Jobban örülök, hogy a Neurosisszal dolgozhattam, mint hogy Jason Momoát tetováltam

2023. december 26. – 20:38

Jobban örülök, hogy a Neurosisszal dolgozhattam, mint hogy Jason Momoát tetováltam
Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Borbás Róbert, művésznevén Grindesign tizenegy éve tetovál, a budapesti Rooklet Ink tetoválóstúdiót vezeti, mellette pedig olyan előadóknak dolgozik illusztrátorként, mint a Bring Me the Horizon, Azahriah, vagy a Killakikitt. Munkáit annyian keresik, hogy három évre előre tele tudná írni a naptárát, ő mégis szerényebben dolgozik. Rálát a hazai tetoválószakma múltjára és jelenére is, a kialakult generációs különbségekre, de a zenei piacra is. Természetesen szóba került még Jason Momoa, Azahriah és a Neurosis is: mindegyikben Borbás munkája a közös.

Ahogy a Varrat című dokumentumfilmben is említed, Sárközi Zsolt, a Dark Art Tattoo alapítója egy kiállításodon találkozott veled, ő hívott el tetoválni. Gondoltál rá előtte valaha, hogy tetoválj, vagy véletlenül kerültél bele?

Most az jut eszembe, amit színészek mondanak ilyenkor: sosem akartam színész lenni. Nekem ugyanez volt a tetkóval, csak a műfaj érdekelt. Mindig művészeti műfajként tekintettem rá annak ellenére, hogy egyébként ha megnézem most a húsz évvel ezelőtti tetkókat – a nyilvánvaló kivételeket leszámítva –, azok még elég foghíjasak voltak. Engem olyan szinten érdekelt a dolog, mint mondjuk a képregények. Nagyon szeretem olvasni, mint ahogy a tetkókat is nézegetni, interjúkat olvasni, és emiatt ismertem meg Zsoltot és a munkásságát is. Meg nyilván szerettem volna tetkót, de hogy én ezzel foglalkozzak, az nem volt a fejemben.

Addig a pontig nem is volt tetkód?

Volt egy, de azt nem számolom, mert egy nagyon-nagyon pici volt a lábamon, ami már nincs is meg, mert véletlenül letakartuk. Annyira fakó volt, hogy a tetkós, aki fölrakta a stencilt, az észre se vette. De az egy mostoha tetkó volt. A régi, Sharon Tate nevű zenekarunk énekes-gitárosa elment varratni, és a kajaszünetben megkérdeztük a tetkóst, hogy varrhatunk-e egymásra, nyilván steril körülmények között. Aztán egy borzasztó világos zölddel felvarrtuk ezt a mindent látó szemet egymásra. Ekkor lehettem, mondjuk, 19 éves. Aztán 23 évesen készült el az első komoly tetkóm Krakkóban, egy tetkós találkozón, egy lengyel tetováló, Bartosz Panas csinálta. De én úgy mentem oda a Dark Artba, hogy ha ezt nem számoljuk, akkor egyáltalán nem volt rajtam tetkó.

A filmben is említetted, hogy Zsolt hívása után sok idő eltelt, amíg lementél hozzájuk.

Igen, miután Zsolt megkeresett, jó nyolc hónapig hezitáltam. Az történt, hogy én akkor már bandáknak dolgoztam, illusztrációkat készítettem, borítót, merchöt, ilyesmiket. Egyébként azt szintén sosem gondoltam volna, hogy olyan kaliberű zenekarokkal fogok dolgozni, mint az I Killed the Prom Queen, vagy az Aborted. Szóval egy kicsit ez a járt utat a járatlanért érzésem volt. Nem is az anyagi biztonság miatt feltétlenül, hanem ez annyira exponenciálisan és szépen épült, hogy azt éreztem, mi van, hogyha azt a pár évet, amit azzal töltöttem, hogy ezt építem, eldobom, hogy megint belekóstoljak valamibe. És ott volt bennem az is, hogy ez biztos ilyen egóból fakadó dolog, és mi van, hogyha az nem működik annyira jól.

Hogy érted el ezeket a nagy, külföldi együtteseket? Hogy alakult ki, hogy illusztrációkkal foglalkozz?

Gyerekkorom óta rajzolok, de animációra jártam, ami alapvetően mozgókép, úgyhogy egy kicsit elfelejtettem azt, hogy mennyire szeretem az illusztrálást. Meg egy picit le is törték a szarvamat már középsuliban, hogy jó, hát ezek, amiket rajzolsz, ilyet sose fogsz tudni, mert ilyen nincs képgrafikán sem, meg sehol máshol. Gyakorlatilag az lett elmondva, hogy ezt felejtsd el. Majd otthon, ha megcsináltad a kurzusokat, kedvtelésből lehet. Máshogy nem.

Aztán később lett a zenekarom, amit említettem, a Sharon Tate, és elkezdtem agyalni, hogy basszus, hát a saját zenekaromnak miért ne csinálhatnék illusztrációkat? Később kisebb budapesti zenekarok is megkerestek, aktívan zenéltünk, elkezdtünk játszani nagyobb bandákkal, és akkor nekik is elkezdtem dolgozni. Akkoriban nagyon ment a MySpace, a zenekaroknak is profiljuk volt, én meg az általam kedvelt amerikai vagy bármilyen nemzetiségű zenekarokat bejelöltem, és nyilván posztolgattam. Meg akkor nagyon szépen lehetett testre szabni az oldaladat, bannert vagy akár GIF-et is rakhattál be, és ügyeltem rá, hogy az oldalam igényes legyen.

Az I Killed the Prom Queen nevű legendás, első hullámos metalcore zenekar, amit már említettem, például MySpace-en keresett meg. Vagy volt egy másik oldal, ahova pólóterveket lehetett feltölteni, és ott is rengeteg menedzser meg zenekari tag volt. Oli Sykes, a Bring Me the Horizon énekese ott talált meg, ő írt személyesen. Aztán az egyik zenekar dobosa az Abortedben kezdett el játszani, akkor elkezdtem velük is dolgozni. Aztán ők is elmentek turnézni egy másik zenekarral, velük is, satöbbi.

Mint a népmese, szájhagyomány útján terjedtem, aztán bekerültem pár menedzsmenthez, amik meg foglalkoztak a nagyobb bandákkal. Nagyon sok leoffolt melóm volt, például a Limp Bizkitnek is, amiket nem fogadtak el.

Hogyhogy aztán mégis úgy döntöttél, kipróbálod a tetoválást?

Eltelt ez a fél év vagy nyolc hónap, aztán egy koncerten találkoztunk az egyik tetoválóval a szalonból, aki mondta, hogy baszki, miért nem jössz, Zsolt azóta is emleget. De nem erőltették soha, ami kifejezetten szimpatikus volt. Zsolt tényleg azért szerette volna, hogy menjek, mert tetszett neki, amit csinálok, nem a pénzt látta a dologban.

Ő volt a mentorod?

Ez úgy nézett ki, hogy szóltak, hogy ne vegyek semmit, próbáljam ki, mert ha nem működik, akkor volt egy jó szombatunk, ők meg kijavítják, amit csináltam, és nem volt egy fölösleges befektetés a részemről. De hál’ istennek nem így sült el a dolog, ott volt Halász Mátyás, ő és Zsolt voltak, akik felügyeltek. Odamentem, megmutattak mindent, gyakorlatilag ők rakták össze a gépet, én meg figyeltem. Utána azért már nem volt ilyen jó dolgom, maximum segítettek, hogy mi az, amit elrontottam a felszereléssel, aztán az első pár óra után úgy voltam vele, hogy oké, akkor szerintem ezt folytassuk.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Mi a tapasztalatod, mennyi idő alatt válik tetováló az emberből?

Én úgy emlékezem vissza, hogy egy fél év volt az, amikor már nem 10-15 percig tartott felhúzni a kesztyűt, mert annyira izzadt a tenyerem, attól, hogy nekem pontosan kell felraknom a stencilt. Ráadásul ekkor még olyan volt a stencilezés – legalábbis amit mi használtunk –, hogy gyakorlatilag A4-es nyomtatópapírra nyomtattuk a mintát, amit aztán stencilen, kézzel rajzoltunk át. Mindegy volt, hogy mandala, portré, vonalrajz vagy realizmus. Ez azért egy időigényes dolog. Nem mennék bele nagyon a technikai részletekbe, de egy ilyen viszonylag merev papírt egy henger alakú felületre, vagy, mondjuk, egy térdre, ami ugye hepehupás, nagyon nehéz úgy felrakni, hogy az ne mocorogjon. Nekem meg nyilván még egy sima felkar is problémát okozott, többszöri felrakás kellett, és tök mindegy volt, hogy ismerősnek készül, vagy sem. Nem volt olyan borzasztó nagy stressz, de azért ment a bénázás ezzel.

Nem azt mondom, hogy tetoválni könnyű, viszont ha ráérez az ember, akkor az egy viszonylag gyors dolog, főleg, ha rendszeresen csinálod. Szerintem, amit több idő megtanulni, azok pont ezek a rutinos dolgok, mint például a stencil felrakása. Vagy hogy ne ess kétségbe bizonyos helyzetekben, hogy úristen, én ezt megterveztem, akkor miért nem működik, mondjuk, ez a háton keresztbe menő kard, miért hepehupás.

Borzalmasan fontos kommunikálni is a vendégekkel, hogy az ember kellemes társaság legyen, és partnerként, de mégis kellőképpen határozottan kezelje a vendégét. Szerintem sokaknál ott bukik egy csomó minden – ideértve azt is, hogy, mondjuk, portfóliót épít az ember –, hogy egyszerűen nem tudnak kapcsolatot teremteni a potenciális vendégekkel. Ezalatt értem azt is, hogy ha valaki bejön egy alapvetően nem jó ötlettel, akkor arra nem az a megoldás, hogy elhajtod, hogy majd más megcsinálja, hanem először kicsit edukációs céllal elmondod, hogy miért nem működik az ötlete, és mi az, ami működőképessé tehetné. Ha így sem értetek szót, akkor ott van az utolsó lehetőség, hogy tudásodhoz mérten megpróbálod a megfelelő tetoválót ajánlani az illetőnek.

