Túlélték úgy, ahogy mi sosem fogjuk felfogni

Amikor 1972-ben az andoki légi katasztrófa túlélőit megmentették, a hozzájuk kirendelt pszichológusok teljesen tanácstalanok voltak. Még sosem találkoztak ilyen helyzettel, még soha nem történt ilyesmi senkivel, nem lehetett kategorizálni, megfejteni, nem voltak sémák arra, hogy az életben maradtak feldolgozzák a történteket. Majdnem ötven évvel később még mindig nehéz feldolgozni, bár a világ megpróbálta sokszor, könyvekben, dokumentumfilmekben, és olyan fikciós filmekben, mint a kilencvenes évekbeli Életben maradtak vagy a friss A hó társadalma. A helyzet megértéséhez képtelenség közelebb jutni, az átéléséhez senki sem szeretne, de az érzékeltetésben a technológia fejlődése tudott segíteni. Ha valamiben jó ez a film, az ez.

Az andoki csoda története a következő: 1972 őszén negyven fővel a fedélzetén egy utasszállító gép repült az uruguayi Montevideóból Santiago de Chile felé. A gép hegynek ütközve darabokra tört, de az utasok jelentős része túlélte a zuhanást. A mentőcsapatok nem találták meg őket, a túlélőknek pedig minden szempontból embertelen körülmények között kellett létezniük. Szó szerint embertelen, mert több ezer méter magasban, az élet bármilyen jele nélkül ragadtak a hegycsúcson. És átvitt értelemben is, mert az élelmük egy hét után elfogyott. Élelem híján nem maradt más nekik, mint a halottak húsát enni. A két hónapnál is hosszabb jeges pokoljárást a mostoha időjárás és több lavina is nehezítette, végül úgy sikerült megmenekülniük, hogy ketten tíz nap alatt átvágtak az Andokon, és elérték a civilizációt.

A történet már egyszer kapott egy nagyobb szabású filmes feldolgozást, 1993-ban, Ethan Hawke főszereplésével és Frank Marshall (Arachnophobia) rendezésében készült egy amerikai feldolgozás. Az Életben maradtak amellett, hogy észak-amerikai rendezővel, észak-amerikai szereplőkkel mondott el egy dél-amerikai történetet, még alapanyagnak is egy olyan könyvet használt, amit egy brit újságíró írt. Ebből a szempontból A hó társadalma egy korrekció: az alapanyag egy uruguayi újságíró, Pablo Vierci munkája, a filmben dél-amerikai színészek szerepelnek, a rendező pedig ha nem is dél-amerikai, de legalább a spanyol ajkú J. A. Bayona (A lehetetlen).

Vierci a könyvhöz a túlélők és a halottak történetét egyaránt lejegyezte, ezért ahogy a való életben, az adaptációban sincsenek egyértelmű hősök vagy áldozatok. A könyv címét az adta, ahogy a hegyekben muszáj volt lefektetni egy társadalomnak a rendjét: ki kellett osztani a feladatokat, bizonyos szakterületek (mint például a gyógyítás vagy az archiválás) felelősöket kaptak, kialakult egy rendszer, amit a természet aztán rendszeresen próbára tett, sérülésekkel, betegséggel, lavinával, mérhetetlen éhezéssel.

A hó társadalmának nincsen főszereplője, bár a szöveg megjelenése után Vierci kiadott még egy könyvet, ami az azóta világhírű gyermekkardiológus Roberto Canessára fókuszál. Ő volt az egyik, aki megtette azt a tíznapos, emberfeletti túrát a hegyeken át, a társa, Nando Parrado már korábban kijött a saját könyvével.

Ahogy a könyvnek, úgy a filmváltozatnak sincsen igazán főszereplője, a perspektívája csak egészen ritkán hagyja el a repülőgép roncsát, és azt is csak akkor, amikor a szereplők elhagyják egy kisebb-nagyobb expedíció kedvéért. Bayonának erős érzéke van ahhoz, hogy a klausztrofób hangulatot az óriási, havas-sziklás totálokban is érzékeltesse, a közelijei pedig annyira közel mennek a szenvedő emberek arcához, hogy már szinte elfogy a levegő közöttük és a kamera objektíve között.

A hó társadalma hűen követi a valós eseményeket, nincsenek kitalált konfliktusok, megszépített részletek abban, ami a túlélőkkel történt, már ha a dialógusokat nem számítjuk, amik gyakran azóta elhunyt emberek között zajlanak. A forgatókönyvön négy író dolgozott, és lehetett is min, a végül alig egy osztálynyi szereplőre csökkenő létszámból nem kaphatta meg mindenki a saját jussát még két és fél órán belül sem, még úgy sem, hogy Bayona filmje precízen, minden egyes halálnál feliratban jelzi, hogy az elhunytat hogy hívták és hány éves volt. A film dialógusai leegyszerűsítenek és egyértelművé tesznek morális dilemmákat: Meg lehet enni az emberhúst? Ki lehet innen szabadulni? Fel szabad adni a reményt? Mi jelent az, ha egy szerettünk a közvetlen közelünkben hal meg?

A hó társadalma pont ezekben a jelenetekben kevésbé erős, egyszerűen egy beszélgetést, akármennyire kemény és felfoghatatlan is, nem lehet mérni a sokkszerű lavinához, vagy a repülőgép-baleset borzasztó képsoraihoz. Bayonának kifejezetten van érzéke ehhez, nemhiába kérték fel már cunamis katasztrófafilmre (A lehetetlen) és a Jurassic World-trilógia középső részére is, ismeri a mértéket, a ritmust, és ismeri a hatáskeltés eszközeit.

Ezért csalódás, hogy hiába dolgozik ilyen magas szintű technikai felkészültséggel A hó társadalma, a helyzetet csak illusztrálni tudja. A hetven napnál is hosszabb, nagyobb csapatnyi embert mozgató történetet két és fél órában is csak gyorsan összefoglalni lehet, főleg ha érteni szeretnénk, hogy a fináléban miért pont azokat a döntéseket hozzák meg a szereplők. Bayona filmje ráadásul szigorúan csak erre a hetven napra fókuszál, egy rövid bevezetővel és epilógussal, nem ismerjük meg a mentőexpedíciót, az otthoniakat, és azt sem tudjuk meg, hogyan folytatódik az életük ezek után. A fókusz fullasztó, de elengedhetetlen: így sem lehet mindenkit maradéktalanul megismerni, elgyászolni.

Furcsa egy ennyire egy helyszínen ragadt történetet sprintelő tempóban végignézni, de A hó társadalma az egyenetlen minősége ellenére is be tudja mutatni ennek a felfoghatatlan helyzetnek a pokoli részleteit: a hógolyóba rejtett emberi húst, hogy könnyebb legyen lenyelni, a mementókat, amiket a családoknak gyűjtenek, a pánikot, de közben az emberi találékonyságot, a túlélési ösztönt, és az emberfeletti kitartást is. A katasztrófát szokás andoki csodának hívni – A hó társadalma egyik utolsó mondatával az egyik túlélő azt kérdezi, hogy mi volt ebben a csoda. Bayona filmje ezt hatásosan tudja bemutatni.

A hó társadalma a Netflixen látható.