2024. június 21. – 10:22
Ha lenne egy forintom minden olyan idén befejeződő animéért, amit egy női szerző mangájából adaptáltak, és a hagyományoshoz képest merőben máshogyan áll hozzá a klasszikus szerepjátékokat idéző fantasy kalandozáshoz, akkor két forintom lenne. Ami nem sok, de furcsa, hogy kétszer is megtörtént. Illetve dehogy furcsa: mind a Frieren, mind a Delicious in Dungeon – merthogy ezekről van szó – népszerű volt már papíron, képregényként is, az adaptációikkal pedig egészen új szintet értek el. A Frieren arról szól, hogy
hogyan küzd meg egy felfoghatatlanul hosszú életű varázsló azzal, hogy teljesen más ritmusban tapasztalja meg a világot, a Delicious in Dungeon meg arról, hogy minden szörnyből lehet finom vacsorát főzni.
Ez elsőre kevésbé tűnik komolyan vehetőnek, ám ha belegondol az ember, az evés és az azt övező rituálék legalább annyira alapvető részei az életünknek, mint az idő múlása. A Delicious in Dungeon (magyarul A kazamata zamata – ez egyébként egy az 1980-as években írt Európa Kiadó-szám címe is) pedig ki is használja ezt, és a fantasztikusan megírt karaktereinek segítségével egy lenyűgözően felépített világban mesél el egy hol vicces, hol szívszorító történetet egy olyan mentőakcióról, amiben menet közben semmilyen szörny nem menekülhet a serpenyő elől.
A Delicious in Dungeon az első pár percben jól leplezi, hogy valójában mi fog kisülni belőle, mert rögtön egy grandiózus csatával indít, ahol egy csapat kalandor küzd egy tüzet köpködő, hatalmas, vörös sárkány ellen. A küzdelemből végül a sárkány jön ki jobban, de a kalandorok nem vesztik el az ellátmányuk után az életüket is. Egyrészt, mert a csapat egyik varázslója a sárkány szájából lógva is elereszt egy nagyobb varázslatot, másrészt pedig mert a kazamatában ősi mágia köti a kalandorok lelkét a testéhez, így bárkit újra lehet éleszteni.
A sárkány elleni küzdelmet is narráló, Laios nevű harcos így egy mezőn ébred korgó gyomorral, de hamar kiderül, hogy rosszabb helyzetben nem is lehetnének. A csapat nagy része a kudarc után lelépett, az összes felszerelésük oda, az őket megmentő varázsló, Falin – aki Laios húga – pedig a kazamatában rekedt. Laios természetesen azonnal a megmentésére sietne, de legatyásodva és megfogyatkozva ez elég nehéz feladatnak ígérkezik. Idáig az egész pont olyan, mint egy átlagos asztali szerepjátékos kampány kezdete – ami a mangát író Kui Rjóko (Ryoko Kui) jól dokumentált D&D- és CRPG-imádata alapján érthető is –, de itt jön a csavar:
Laios kitalálja, hogy úgy is elindulhatnak megmenteni Falint, hogy nincs semmi pénzük, legfeljebb majd megeszik a szörnyeket – amik iránt amúgy is régóta érdeklődik, és az ízükre is nagyon kíváncsi.
Ettől még az sem tántorítja el, hogy a vele tartó, Chilchuck nevű félszerzet reflexből pszichopatának nevezi, és ezzel meg is érkeztünk a Delicious in Dungeon lényegéhez, a legkülönfélébb szörnyek változatos elfogyasztásához. Laios szinte azonnal megszállott rajongója lesz a szörnyevésnek, az első részben hozzájuk csatlakozó, Senshi nevű törpben pedig partnerre is talál ebben, az elf varázslólány Marcille már a gondolatától is irtózik, Chilchuck pedig valahol kettejük között elhelyezkedve szórja a cinikus megjegyzéseket. A Delicious in Dungeon viszont bőven nem csak ezekre a tulajdonságokra építkezik, és így sokkal több egy felejthető kajás vígjátéksorozatnál.
A huszonnégy rész mindegyike az aktuális szörny/étel nevére utal, és a legtöbbjükkel meg is kell küzdeni, szóval ha valaki akcióra vágyik, megkapja. Ezek a találkozások (és az őket követő kajálások) pedig arra is lehetőséget nyújtanak, hogy behatóan megismerjük a kazamata ökoszisztémáját. És magukat a szereplőket is, akikről szép lassan rettentően fontos dolgok derülnek ki azon túl is, hogy szívesen esznek-e mandragórát, sárkányt vagy driádot. Laios a végére úgy lett sokkal összetettebb karakter egy szörnyfüggő zabagépnél, hogy alapvetően sokszor mégis ez határozza meg a személyiségét, és Senshi háttérsztorija is zseniálisan helyezi teljesen más megvilágításba a karaktert.
A sorozat összes fontosabb szereplője remekül van felépítve, így együtt is nagyon jól működnek, akár az érzelmesebb, akár a szórakoztató részekről van szó. Laiosék kalandjain sokat lehet röhögni, pláne, ha az embert nem taszítja az animékben megszokott japán humor, de az animáció stílusa miatt még azoknak is bejöhet, akik a nyugati sorozatokhoz szoktak. A középpontban itt is az olyan, furábbnál furább kaják vannak, mint az emberarcú tököket idéző driádgyümölcsök, amik láttán Marcille egyből vissza akarja forgatni az időt, de a karakterek ezeken túl is nagyon viccesek. Különösen Laios, aki annyira hebehurgya, hogy többen kikiáltották autista ikonnak.
Az egészhez sokat tesz hozzá az a rengeteg vizuális geg – mint a Kazuya Guy-arcú Marcille, de ezeket oldalakon át lehetne sorolni, és egyébként is bűn lenne lelőni őket, annyira vicces mozgásban látni –, amikkel a mangát tökéletesen életre keltő Studio Trigger animátorai és a rendező Mijadzsima Josihiró (Yoshihiro Miyajima, ő rendezte a Cyberpunk: Edgerunnerst is) telerakták az animét. És persze a japán szinkronszínészek is, akik a legnagyobb debilségeket is csodálatos beleéléssel adják elő. A Studio Trigger nem szokott hibázni, de itt végképp kitettek magukért, és még a minden epizódban feltűnő bizarr kajákat is olyan jóra csinálták meg, hogy egy pillanatra önkéntelenül is Laiosnak éreztem magam, mikor kész lettek.
A Delicious in Dungeon ugyanakkor szinte észrevétlenül emeli folyamatosan a háttérben a téteket, így egyáltalán nem bagatellizálja Laiosék küldetését, és a menet közben bekúszó, jóval sötétebb mellékzöngéket sem. Pont emiatt akkor is nagyot üt, amikor éppen komolyra fordítja a szót, sőt ezeknek a jeleneteknek talán még nagyobb hangsúlyuk is van úgy, hogy tudjuk, mennyire bolondosnak tűnnek általában a szereplők. A végeredmény egy egészen kivételes sorozat, ami egyszerre vicces és elgondolkodtató, és ami garantáltan ott lesz az év végi toplistákon is. Ennek fényében pedig annyira talán nem is meglepő, hogy már dolgoznak is a második évadon, szóval így biztos, hogy az egész manga adaptálva lesz.
