Egészen parádés év volt 2012 videójátékokban. Ebben az évben jött ki a Telltale Walking Dead-játékának a fináléja, a Mass Effect-trilógia zárása, a rebootolt Xcom, az első Dishonored, a második Borderlands és máig a sorozat egyik legjobbjának számító Far Cry 3. Ugyan az év végi eladási sikerlistákról lemaradt, de az évek során kultikussá váló Dragon's Dogma is ebben az évben jelent meg, aminek jó 12 évvel később meg is jött a folytatása. A Dragon's Dogma 2 (DD2) nagyon nem a következő Skyrim, hiába próbálja a nemzetközi sajtó egy része annak beállítani. Hanem egy semmihez sem hasonlítható akció RPG olyan egyedi megoldásokkal, amire csak a Capcom képes.
A DD2 ránézésre nem ad semmi extrát: adott egy nem túl egyedi fantasyvilág sárkányokkal, szörnyekkel, varázslókkal, várakkal és lovagokkal, láttunk már sok ilyet. A történet sem váltja meg a világot, van itt a kiválasztottságtól emberiséget terrorizáló sárkányokon át királydrámáig minden, de valljuk be, az első Dragon's Dogma sem a sztori miatt lett annyira kultikus. Hanem a játékmenet miatt.
Ez az a része a DD2-nek, amiben verhetetlen, és nemcsak azért, mert semelyik másik játék nem csinál hasonlót. Adva van a saját hősünk, aki lehet ember vagy beastran (ezek az Elder Scrollsból ismerős khajiitokra hasonlító macskaemberek), belőle csinálhatunk lovagot, íjászt, tolvajt vagy varázslót, illetve ezeket akár kombinálhatjuk is később. Eddig minden papírforma, hát melyik szerepjáték tér el ettől?
A csavar ott kezdődik, hogy nemcsak a saját karakterünket csináljuk meg, hanem egy úgynevezett pawnt is. Ez a pawn lesz a mi Batmanünk Robinja, a mi Don Quijoténk Sancho Panzája, a lelkes segítőnk, aki velünk tart minden kalandunkban. Én minden ilyen játékban lovag vagyok, ezért egy sunyi macskaembert találtam ki magam mellé, aki az ellenségeim mögé lopakodva szúrja hátba őket. De ez még mindig csak a felszín, mert ezután kezdődik a játék igazi erőssége, ugyanis a saját pawnunk mellett még másik kettőt is magunk mellé vehetünk. Ebben pedig az a pláne, hogy más játékosok pawnjait bérelhetjük fel a saját kis csapatunkba, így én és a macskaemberem hamar kiegészült egy Quentin nevű, döbbenetesen magas varázslóval, és egy Number One nevű, hallgatag lovaggal.
A DD2-ben az az egyik legjobb, hogy a kissé kiszámítható, egyszerű történet mellé kapunk egy teljesen személyre szabottat. A pawnoknak saját személyisége és küldetései vannak, máshogy viselkednek és reagálnak bizonyos helyzetekben, és a vérmérsékletüktől függően kommentálják a körülöttük zajló eseményeket. Én minden csapatközpontú szerepjátékban szeretem cserélgetni a társakat, hogy mindig másmilyen dialógusokat és sztorit kapjak, ezt a kényszeremet a DD2 elképesztően jól kielégíti: szinte minden új játéknál lecserélem a másik két pawnomat, így mindig újdonságként hat, hogy a frissen felbérel, erősebb társaim majd hogyan viselkednek bizonyos helyzetekben. És ami ennél is jobb, hogy az én saját pawnomat, Jibri Tristát is kibérelheti bárki, amíg nem játszom, ő pedig több tapasztalattal, küldetésekkel és tárgyakkal tér vissza, amíg én passzív vagyok. Ez a fajta személyre szabott történetmesélés semmihez sem hasonlítható a hátsó nézetes, akció-szerepjátékok piacán.
A másik nagy erőssége a játéknak a szörnyek elleni harc. Az elején szinte lehangoló, mennyire súlytalan mélynövésű goblinokat gyakni, ami különösen nem nagy kihívás, ha másik három pawn is velem harcol. Aztán találkoztam egy hatalmas küklopsszal, és mindent újra kellett értékelnem. Például azt, hogy én még úgy sem akarok lovag lenni, hogy itt a szörnyek hátára, csápjaira vagy fejére való felmászás nagyon látványos része a játéknak, és nyilván egy közelharcossal a legkönnyebb. Viszont a sokadik halállal járó pofon után lovagról íjászra váltottam, ezután pedig a küklopsz egy szem szemét céloztam végig, amíg a többiek testi épségüket sem féltve küzdöttek a látása elvesztése miatt egyre gorombább szörnnyel.
Ez a taktikai csata elképesztően izgalmas nagy szörnyek esetében, és sokat segít az olyan kevésbé ügyes játékosoknak is, mint én: nyugodtan nyilazgathatunk a háttérből kényelmesen, amíg a MI-kontrollált NPC-ink hagyják magukat ízekre aprítani. Már-már festői szépségű jelenetek jönnek ki abból, hogy sziklákra ugrálva célzom a küklopsz szemét, akinek a karján ott lóg a jó öreg Number One teljes vértben, a hátán meg Jibri Trista cimborám döfködi a tarkóját tőrökkel, miközben Quentin, a szó szerint nagy varázsló igyekszik védeni minket.
A Dragon's Dogma elvileg 30-40 óra alatt végigvihető, de megeszem a kalapom, ha ez az optimális játékidő. Simán több száz óra játék van a DD2-ben, és a kevésbé hardcore játékosoknak talán még annál is több. Én ott hökkentem csak meg egy picit, hogy amikor belejöttem a játékmenetbe, elkezdtem fegyvereket és képességeket fejleszteni, illetve a pawnjaimat is, nagy bátran elindultam szörnyekre vadászni. Aztán az úton megjelent egy óriási griffmadár, aki olyan könnyedséggel pusztított el mindannyiunkat, hogy talán még megsebezni sem sikerült. A DD2 egy kifejezetten nehéz, sok mikromenedzselést igénylő, igazi japán játék, amiben mindenki megtalálhatja a számításait.
Aki viszont csak könnyedén akar kalandozni egy jól megírt világ izgalmas cselekményének közepén, annak még mindig inkább a nyugati RPG-ket tudom ajánlani, mert a Dragon's Dogma 2 tényleg azoknak való leginkább, akik egy hatalmas szörnyet látva nem hanyatt-homlok menekülni kezdenek, hanem papírfecnire írogatott jegyzetek alapján újrakalibrálni a karaktereiket.
A Dragon's Dogma 2 elérhető PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re is.