Szórakoztatóipari tradíció, hogy a rapperek karrierjük csúcsán átnyergelnek más médiumokra, és filmeket vagy sorozatokat gyártanak. Ezt láttuk már a kétezres években számtalan esetben, elég ha Snoop Dogg, Vanilla Ice és XZibit saját műsoraira gondolunk. A jelenség kiteljesedése az elmúlt 10 év egyik legzseniálisabb sorozata, az Atlanta, Donald Glover alias Childish Gambino szürreális csúcsműve, amit ő maga a Maffiózókkal emlegetett egy ligában. De ilyen a Dave is, a középosztálybeli fehér zsidó MC karakteréből karriert kovácsoló Lil Dicky szitkomja, telis-tele A listás rappercameókkal. De ebbe sorba illeszkedik még a Kid Cudi-féle Entergalactic című animációs film is.
A hiphop filmvilágon belüli kiemelt pozícióját jelzi még az a tengernyi dokumentumfilm, reality, tehetségkutató és más hasonló sorozat (lásd: Ritmusra, Hip-Hop Evolution, Rap Sh!t), amelyek az elmúlt években elárasztották a streamingplatformokat.
A Netflixen landolt például a több mint 20 évig készített Kanye West-dokumentumfilm (Jeen-Yuhs: Kanye-trilógia) és Travis Scott doksija is (Look Mom I Can Fly), a Wu-Tang Clan történetét feldolgozó sorozatban pedig kortárs rapperek (Joey Badass és Dave East) testesítik meg az egykori nagyokat. A fenti sormintába illeszkedik Vince Staples rapper-előadóművész februárban kiadott, életrajzi ihletésű fekete komédiája, a The Vince Staples Show is.
„Kicsoda Vince Staples? Ez egy fogós kérdés. Híres rapper, de mégsem. Gazdag, de annyira mégsem. Amúgy bűnöző is… vagy mégsem? Kövessétek nyomon kalandjait, amelyek során minden, ami rosszra fordulhat, általában rosszra is fordul” – olvasható a Netflix tömör sorozatajánlójában. A leírás szépen összefoglalja a Vince Staples Show két mondatban summázható történetét, ami
öt nyúlfarknyi részen át elemez nagy egzisztenciális, és rasszhoz köthető dilemmákat Staples egyéni problémáin és pár abszurd kalandon keresztül.
Jogos kérdés, hogy meg lehet-e fejteni ilyen rövid etapokban a modern Amerikát feszítő legfontosabb egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat. A válasz egyértelműen nem, így a készítők inkább a kérdések feltevésére vállalkoztak ebben az öt epizódban.
Vince Staples comptoni születésű, 30 éves rapper, aki a kaliforniai Long Beachen nőtt fel szegény körülmények között. Gyerekkorában több helyi bandának is tagja volt, köztük a méltán hírhedt Cripsnek is. Zenéjében a gengsztermúlt és az említett város is vissza-visszatérő hivatkozási pontok. Staplesre a Tyler, the Creator nevével összeforrt Odd Future-korszak egyik kiemelkedő előadójaként szokás hivatkozni, ő is Tyler, Earl Sweatshirt és Mac Miller oldalán tűnt fel a 2010-es évek elején, és azzal tűnt ki igazán, hogy a nyugati parti hiphop hangzását a keleti part őszinte szövegközpontúságával ötvözte.
Szinkronszínészként is aktív (Amerikai fater, Lazor Wulf), illetve 2015 óta színészkedik is, többek közt olyan sorozatokban játszott, mint az Abbott Általános Iskola vagy a Bizonytalan. Vince Staples emellett straight edge életvitelt folytat, vagyis egyáltalán nem fogyaszt alkoholt és kábítószereket sem.
Nehéz szülés, rövid évad
A Vince Staples Show megjelenése enyhén szólva sem volt zökkenőmentes, a sorozat Staples szerint 10 évig készült. Az előadó még 2019-ben posztolta a sorozat első hivatalos előzetesét, azt ígérve, hogy az 2019 augusztusában megjelenik. Ez végül nem így lett, pedig a rapper korábban már a saját YouTube-csatornáján is közzétett két rövid epizódot. Ezek előrevetítették a show hangulatát és az arculatuk is teljesen ugyanaz volt, ami most a Netflixen visszaköszön.