Viszont hogyha nem hebegve-habogva adod ezt elő, meg kicsit azért arra is rámész, hogy legyenek kulcsszavak, amivel meg tudod győzni a vendéget – nem megvezetve persze –, akkor sok mindent elérhetsz. Nem egy olyan vendégem volt, aki egyáltalán nem olyan ötlettel jött, ami szerintem működőképes lett volna, vagy, mondjuk, nem az én asztalom, de azóta mégis gyakorlatilag a fél testét kivarrtam már. Ez egy nagyon bizalmi dolog, ami hosszabb időbe, akár évekbe telhet.

Meg persze van egy csomó kis fogás, amiket másoktól tudsz ellesni. Csak hogy egyet említsek: a tetoválógépekhez tartozik egy kis trafó, amin van egy tekerő, ezt sterilizálni kell. Ha egy gumikesztyűnek levágod az ujját, és ráhúzod, akkor nem kell szórakoznod azzal, hogy lefóliázod, mert az tekeredik és nagyon esetlenül áll rajta, de ez csak egy a sok közül. Az, hogy te ráérezz arra, hogy hogyan húzod a vonalat, szerintem alapvetően nem hosszú idő. Ráadásul most már léteznek például aksis gépek, még csak vezeték sincs az utadban, nem kell a pedált se nyomni.

Én 11 éve tetoválok, és állítom, hogy a legjobb időben kezdtem el, mert láttam a múltat is, ami megalapozta ezt az egészet. Azt, amiért hálásnak kell lenni minden egyes tetkósnak, akik itthon letették az alapjait ennek az egésznek.

Ez, ami most történik, ez a technológiai fejlődés, az szerintem egy borzalmasan jó dolog. Én nem vagyok ilyen kirekesztő forma, hogy csak így, vagy úgy lehetsz igazi tetkós, és ha nem törik el a laprugó, te meg nem tudod kicserélni, akkor semmi keresnivalód nincs a szakmában. Az már kevésbé tetszik, hogy mára nem feltétlenül tetkósok kezében vannak a cégek.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Mármint azok a cégek, amik a tetováláshoz szükséges termékeket gyártják?

Igen, nagyon kevés szerintem az olyan cég, amiket tetoválók kezdtek, sőt engem mélységesen meglep, és meg is rémít, hogy egy darab tetoválást se látsz ezeken az embereken. De persze ott van, mondjuk, a Kwadron nevű cég, aminek a tűit én is használom, ott a tulajdonos is tetoválóként kezdte. Csak hát nyilván ez is olyan, hogy valamit vagy százszázalékosan csinálsz, vagy sehogy, ő pedig felismerte azt, hogy neki ehhez nagyobb affinitása van, meg az üzleti részét is okosan csinálja. De ő tudja, hogy mi az, amire szüksége van egy tetkósnak, hogy miért működik egy magnum tű, vagy mire kell figyelni ahhoz, hogy egy viszonylag vékony, kontúrozó tű stabil legyen.

Mi az az eszközkészlet, amivel dolgoztok, és mi az, aminek rendelkezésre kell állnia egy-egy tetkó elkészítéséhez?

Ha nagyjából levezetem időrendi sorrendben, ahogy készülök egy napra, akkor az első a fertőtlenítő, amivel a munkaterületemet lefújom, utána pedig lefóliázom. Erre még rakok egy ilyen orvosi nyálkendőt, amit a fogorvosnál is kapunk. Utána előkészítem a vazelint, amit tetoválás közben kenek a bőrre, a vérzés, meg a bőrpuhítás miatt, meg hogy jobban tudjam vezetni a tűt. Ezután még vannak a kupakok, amikbe kerül a festék, annak függvényében, hogy milyen tetkót készítesz, ez lehet egy vagy huszonegy, teljesen stílusfüggő.

Aztán nyilván van a gépem. Ebből volt egy evolúció, hogy miket használtam, de most már van ez az úgynevezett modulos gép. Ez azt jelenti, hogy nem hosszú, klasszikus tűket fűzünk bele, hanem egyfajta modulrendszerrel ki-be tudjuk kapcsolni a pici műanyag csőben lévő tűket, és ez most már aksival működik. A klasszikus gépekhez tartozik még egy pedál is, amivel üzemelteted.

Én ezt azért hagytam abba elég hamar, mert dobosként elkezdtem folyamatosan ütemre taposni a pedált.

Mindig zenét hallgatok meló közben, és volt, hogy egyszerűen tudat alatt elkezdtem azt az ütemet játszani, ami éppen szólt.

Most szerintem kapásból huszonöt dolgot felsoroltam, és ezek csak az alapok. Ezen kívül nyilván mindenkinek vannak preferenciái, ki milyen festéket használ vagy mivel hígítja. És ez csak a festék! Vannak olyan arcok, akik maguknak keverik a pigmenteket, de a japán tetkós, aki a jobb karomat varrta, ő a tűket is magának forrasztja a mai napig.

Ha valaki megkeres téged, hogy varrj rá, mi történik addig, amíg elkészül a tetkó, mi ennek a folyamata?

