Nem könnyű úgy a Biblia témájához nyúlni, hogy azon ne háborodjon fel senki. Az egyik véglet, hogy a végeredményt egyesek didaktikus giccsnek tartják, ahogyan ez Mel Gibson Passiójával megesett, a másik pedig, hogy a hitükben magukat sértve érzők blaszfémiát kiáltanak, amiként ez a Monty Python filmjével, a Brian életével is megtörtént, amit egyes országokban be is tiltottak. (Svédországban úgy is reklámozták, hogy a film olyan vicces, hogy Norvégiában nem engedik vetíteni.) Ezért is lehet, hogy míg vonatos, varázslós és cuki állatos társasjátékból rengeteg van, prófétás vagy apostolos nem nagyon.
Nemrég azonban az asztalunkon landolt a Jeruzsálem Anno Domini című játék, amiben Krisztus után 33-ban a kereszténység születésénél bábáskodhatunk. Mindenki a maga kis közösségét irányítja, és az a célja, hogy a legközelebb kerüljön az apostolokhoz és magához Jézushoz. Ezt pedig hogyan máshogy, mint munkáslehelyezéssel, kártyagyűjtéssel és erőforrás-gazdálkodással tehetjük meg.
A nagy központi táblán Jeruzsálem és környékének helyszíneit láthatjuk, a sivatagba, a hegyekbe és a tóhoz elküldhetjük az embereinket, akik ott aztán követ, kenyeret és halat tudnak beszerezni nekünk. Az emberek elküldését a templomból intézhetjük, a piacon adhatjuk és vehetjük az árucikkeket, meg beszerezhetünk speciális, egyszer használatos kártyákat. A táblán ezenkívül még helyet kapott az utolsó vacsora helyszíne is, középen van Krisztus, és köré kerül majd a tizenkét apostol, a saját követőinket az apostolok mögé tudjuk berakni, ebből lesz majd a győzelmi pontjaink nagyja a játék végén. Ezen a nagy táblán várják az apostolok is, hogy az asztalhoz férjenek, és itt vannak a példázatok is, amiket sorban be kell gyűjtenünk. Ezeken kívül még a jó cselekedetek és a nagytanács jelzője is. Ezen előrehaladva közeledünk a játék végéhez, ami az utolsó vacsorával ér véget.
Mindenkinek van egy saját táblája is, ennek alján gyűjtögetheti a példázatokat. Minél több van, annál több pontot érnek a játék végén, és minél hamarabb szerezzük meg, annál több pontot is ér egy-egy. A táblánk jobb oldalát a raktár foglalja el, ahová a köveket, halat és kenyeret rakhatjuk, de kezdetben a helyek nagy részét a potenciális követők foglalják le, a templom akciójával lehet ezeket innen elküldeni, hogy aztán nyersanyagokat gyűjthessenek, később pedig az asztalhoz furakodhassanak az utolsó vacsoránál. Egyes akcióknál lehetőségünk van arra, hogy a raktár egy-egy helyét letakarjuk, ami természetesen korlátoz minket a későbbiekben, de a játék végén pontokat ér. A táblánk közepén van hely a kijátszott kártyáknak, amiket három csoportban gyűjthetünk. Mindenkinek van egy azonos kártyákból álló készlete is, ezekkel zajlanak az akciók a játékban.
Amikor valaki sorra kerül, kijátszik egy kártyát a három kupac közül valamelyikre, és rögtön érvényesítheti is az akcióit. Minden kártyán van egy helyszín, elsőként ennek az akcióját hajthatjuk végre, a hegyről, sivatagból, tóból nyersanyagokat gyűjthetünk be, minél több emberünk van ott, annál többet, a templom akciójával a raktárból rakhatjuk a megtért híveket valamelyik külső helyszínre (pénzért, felteszem, az utazási költségek fedezése miatt), a piacon pedig eladhatunk és vehetünk dolgokat.
Minden kártyán vannak ezen felül akciók is, amiket végrehajthatunk. Ez lehet egy példabeszéd meghallgatása, ami így a táblánk aljára kerül, és győzelmi pontokat fial a játék végén, esetleg egy követőnk áthelyezése valamelyik külső helyszínről az utolsó vacsora asztalához. Ezért a helytől függően több vagy kevesebb nyersanyagot kell beadnunk, a jó helyek, amik közelebb vannak azokhoz, akik a Leonardo-képen is látszanak, persze többe kerülnek. A speciális kártyákon olyan akció is van, amivel fizetés nélkül lehet leülni bárhová az asztalnál, ahol még persze nincs más. Egy másik akció a jó cselekedet, ilyenkor valamilyen bónuszt adunk egy másik játékosnak, aki nemcsak azonnal megkapja a jelzőn levő dolgokat, de később még a kártyák beváltásánál is használhatja a jelzőt, amit tőlünk kapott.
Ha jó cselekedetet hajtunk végre, akkor előre megyünk egy sávon, amivel győzelmi pontokat zsebelhetünk majd be, valamint kapunk egy egyszer használatos, kifejezetten menő kártyát is. Mégis, mivel a segítség, amit a másiknak adunk, kifejezetten jelentős, az ember úgy érzi, mintha a fogát húznák, amikor jót tesz. Kevés nagyobb öröm van annál, amikor az átadott bónusz valamilyen nyersanyagot adna a másiknak, de annak tele van a raktára, ezért nem tudja megkapni. Nem biztos, hogy Jézus így értette a felebaráti szeretetet, de az egyháztörténetben sok példát találunk hasonlóra.
Ha ezeket az akciókat elvégeztük, megnézzük, hogy nem sikerült-e valamelyik apostolt aktiválni. Az apostolok három csoportban vannak, és mindegyik csoportnak megvan az a kártyahármasa, ami az aktiválásához kell. A narancssárgáknak például az, hogy valamelyik kupacunkban hegy–piac–tó sorrendben legyenek kártyák, míg a fehéreknek például a templom–sivatag–hegy szerepeljen egymáson. Ha sikerül aktiválni valamelyik sort, onnan egy apostolt leültethetünk az utolsó vacsora asztalához. A háromféle színű apostol más pontértékkel bír, természetesen az egyház alapja, Péter többet ér, mint Bertalan, akiről alig esik szó az evangéliumokban, nem mindegy tehát, hogy a játék végén milyen apostol mögött vannak a saját embereink. A legjobb persze Jézus mögött lenni, de azok a helyek gyorsan betelnek, a legrosszabb pedig természetesen Júdás mögött, ami pontlevonással jár.
Amikor sikerül egy apostolt leültetni, rögtön valamilyen bónuszakciót is kapunk, ezek közül a legerősebb az, amikor két követőt, akiket már sikerült bejuttatni az utolsó vacsorára, felcserélhetünk, így hiába foglalja el valaki már korán a közvetlenül Jézus mögötti helyet, könnyen lehet, hogy hoppon marad, és átültetik egy Tádé mögé a hátsó sorba. Ez a tülekedés az asztal körül inkább emlékeztet egy Monty Python-jelenetre, mint a kanonizált történetre, de a korai egyház irányzatainak egymáshoz való viszonyát ismerve nem biztos, hogy nem életszerű.
Egyes kártyák kijátszásával egy jelzőt előrébb kell léptetnünk a nagytanács vonalán, ez jelzi aztán majd a játék végét is, de nemcsak a játék végén járnak pontok, hanem a játék közben is, amikor a nagytanácsjelző egy-egy adott pontra ér. Ilyenkor egy bizonyos szempont alapján (embereink száma az utolsó vacsorán, nyersanyagok a raktárunkban, ilyesmik) kapunk pontokat, amire okos stratégiával előre lehet készülni. Amikor már az összes apostol ott van az utolsó vacsoránál, begyorsulnak az események, és minden forduló elején lép egyet a nagytanácsjelző. A játék végén a pontjaink zöme abból jön össze, hogy hol vannak embereink az asztal körül, de szépen termelhetnek a meghallgatott példázatok és a jó cselekedeteink is.
A Jeruzsálem remekül összerakott játék, ami sokféle mechanikát és sokféle elemet épít össze, hogy valami egyedit hozzon létre. A legérdekesebb benne, hogy a sokféle mechanika mind egy-egy kártyalap kijátszásával aktiválódik, egy pillanatra sincs az az érzése az embernek, hogy három egymás mellé rakott játékkal (egy munkáslehelyezőssel, egy lapgyűjtögetőssel és egy erőforrás-menedzselőssel) játszana, de egyetlen lap lerakásával mégis háromfelé is kell gondolkodni. Sokféle stratégia lehetséges a játékban, de azt nem tehetjük meg, hogy csak egy dologra (példázatok vagy jó cselekedetek) koncentrálunk, muszáj mindennel törődni egy kicsit.
A mostanában megjelent játékokhoz képest kifejezetten sok az interakció, egyfelől kedvesek is lehetünk egymással (bár amint valakinek adunk egy jó cselekedetet, az összes többi játékos felhördül, hogy miért pont neki), de az ültetés átrendezésével kifejezetten ki is tolhatunk a többiekkel. A játékidő is a kényelmes tartományban marad, ha már kicsit ismerjük a szabályokat, a másfél óra, ami a dobozon olvasható, teljesen reális. A játék grafikái a hittankönyvek és az Őrtorony újság esztétikáját idézik, de ez a kicsit giccsbe hajló képi világ sem zavaró, különösen, hogy az apostolok és Jézus ábrázolásában sokkal elvontabb, inkább az ikonokra hasonlító megoldást választottak.
Ha az ember egy kicsit odafigyel, akkor apróságokban tetten érhető, hogy a játékot egy teológiát is végzett tanárnő készítette. Ilyen például, hogy elsőre furcsának tűnik, hogy a sivatagban lehet köveket szerezni és a hegyen kenyeret, de ez nem véletlen: amikor Jézust megkísértette az ördög, akkor a sivatagban mondta neki, hogy változtassa kenyérré a köveket, a csodálatos kenyérszaporítás pedig egy hegyen esett meg, tehát a kőnek van helye a sivatagban és a kenyérnek a hegyen. Az egyetlen kifogás, ami lehet a játékkal kapcsolatban, az a szabálykönyv, ami kicsit nehezen követhető, első pillantásra olyan, mintha bizonyos dolgok többször is benne lennének, másokat meg agyon kell keresni, hogy megtalálja az ember.
A szerző elmondása szerint, amikor először mutatta meg másoknak az ötletét, sokan megpróbálták lebeszélni arról, hogy ez legyen a témája, javasolták például, hogy inkább a kerekasztal lovagjairól szóljon. Ő azonban nem engedett ebből, ahogy abból sem, hogy a játék azonnal véget ér, amint a Nagytanács dönt Jézus elfogásáról. Jól tette, mert egy egészen különleges dolgot sikerült létrehoznia: a Jeruzsálem Anno Domini bárkinek izgalmas játék, aki szereti a modern társasokat, aki pedig érdeklődik az evangéliumi történet iránt, annak kifejezetten erős élmény lehet.
A játékot a Vagabund Kiadótól kaptuk kipróbálásra.