Bár az ötlet 2014 és 2015 fordulója óta érlelődött, a gyártás elkezdése a Covid-járvány, megannyi elhúzódó meeting, tárgyalás, és a megfelelő streamingplatform megtalálása miatt is csúszott. Végül Kenya Barris (Feketék fehéren, #BlackAF, A magadfélék, Csajos utazás) veterán filmes állt be a sorozat mögé, a Staples–Barris-duó között pedig látszólag kiváló kémia alakult ki.
A Vince Staples Show komplex témákat dolgoz fel gördülékeny formában: mindössze ötrészes, egy-egy epizód pedig alig hosszabb 20 percnél, így a rapper rövid, novellaszerűen rendezett kalandjai akár egy este alatt ledarálhatók. Ez pedig jó lehetőség arra, hogy a szkeptikusabb nézőket, illetve azokat is bevonzzák, akik egyáltalán nincsenek képben az előadóval és a modern hiphopban megkerülhetetlennek számító, mégis alulértékelt életművével.
Ki vagy, Vince?
A show-t író és alkotó Staples a saját műsorában önmagát játssza szülővárosában, azokon az utcákon és parkokban, ahol felnőtté érett. Az epizódokban gyakran magára reflektál, néha már túl sokszor is. Őt hallgatják a rendőrök, úton-útfélen elejtik a nevét, és felismerik az előzetes letartóztatásban lévő cellatársak is, akik a középszerű rapszövegeikkel fárasztják. Ő Long Beach kettős megítélésű büszkesége, kortársai büszkén vágnak fel azzal a barátnőjük előtt, hogy ismerik őt, mások meg azért kergetik át a városon, mert gimiben lefehérezte egy fekete osztálytársát (a White Boy című záróepizódban).
Egy, a fentihez hasonló elszólás, egy rossz hajviselet és egy tál mac and cheese pedig épp elég indokot adnak a balhéra, ami legtöbbször felesleges, mégis a legfontosabb szervezőerő a közegben, ahol mindenki a maga módján próbál megbirkózni az afroamerikai lét abszurd realitásaival. Ez az, ami szétválaszt, összehoz és önreflexióra késztet, a nézőt pedig kihívás elé állítja: az absztrakt humorú Staples Show nem való mindenkinek, így ne számítsunk hangos hahotázásra sem, a lényeget a felszín alá rejtették a készítők.
A sorozatban Staples személyének kettőssége (amit már a Netflix is felvetett az ajánlójában) okozza az önértékelési válságot. Bár Staples híres, a fiatalok már nem csak az ő zenéjén nőttek fel a Ramona parki mikroközegben, így sok alfa generációsnak már semmit sem mond a Norf Norf, amire a rapperrel szívózó szoftrasszista rendőrök fánkevés közben bólogatnak.
A pókerarcú Staples egy őrlődő, komplexusokkal teli lény, még akkor is, ha mindezt Louis Vuitton aktatáskával palástolja.
Ezzel a kezében sétál be a bankba, ahol új kisvállalkozásához szeretne kölcsönt felvenni (príma címválasztás a részhez a kétértelmű, a köznyelvben kisajátított „Black Business”), majd jön két spanja, akik az idillt megtörve rabolni jöttek, de csak úgy brahiból, a régi idők emlékére. A rasszok közti láthatatlan hierarchiában mégsem ők nevetnek a végén, ahogy azt már megszokhatták egy egyszerű igazoltatás vagy az intézményes diszkrimináció során.
Nem fekete-fehér
A Staples Show fontos elemei a színek. Metaforikus módon minden rész címében szerepel egy szín, az előadó és a stáb pedig egészséges kritikával illeti mindkét rasszt. A Vince Staples Show belerúg a fehér sznob elitbe, és saját kultúrkörét is kritizálja.