Én emailben szeretek kommunikálni, szerintem az a legprofesszionálisabb. Annyira sok az információ, meg az üzenet, hogy nem szabad ezt, mondjuk, egy Messengerben intézni. De nyilván kinek mi működik. Mindig megkérdezem, hogy mi a pontos ötlet, vagy a téma. Pár kulcsszó nekem általában elég. Én ezt preferálom, mert nincs annyira megkötve a kezem, de mindig kérem, hogy küldjenek, mondjuk, öt melót, ami tetszik tőlem, vagy inspirációnak képeket, hogyha szeretnének.

Mostanában azt csinálom, hogy egy évre előre nagyjából megvannak a vendégeim, viszont a konkretizálás az negyedévente történik, hogy ne az legyen, hogy, mondjuk, lebetegszem, vagy jön egy felkérés egy szemináriumra, vagy bármi másra külföldön, vagy csak szeretnénk elmenni utazni valahová a feleségemmel. Ez nagyon jól hangzott, amikor, mondjuk, két éve tetováltam, és három évre előre tele tudtam volna írni a naptáramat, de ez tényleg csak kimondva jó. Óva intettek ettől a srácok a Dark Artban is, hogy figyi, Robi, ez nagyon jó, meg örülünk neked, de hidd el, hogy borzalmasan stresszes lesz az életed, hogyha ezt ennyire előre megtervezed. Nem is dolgozom öt napot egy héten, csak hármat-négyet. Egész egyszerűen azért, mert közben csinálom az illusztrációkat is, és ha nekem vagy a vendégnek valami miatt le kell mondanom egy időpontot, akkor már nem csak jövő évben tudunk pótolni legközelebb.

Egy félkész tetoválás elöl, egy kész hátul – Fotó: Bődey János / Telex Egy félkész tetoválás elöl, egy kész hátul – Fotó: Bődey János / Telex
Egy félkész tetoválás elöl, egy kész hátul – Fotó: Bődey János / Telex

Általában egy nappal az alkalom előtt elküldöm a tervet, és borzasztóan rá tudok arra stresszelni, hogyha a tetoválás napján nekem még újra kell rajzolni valamit. Nem azért, mert derogál, csak úgy gondolom, hogy a tetkózás napján már csak azzal foglalkozzunk, hogy felkerüljön a stencil, és csináljunk egy frankó tetkót, vagy ha nagyobb projektről van szó, akkor legyen egy jó alap, amit meg tudunk vitatni. De volt, aki azt mondta, hogy ne mutassam meg a tervet. Ez kicsit izgibb nekem is, hogy eltaláltam-e a dolgot.

Annak függvényében, hogy mekkora a minta, kellhet egy alkalom, vagy tíz is, ha például valaki egy féltestest szeretne. Vagy ha egész testes tetoválást, az simán eltart akár évekig is. De állítólag nagyon finoman csinálom, a technika, amit használok, elég kíméletes. Napi öt, extrém esetben hét órát dolgozom, igyekszem minél kevesebb szünetet tartani, idomulni a vendéghez, figyelek, hogy igyunk, mert a folyadékbevitel nagyon fontos. Illetve azért ezt a 11 évet, meg azt a sok év dobolást a hátam is érzi, ezért arra is figyelek, hogy nyújtsak néha.

Össze tudod foglalni hétköznapi nyelven, hogy mi történik, amikor valakit tetoválnak?

Bármennyire bizarrul hangzik, hogy egy idegen anyag kerül a testedbe, de alapvetően erről van szó. Nyilván ezek klinikailag tesztelt dolgok, tehát nem méregről beszélünk, bármennyire igyekeznek is az utóbbi időben ezt bebizonyítani. Nem tudják, mert nem így van, és nagyon komoly szabályozások vannak a festékek terén. Van olyan ember a környezetemben, akinek már ötven éve van tetoválása, ráadásul egészen sok, mégsem lett bőrrákja. Én azt szoktam mondani a vendégeknek, hogy olyan, mint egy ilyen izmos napégés. Mindig mondják, hogy viszket, az a gyógyulás legtökéletesebb jele. Amondó vagyok, hogy mint minden ilyen sérülésnek – mert azért ez egy sérülés – az oxigén a legnagyobb barátja. Nyilván nagyon kell arra ügyelni, hogy mindenféle szennyeződést kerüljünk mert ez egy seb, ráadásul nyílt seb. Tehát, mondjuk, ne menjünk el a Tisza-tóba fürödni két órával tetoválás után, és kisállatokat se ölelgessünk, ha nem muszáj. Vagy ha igen, kínosan ügyeljünk rá, hogy be legyen fóliázva a tetkó. Hosszabb alkalmak után előfordul, hogy valaki belázasodik, ez egész egyszerűen azért történik, mert az immunrendszerünk jelzi, hogy valami fura, nem hétköznapi dolog történik, és védekezni próbál a szervezet. De ez maximum egy este szokott lenni.

Az én tetkóim gyorsan gyógyulnak. Ez a technika miatt van, amit használok, de ez is stílusfüggő. Van, akinek egy hét, van akinek kettő a gyógyulás. Meg persze egyénfüggő is, tehát aki, mondjuk, nagyon figyel a vízbevitelre, egészséges életmódot folytat, sokat alszik, nem megy el, tetoválás előtt vagy után buliba, nem iszik alkoholt, jól bereggelizik, mielőtt jön, és a vércukorszintjét szinten tartja, annak könnyebb dolga lesz.

Az interjúnk előtt említetted, hogy ma már eldobsz egy követ valamerre, ott valószínűleg lesz egy tetoválószalon. Mi volt az a pont, amikor ez az egész átfordult a bűnözők, rockerek és szubkultúrák sajátjából a mainstreambe?

Lehet, hogy sok tetkós ezért megkövez, és azt mondja, hogy faszságot mondok, vagy legalábbis rossz irányból közelítem meg, de ott volt gyerekkoromban David Beckham, aki a focisták között elsőként kezdte el kivarratni magát. Ő egy olyan ikon, egy olyan megkerülhetetlen ember volt akkoriban, hogy mindenki ismerte, még az én pici falumban is.

Van ilyen erejük a közszereplőknek, vagy sportolóknak, hogy ha ők valamiben nagyon jók vagy kiemelkedők, akkor onnantól kezdve kicsit már leszarják, hogy hogy néz ki. Nem lesz stigmatizálva az, hogy úristen, ki van varrva.

Aztán jött, mondjuk, egy Istenes Bence, akit szerintem azért nyolctól nyolcvanhárom éves korig néznek az emberek, és mivel jól végzi a dolgát, meg egy ilyen szerethető figura, szerintem az emberek már nem is látják, hogy van rajta tetkó. És nyilván ehhez még hozzájárul az is, hogy mi az a hely, ahol, mondjuk, egy deréktetkó látszik. A strand. Lemész nyáron a Balatonra, és már kevesebb az, akin nincsen tetkó. De elmész, mondjuk, venni egy kávét, vagy egy papír-írószer boltba, vagy én pont tegnap voltam egy művészellátóban, és ott is kézfejtetkós volt a kasszás. Egész egyszerűen hozzászoktunk.

Amikor elkezdtem varrni 2012-ben, akkor ez már kezdett feloldódni. Persze, ha arctetkóval felszálltál a 47-es villamosra, azért rád szegeződtek a tekintetek akkor is. Ha fel vagyok öltözve, vagy felveszek egy inget, senki nem tudja, hogy mennyi tetkó van rajtam, de, mondjuk, nyáron a mai napig meglepődök, és sokszor olyan érzésem van, mintha valaki nézne, mire leesik, hogy ja, persze, a tetkókat nézik. Már az idősebb generációnál is azt érzem, hogy elfogadta ezt, mivel nagyon sokat fejlődött a tetkók minősége. Engem már állítottak meg, és dicsérték meg tetkóimat. Volt persze keresztvetés is.

De összességében szerintem mégis az látszik, hogy van egy generációváltás, és szerintem én pont ebbe csöppentem bele a tetoválással. A szüleim egészen fiatalok, 56 évesek, én vagyok 35. Fiatal szülőként – hiába konzervatív emberekről beszélünk – ezt látták, hogy az ő gyerekeik ilyen közegben mozognak. A mi barátainkkal találkoztak, akik rendkívül intelligens, szociálisan érzékeny emberek, ezért nem nagyon érdekelte őket, hogy van tetkójuk. Ők nem azt látták, hogy van valaki, aki ki van tetoválva, hanem, hogy van valaki, akinek ez esztétikus, és elfogadták ezeket az embereket. Aztán elkezdtek egyre többen így gondolkodni.

Arról nem beszélve, hogy a különböző social media platformok dugig vannak tetkókkal, tetovált emberekkel, és olyan gusztusosan és profin előállított tartalmak kerülnek ki, ami esetleg egy laikusnak is azt fogja sugallni, hogy úristen, ebben nagyon sok meló van. Belegondolnak, hogy ha már ilyen szinten jár ez a dolog, az üdvözölendő, nem kell visszafele tekinteni, hogy úristen, régen olvasztott cipőtalppal, meg hevített tűvel nyomták a stick and poke-ot a Csillagban. Egész egyszerűen az az óriási mennyiségű információ, amit kapunk a nyakunkba, puhítja az embereket.

Egyre több az olyan szubkultúra, társadalmi réteg, vagy éppen termék (például a streetwear márkák), ami felveszi a tetoválást mint jegyet. Ha ma látsz egy tetovált embert, az egyáltalán nem biztos, hogy rocker, vagy éppen bűnöző, amíg ez 20-30 éve azért nem így volt.

Lehet, ez is nagyon-nagyon blődül hangzik, de ha meg akarjuk kerülni, ha nem, szerintem lett a tetoválásban egy kúlság faktor. Rengeteg rapper elkezdte magát kivarratni, gyakorlatilag most már akinek Lillel kezdődik a neve, annak jó eséllyel tele van az egész arca. Vagy ott van, mondjuk, Post Malone, neki is rengeteg tetkója van, ráadásul gyakorlatilag csak a fején, vagy látható területeken.

De nagyon sok A kategóriás színésznek is van tetoválása, és már náluk is tényként kezeli mindenki szerintem, hogy jó, akkor ő ki van varrva. Annyira ki van tolva az ingerküszöbünk, hogy nem igazán botránkozik meg az ember.

Meg hát a nagy számok törvénye. Annyira sok a tetkószalon, annyira sok irányzat van, hogy nekünk is van alpinista vendégünk, varrtam már FBI-osnak, orvosnak, ügyésznek vagy IT-snek is. Most már szerintem egyre több az olyan ember, aki korábban azt hitte, hogy neki, mondjuk, sosem lehet tetoválása, most meg azt mondja a főnöke, hogy jó, oké, inggel legyen eltakarható.

Mi a véleményed a hazai tetkós színtérről? Azt látom, hogy egyre több kisebb, közösségi fókuszú szalon nyílik, amit fiatal arcok csinálnak, akik éppen most végeztek a Képzőn vagy a MOME-n, akárcsak te annak idején. Ők viszont gyakran inkább – és ez nem minőségi ítélet – már „trash” tetoválásokat készítenek, amik az utóbbi években nagyon elterjedtek.

Sokáig úgy gondoltam – és nem akarok senkit megbántani ezzel –, hogy akik elkezdték ezt az ilyen ignorant style meg trash tetkókat csinálni, úgy vannak vele, hogy kurvára nem tudok rajzolni, ezért ez van. Beraktuk a szart a befőttesüvegbe, felraktuk a polcra, de attól még szar maradt, nem lett lekvár.

Próbálom akár név szerint is követni az embereket, meg mi kicsit a háttérből rálátunk, hogy éppen hol tartanak a trendek. Valamilyen szinten inkább a klasszikusabb dolgokat szeretem, a tradicionális vagy orientális stílusú tetkókat, rajtam is azok vannak. De nem szeretnék egy ilyen szemellenzős ember lenni és rögtön lehurrogni, ha valami nem olyan, mint amit én megszoktam, főleg, ha, mondjuk, technikailag az rendben van. Nálam azt szokta kibaszni a biztosítékot, hogyha semmilyen szinten, semmilyen szempontból nincsen rendben a tetoválás, és totál öncélú.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Azt látom viszont, hogy vannak trendek, amik az ilyen európai gócpontokon, mint, mondjuk, Párizs vagy Berlin, esetleg az oroszoknál vagy az ukránoknál, nagyon erősek. Ott viszont látom, hogy az adott trend mire van felépítve. Viszont ha valakik ezt megpróbálják elkezdeni itthon, akkor gyakran egy Pinterest-effektus jön létre: ugyanazok a gegek, ugyanazok a minták, ugyanazok a százezerszer megjáratott és már egyébként borzalmasan besült, egyáltalán nem friss dolgok jönnek ki belőle.

De vannak, akik szerintem baromi jó és friss dolgokat csinálnak, és, mondjuk, a technikai tudásuk is jelen van mellé. Például Maros Marci. Ő szintén képzős, és tök hasonló látásmódú, illetve lelkületű fiatalokkal dolgozik, és mint embert is nagyon-nagyon kedvelem. Neki van egy alapvető érdeklődése meg tudása a klasszikus dolgokkal kapcsolatban, nyitott arra, hogy tanuljon, tájékozódjon, és nem az öncélúságot látom a melóiban sem. De nem akarom csak rá kihegyezni, mert nagyon sok ilyen tehetséges arc van mostanában, mint a rakétások. Áron például szintén kibaszott jó. Viszont amikor ez a divat bejött, nekem egyáltalán nem tetszett, mert nem láttam azt, hogy jó irányba akarnák elvinni a dolgot. Mostanában viszont már egyre inkább.

Áronnak is nagyon szeretem a melóit, képben van, fejleszti magát, jár ki külföldi szalonokba, és ő se a klasszikus értelemben vett tetováló stílust nyomja. Ez az illusztratív dolog működik, mert tetkóban gondolkodik, és el tudja különíteni a papírt a bőrtől. Ez nagyon fontos, nekem beletört a bicskám nem egyszer, hogy bőrön nem működött az, amit megrajzoltam. Szerintem jó és üdvözlendő, hogy vannak itthon ilyen emberek. Ha megfigyeled, nem tudom pontosan, hogy ők hány évesek, de van egy bizonyos korosztály, aminél működik ez a közösségben gondolkodás, legyen az zene, képzőművészet, táncművészet, vagy csak simán baráti társaság.

Akkor ez is generációs különbség?

Szerintem igen, és ez nagyon szuper. De sajnos, nem sajnos, már mi is egy buborékban vagyunk itt a Rookletben. Egy olyan szerencsés közeget sikerült létrehoznunk, amire nagyon büszke vagyok, amióta megnyitottunk, a csapat csak bővült. Tomival, Márkkal kezdtük, utána jött Attila és Zsombi. De mivel nyitottak vagyunk annyira, hogy fiatal srácokkal találkozzunk, nagyon sokan járnak hozzánk varratni, ami megtisztelő és nagyon jó jel szerintem. Így belelátunk ebbe valamelyest, viszont nagyon sok olyan idősebb arccal beszélgetek, akik nem azt mondom, hogy kiröhögik ezt, de nem veszik komolyan, meg sem adják az esélyt.

Ők egy harmadik generáció?

Így van, ők azok, akik eggyel mögöttem vannak, nem a legidősebbek. A legidősebbek közül szerintem már arra is furán néznek sokan, hogy én mit csinálok, vagy csináltam. De ez változott, nyilván én se úgy kezdtem el tetoválni, hogy mindent tudok. De például az illusztratív tetoválások nagyon stigmatizálva voltak addig, amíg nem volt bennük egy negatív tér, vagy egy olyan bevált eszköz, amit 30 éve használtak. Nem szabad ebbe beletokosodni.

Van egyébként rivalizálás a szalonok és tetoválók között?

Nincsen. Lehetetlen most már az ilyen, mert annyira durván telített a piac. Utálom ezt a szót, de így van. Tudom, hogy klisés ezt mondani, de mi itt annyira jól elvagyunk, hogy ez fel sem merül. És nem az anyagi részére gondolok, hanem inkább a szellemiségre, amit én szeretek a tetoválásban.

Nem akarok nagy szavakat használni, nem fogunk tetováló conventionöket rendezni, vagy nem fogjuk feltalálni a spanyol viaszt még egyszer, de itt dolgozunk együtt, van, akivel már kilencedik éve, és még mindig ugyanolyan áhítattal tudunk tetkókról beszélgetni. Nem biztos, hogy mindennap, de sűrűn megkérdezzük, hogy figyu, te mit javasolsz. Mit változtassak ezen? Jó helyen van ez a stencil? Hová raknál még feketét? Van egy tök jó közösség, és emiatt eszünkbe se jut rivalizálni. Vagy, mondjuk, azt nézni, hogy fú, most nekik ennyi a követőjük, vagy annyi lájkot kaptak, vagy hallottad, hogy náluk naponta öt beeső van, és hogy ők ennyit és ennyit kérnek.

Persze beszélgetünk ilyenekről, de például amikor egy Marcit, vagy hozzá hasonlót látok, akkor nem azt gondolom, hogy basszus, akkor neki majd hány vendége lesz, vagy, mondjuk, irigylem a sikerét. Sokkal inkább azt, hogy de jó, hát még egy tehetséges fickó, aki egy majd másik tehetséges fickóval fog együtt dolgozni, és akkor jöhet egy harmadik, negyedik, és kialakulhat egy közösség. Ez egy jó ügy, azt juttatja eszembe, hogy mi, a Dark Artban, péntekenként szinte mindig ott maradtunk, és ha nem szakmáztunk, akkor csak együtt töltöttük az időt.

Ez nagyon sokat épített azon, hogy egyrészt most milyen ember vagyok, másrészt meg hogy hogyan állok az egész tetováláshoz. Ez bizonyítja, hogy ez azért már nem egy ilyen bűnöződolog, hanem erős közösségépítő funkciója is van.

A szalonok közt inkább jó a viszony szerintem, vannak, akik össze is járnak, ha nem is rendszeresen, de előfordul. Ott van például Szabó Ádiék szalonja, a Widow Maker, szerintem borzalmasan tehetséges emberek dolgoznak ott. Nagyon jó látni, hogy valamire fel van építve a koncepció, rajzolnak a srácok, arra törekednek, hogy minél jobb tetkók készüljenek. Ezt én nagyon szeretem, amikor nemcsak az van, hogy bemész, leadod a pénzt, és akkor dolgozol valahol, hanem egy közösség jön létre, szerintem ez ennek a dolognak a lényege.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Sokszor nálunk is az van, hogy végzünk, és akkor még egy órát dumálunk bármelyik hétköznap este. Én nem is tudom ezt a főnök szerepet magaménak érezni, vagy annak neveztetni magam, ez minden, amit nem szeretek. Viszont nyilván egészséges, normális keretek közt kell, hogy működjön egy szalon, vannak kimondatlan szabályok. Ezek mind olyanok, amik összecsiszolódással működnek.

Gondoltál már rá, hogy mentorálj valakit ahhoz hasonlóan, mint ahogy Sárközi Zsolt és a Dark Art-osok dolgoztak veled?

Amikor megnyitottunk, Pintér Márk a vendégem volt. Vele ugyanonnan jövünk. Egyrészt mindketten borsodiak vagyunk, másrészt ő is a MOME-n végzett animáción, ráadásul a feleségem osztálytársa volt művészeti suliban. És a feleségem mondta, hogy figyelj, Márk említette, amikor varrtad, hogy érdekli a tetkó. Úgyhogy nekem ő volt az úgymond gyakornokom, ami nem egy klasszikus értelemben vett gyakornokság, mint ahogy az enyém sem volt az, mert baromi ügyes a fickó.

Ami szerintem viszont szomorú, amikor azt látom, hogy „tetkóst keresünk”. Kell a pénz, és nem feltétlenül a mentoráláson van a fókusz. De nemrég tartottam Debrecenben egy szemináriumot, sok fiatal volt, és nagyon jó volt látni, hogy van bennük erre igény, félrerakják a büszkeséget. Mostanában azért az van, hogy figyelj, vettem egy ilyen és ilyen gépet, mert megtehetem, és hiába fél éve tetoválok, már ennyit és ennyit kérek, és akkor én menjek el a te előadásodra? Ő nem fogja látni, hogy milyen technikai hiányosságai vannak. Na, persze nem is kötelező eljönni az ilyenekre, félre ne érts. De vannak, akiknek van erre igényük, és vannak olyan tetkósok – idesorolom magamat is –, akik szívesen csinálják, tehát nem ezek az elitista arcok, akik minden titkot és technikai furfangot megtartanak maguknak. Hát ott a YouTube, már mindent tudsz!

A metálzenei közegben szintén jellemző az elitizmus, rajtad viszont azt látom, hogy kisebb zenekaroknak is szívesen dolgozol. Itt is hasonló a hozzáállásod? Mi alapján döntesz, hogy megcsinálsz-e egy-egy munkát?

Nagyon örülök, hogy ezt megkérdezted, mert lassan pont ott tartunk az évben, hogy legyen egy kis számvetés. Szeretem a tetkós dolgaimat meg az illusztrációkat is összegezni magamnak. Kicsit retrospektív módon reflektálni, hogy mi az, ami újdonság, vagy mi az, amin még kéne dolgoznom. Nézegettem, és idén volt Sepultura, Benighted, Havária, Azahriah, és akkor még az év végére befutott pár munka, ami majd jövőre lesz publikus. A Haváriának külön örülök, mert nagyon rég dolgoztam magyar zenekarral.

A sok év kemény munka eljuttatott oda, hogy, mondjuk úgy, választhatok. De ezt úgy értem, hogy mindenkinek válaszolok, és elmondom őszintén, hogy van-e kapacitásom, vagy szeretnék-e dolgozni az adott projekten, de amikor megkerestek a Haváriáék, annak borzasztóan örültem. Pedig volt olyan évem is, hogy a Neurosisszal dolgoztam, meg jött Jason Momoa is varratni. Sokan nem hitték el sajnos, de én a Neurosisnak sokkal jobban örültem. Az egy valóra vált álom volt.

Egyébként azért dolgozom kisebb, underground zenekaroknak, mert alapvetően ezeket a bandákat nagyon szeretem. Heti szinten nézem a megjelenéseket, pont azon röhögtem, hogy most is már majdnem 400 órányi zene van, amit lementettem idénről csak a Spotifyon. Pont most jött ki egy izlandi zenekarnak, a Helfrónak a lemeze, ami az egyik legkedvesebb projekt volt, amin dolgoztam. Annyira izgalmas, annyira jó, amit csinálnak, hogy ezek mellett nem tudok elmenni.

Hogy jött az, hogy Azahriah-nak dolgozz?

Aki nem hallott Azahriah-ról az utóbbi néhány hónapban, az nem tudom, hogy hol élt, elképesztő, ami Azi körül folyik. Megjegyzem, szerintem abszolút megérdemli. Egyszer poénkodtam Tóth Gergővel, a menedzserével, hogy milyen jó lenne valami metálos dizájn Azinak. Aztán emlékszem, hogy sétáltam a Fehérvári úton, és hívott Gergő, hogy cső, nem csinálunk a Parkba Azinak pólót? Mondom, de, kicsit necces a határidő, de próbáljuk meg.

Attila zenéjét én személy szerint nem hallgatom, de azért képben vagyok, meghallgatom a lemezeket. Van benne valami, ahogy vélekedik dolgokról, ahogy nyilatkozik, amilyen a fókusza. Felnőtt, összeszedett és nagyon határozott. De közben nagyon tisztelettudóan kommunikált, az egyik legsimább együttműködésem volt, és ezt őszintén mondom. Mindemellett pedig nyitott volt egy csomó ötletre, amiről én azt gondoltam, hogy már nem fog átmenni. Sőt, Gergőék is mondták, hogy figyelj, Robi, Azi az, aki nagyon tiszteli a táborát és a rajongóit, de nem biztonsági játékot játszik. Ha biztonsági játékot játszana, akkor nem szólunk neked, hogy te csináld a merchöt, és ez nekem nagyon tetszett.

Persze fel voltam arra készülve, hogy lesz majd pár sírós emoji az erről szóló poszt alatt, meg rám is írtak, hogy ez most komoly? Komoly, igen.

Szerintem baromi jó az, ami a magyar mainstream popzenével történik, már ha csak azt nézzük, hogy mennyire profi produkciók vannak, ráadásul zenekarral.

Dzsúdló Marci is a vendégem, most fejezzük majd be a hátát. Imádom a fickót, egy borzasztóan érdekes figura. Ugyanúgy, ahogy Azi is, és ezekkel a srácokkal baromi jó együtt dolgozni, mert valami olyan dolog indult el velük, ami szerintem követendő. Az a generáció, aminek a tagjai élnek-halnak értük, inkább ezeket a srácokat rakja ki a falra, meg nekik kommenteljenek, meg őket kövessék, mintsem megannyi erkölcsi és kulturális köszvényt. És annak ellenére, hogy mindenki Azahriah-ról beszél, nem látod táncos műsorban, nem látod az ilyen párosban, olyan párosban. Ezek az arcok felépítettek maguknak egy olyan víziót, amivel nagyon rezonál most mindenki.

De persze megkaptam azt is, hogy nekem ez egy opportunista dolog, de ez nem így van. Baromi megtisztelő volt, hogy az én, hát azért nem feltétlenül mainstream stílusommal kipróbálhattam magam ebben. És annyira jól működött a dolog, hogy az európai turnéra is dolgoztunk együtt, meg az Arénára is vannak projektek, de ezt még nem árulhatom el.

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!