2024. május 9. – 22:58
„Semmit sem számított nekünk, hogy sikeresek vagyunk-e vagy sem. Nem számított az sem, hogy egymillió vagy egyetlen lemezt adunk el, így a zeneipar keselyűi a siker nevében nem tudtak minket hibákra kényszeríteni. Sosem volt menedzserünk. Sosem volt ügynökünk. Sosem volt ügyvédünk. Sosem fogadtunk el előleget lemezkiadótól. Mi magunk szerveztük a koncertjeinket, mi fizettük a számláinkat, mi követtük el a hibáinkat, és sosem védett meg minket senki az igazságtól vagy a következményektől. Ennek a módszernek az eredményei magukért beszélnek: soha senki nem mondta meg nekünk, mit tegyünk, és senki se nyúlt le minket pénzzel” – így emlékezett vissza Steve Albini első zenekarára, a Big Blackre a nyolcvanas évek underground zenei színterét bemutató Our Band Could Be Your Life című könyvben.
Ez még a húszas évei elején lévő Albini volt, de a később hangmérnökként legendássá váló zenész egész karrierje során hű maradt ezekhez az elvekhez. A ma már klasszikusként emlegetett, Albinivel felvett lemezek, a Rid of Me PJ Harveytól, vagy a Surfer Rosa a Pixies-től is ezt a DIY-attitűdöt tükrözte. Ha valaki Albinit kereste, akkor az az előadó az élő fellépéseihez hűbb megszólalást keresett. Albini ugyanis abban hitt, hogy a felvétel során teret kell adni a hibáknak és a káosznak is, így lehet visszaadni egy zenekar valós hangzását.
Jól illusztrálja Albini és a zeneipar viszonyát, hogy Big Black például akkor oszlott fel, amikor az már akár nemzetközi szinten is tényező lehetett volna, de Albini szerint ezzel csak a komplikációk jöttek volna a zenekar életébe. A nemsokára új albumot megjelentető, ma is aktív Albini-zenekar, a Shellac pedig a fesztiválipart rühellte, mert az Albiniék szerint az egyszerűen csak kizsákmányolja a zenekarokat. Ezért csak a zenekarokat kiemelten kezelő, barcelonai Primavera fesztiválon vállaltak fesztiválfellépést. A Shellac emellett kifejezetten tiltotta a koncertjein a vendéglistát, az újságírók és fotósok felírását, mondván akit érdekel a koncert, az fizet érte, és aztán annyi képet lő a közönségből, amennyit csak akar, és a riderükben az is szerepelt, hogy a koncert után még egy órát szeretnének beszélgetni a rajongóikkal.
Már a módszereivel is lázadt
A szívrohamban meghalt Albini korai írásainak – mert zenei újságíróként is aktív volt – lényege is épp ennek a zenei hitvallásnak a megőrzése volt. A kilencvenes években megjelent, azóta sokszor idézett esszéjében (The Problem with Music) is darabjaira cincálta a zeneipar akkori működését, rámutatva arra, hogyan húz le a rendszer egy csomó pénzt a menedzserekkel, A&R szakemberekkel, jónevű producerekkel egy-egy ígéretes és naiv zenekarról. „Valamelyik haverodat valószínűleg már pont így átbaszták” – zárta akkor jellemző punk stílusában írását a hangmérnök. De akkor is kegyetlen volt, ha más zenekarokról kellett véleményt megfogalmaznia.
Albini egész személyiségéből áradt a megvetés a zeneipart övező bullshit felé, a fent említett írásában például hosszasan fejtegette, szerinte mennyire félrevezető a producerek felmagasztalása, hiszen egy lemez felvétele elsősorban technikai képzettséget, nem a zenekarra ráerőltetett víziót igényel.
Albini éppen ezért híres volt arról is, hogy saját magára sem producerként hanem hangmérnökként hivatkozott. Gyűlölte, ha egy producerre alkotóként hivatkoztak, mert szerinte az ő feladata abból állt, hogy a lehető leghitelesebb módon visszaadja azt, amit a zenekar képvisel, mindenféle felesleges belepofázás nélkül. Persze, ha kérték, nyíltan elmondta a véleményét is. Erről a legjobb anekdota egyértelműen az, amikor a Bush zenekar kérdezte Albinit arról, mit gondol a Swallowed című számukról. Albini hamar a zenekar tudtára adta, hogy szerinte le kéne hagyniuk a dalt a készülő lemezről. Nyilván ez lett a Bush első amerikai listavezető száma.
A legszélesebb körben aztán akkor ismerték meg a hangmérnök munkamódszereit, amikor a Nirvana felkérte az In Utero produceri munkálataira. Albini egy azóta publikussá tett, hosszú levélben fejtette ki a zenekarnak egyedi munkaetikáját. Ebben a levélben írta azt, hogy a zeneipari sztenderdekkel szemben hangmérnökként/producerként nem kér jogdíjat a munkája után, mert szerinte az teljes mértékben az előadókat illeti.
„Szerintem etikailag védhetetlen, ha egy producer jogdíjat kap egy lemez után. A zenekar írja a számokat. A zenekar adja elő azokat. A zenekar rajongói veszik a lemezeket. A zenekar a felelős azért, hogy egy lemez kiváló vagy szörnyű. A jogdíjak a zenekart illetik. (...)
Úgy fizessetek ki, mint egy szerelőt: megcsinálom a melót, és ti meg annyit fizettek, amennyit az megér nektek.
