esetében is. Attól még, hogy már iparági sztenderd, hogy az élő ének alatt megy felvételről is a vokálsáv, még rettentően lehangoló látni-hallani, ahogy szól az adott előadó hangja a hangfalakon, de közben látjuk a kivetítőn, hogy meg sem próbál úgy tenni, mintha ő énekelné.

Szó sem volt playbackről, egyszerűen csak feltűnt, hogy bizonyos számoknál, bizonyos helyeken nem énekli a számait, és van, hogy csak a verzére tér vissza. A nagyszínpad se szól ettől igazán jól, élő hangszerek híján tufán szól a lábdob felvételről még akkor is, ha Kylie Minogue esetében azért gyakran poposított klubzenékről beszélünk, és nem rockról. Csak ettől ilyen megasztáros-esküvős hangulata lesz az embernek, hogy itt van az énekes, aki elhozta a legnagyobb slágereit, de már ő sem tudja őket minden elemében rendesen előadni.

Ettől függetlenül maga Kylie Minogue tényleg lenyűgöző jelenség a színpadon, és még a passzív budapesti közönség sem tudta eltakarni azt, ahogy tündököl a figyelem középpontjában, és az elhaló reakciók ellenére is folyamatosan keresi a kontaktust. A színpadon mondjuk gyakran ivott, és egy alkalommal még egy apró kulacsszünetet is beiktatott magának, szóval talán még picit fáradtnak is tűnhetett, amit viszont igyekezett a lehető legprofibban leplezni. Az énekesnő munkássága továbbra sem lesz a kedvencem, és talán egy fesztiválon nem működött annyira a show fókuszú előadása, mint tíz éve az Arénában, mégse merném megkérdőjelezni, hogy ez még így is sokaknak óriási élmény volt.