Az egész sorozat a korábban már említett kettős érvelés szerint összegezhető.
Izgalmas, de mégsem lebilincselő. Humoros, de mégsem nevettet meg. Felvillant több emlékezetes és jól megírt jelenetet, mégis könnyen megfeledkezhetünk róla, miután kikapcsoltuk a tévét.
Ez valahogy mégis a sorozat előnyére válik, a hangulata olyan, mint egy furcsa, párás májusi nap kedd délután kettőkor, amit csak túl akarsz élni, mégis tudsz fürdőzni a fülledt kedvetlenségében.
Így vagy úgy, de minden epizódon eluralkodik ez a tompaság és kiábrándultság, ami magára a főszereplőre is jellemző, akivel együtt vállat vonhatunk az élet, az osztályok közti harc, a kapitalizmus és a modern Amerika ostobaságán. Az enervált Vince olyan, mint a gyerek, akitől a suliból hazaérvén megkérdezik, hogy mi történt az iskolában, csak őt a barátnője faggatja a napjáról. A válasz mindenre az, hogy semmi különös, hiába ült egy napot börtönben, és hiába akarták lelőni egy buta múltbeli sérelem miatt.
Az életrajzi ihletés pátoszmentes mélységet ad a sorozatnak, ami így egyfajta keserédes Long Beach-i szerelmes levéllé is válik, a tanulságai viszont univerzálisak. A szatirikus túlzások és a rasszspecifikus utalások ellenére is sokak szívéhez szólhat, még akkor is, ha innen nézve nagyon távoli számunkra a rabszolgaság intézménye és történelme, amiről indirekten a bankos epizód is szól.
Mégis, többeknek lehet ismerős a visszatérés a gyerekkor helyszínére, milyen előítéletekkel és rossz beidegződésekkel találkozni abban a közegben, amit már kinőttél, de sosem felejtesz el. Mint ahogy ismerős lehet az is, milyen egy generációs traumákat hordozó család élete, és hogy zajlik mindezek fényében egy közös ebéd sok év után. A család az család, az otthon pedig otthon, minden hibája ellenére, hiába vész össze anyád és a nagynénéd a sajtos tésztán.
A Vince Staples Show emellett főhajtás néhány műfajteremtő tévésorozat és az egyetemes filmművészet előtt is. Legalábbis ilyen monumentális túlzásokkal él az inspirációit (Mario Van Peebles, Roy Andersson, David Lynch, Coen testvérek és Quention Tarantino) listázó Staples, aki szerint sorozata az új generáció Martinja, Seinfeldje és Casablancája (hűha!) is egyben, amit elmondása alapján Oprah Winfrey, Kevin Hart, Timothée Chalamet és Tyler Perry is imád. Tarantino előtt direkt le is rója tiszteletét Staples: a zárórészben feltűnik rajta egy UC Santa Cruz Banana Slugs póló, amilyet John Travolta viselt a Ponyvaregényben, de a Kill Billt is megidézi a sorozat egy konkrét jelenettel.
És ott van tagadhatatlan előképként az Atlanta is (a show-ba Donald Glover is besegített), aminek kimért kínosságát és filmnyelvét is átvette a Staples Show, de ezek a szituációs poénok olykor zavaróan leesnek a képernyőről. A show bár alanyi jogon is megállja a helyét, lehetetlen nem az említett filmes előképek menő gyűjteményeként szemlélni.
Egy biztos, a Vince Staples Show folytatásért kiált, és épp van benne annyi írói fantázia, hogy egy második évad bejelentése (ami a friss hírek szerint sajnos egyelőre nem realitás) nem tűnne görcsös nyerészkedési kísérletnek. Ekkor alakulhatna ki a sorozat saját hangja és identitása. Mindenesetre sokan szeretnénk közelebb jutni ahhoz, hogy ki is az a Vince Staples. A rapper 30 éves kora ellenére állandóan megkérdőjelezi önmagát és az őt körülvevő világot, és ez így jó az életben és a képernyőn is.