(...) Ha azt feltételezzük, hogy mondjuk 3 millió példányt adtok el a lemezből, akkor kb. 400 ezer dollárt kapnék. Ennyi pénzt soha az életben nem fogadnék el. Nem tudnék aludni” – írta ebben a levélben Albini, amit azzal a híres, hitvallásként is felfogható sorral zárt, hogy
„Ha egy lemez felvétele egy hétnél tovább tart, akkor valaki elbaszott valamit. Oi!”
Albini végül elvállalta a Nirvana felkérését, de ahogy arra számítani lehetett, a kiadónál nem voltak elégedettek a mainstream sikert meghozó Nevermindnál jóval karcosabb anyaggal. Odáig fajult a dolog, hogy a két kislemezt, a Heart-Shaped Boxot és az All Apologies-t újrakevert formában adták ki, Albini pedig személyesen elégedetlen volt a végeredménnyel, de volt egy súlyosabb következménye az összefeszülésnek. Albiniről elterjedt, hogy nehéz fickó, így a Kerrangnak már arról beszélt 2021-ben, hogy az In Utero körüli kavarással sok potenciális felkéréstől elesett a következő években, így többször volt a teljes leégés határán, miközben egy saját stúdió felhúzása volt a célja.
Ennek a nagykiadós kitérőnek is köszönhető, hogy Albini soha nem lett kimondott sztárproducer, nem alkalmazták mainstream előadók, cserébe megmaradt abban a közegben, aminek jól értette a szabályait. Igaz, pénzügyi okokból egy nagy munkát azért elvállalt, amikor a Led Zeppelin két tagja, Jimmy Page és Robert Plant felkérte a Walking into Clarksdale című albumra. Ennek a munkának köszönhetően pénzügyileg is talpra állt, így nyithatta meg Chicagóban a szintén legendássá váló Electrical Audio stúdiót, ahol már teljesen a saját, analóg módszerei szerint dolgozhatott a zenekarokkal. Amikor a stúdióval saját lábra állt, már nem érdekelte annyira a pénz, és direkt olyan árakon dolgozott, hogy egy számára szimpatikus, de kevés erőforrással rendelkező zenekar is megengedhesse magának a felbérlését. A hírnév sem érdekelte, a Superchunk tagjainak például azt javasolta, inkább fel se tüntessék a nevét a lemezen, mert az szerinte „annyi embert ijeszt el, mint amennyit behoz.”
Lényegében haláláig a lehető legegyszerűbben zajlott a munka Albininél. Ha valaki felkérte, elbeszélgetett vele a zenei céljairól, és ha szimpatikus volt neki, amit hallott, akkor elvállalta a feladatot. Így történhetett meg, hogy Albinit a '90-es évek fontos underground figurájaként tartják számon, de a 2000-es és 2010-es években is számos meghatározó munka fűződik a nevéhez többek között Joanna Newsom, a Dirty Three, a Mono, a Low, a Sunn O))) vagy a Cloud Nothings lemezeinek köszönhetően.
Nem keresett mentséget a vállalhatatlan dolgaira
A Steve Albini karakterét leíró cikkekben a pókerszenvedélye mellett (néha munka közben is simán nyomta) visszatérő elem, hogy zenekarai kommunikációja és az online megnyilvánulásai miatt sokan kerülendő, okoskodó figurának tartották. Kurt Cobain is arra számított, hogy valami szexista, bunkó fazon Albini, ehhez képest a közös munka teljesen zökkenőmentesen folyt köztük. Amikor a Guardian Albiniről kérdezte a vele dolgozó előadókat, akkor is visszatérő elem volt, hogy Albini igazi gentleman volt a zenészekkel a felvételek során.
Ez annak fényében lehet meglepő, hogy Albini karrierje szinte végig a provokálásról szólt. A Big Blacknek például volt Il Duce című száma, amit a zenekar a maga ironikus módján Mussolininek ajánlott, későbbi zenekara, a Rapeman pedig már eleve a neve miatt is színtiszta provokáció volt, amelynek kifejezett célja volt a jóízlésű emberek kiakasztása. „Minden zenekar az MTV-be akart jutni. Mi ennek pontosan az ellentétét szerettük volna elérni” – mondta 2023-ban a Rapemanről Albini, aki azt is hozzátette, ma már egyáltalán nem büszke erre a zenekarra és a többi, szintén rasszista, homofób és szexista sértegetéseket dobáló zenekarára. Albini szerint ezekre a projektjeire nincs mentség, még akkor sem, ha azt hitte, azokat senki sem fogja komolyan venni.
Albini persze nem szelídült meg az utóbbi időben, mert ha valamit utált, annak elég egyértelműen hangot adott, de nem titkolta azt sem, hogy sok munkája volt abban, hogy felismerje, mennyire sértő baromságokat csinált karrierje során.
„Védhetetlen az egész” – mondta Albini a Guardiannek, hozzátéve, hogy idővel rájött, mennyire privilegizált helyzetből osztott ki mindenkit. „Mindenkinek nehéz élete van, és nincs mentség arra, ha még nehezebbé teszed azt másoknak. A világ legegyszerűbb munkáját végzem, fehér, hetero férfiként, nehogy már ne tudjak másoknak teret adni.”
Az After külön playlisttel emlékezik Steve Albinire, olyan számokkal, amelyeket ő vett fel:
