2023. szeptember 21. – 06:50
A Varrat nagyon sok minden szeretne egyszerre, ebből kevés sikerül neki, de az legalább dicséretre méltó. Szeretné röviden összefoglalni a tetoválások etnográfiai történetét, jelentését, a világbeli terjedését. Szeretné megmutatni a tetoválások készítésének apró részleteit, a tűk forrasztásától kezdve a festékek használatáig. Szeretné bebizonyítani, hogy a tetoválás művészet. Megszólaltatja a magyar tetováló szcéna legismertebb neveit, a tetoválóktól az élő vásznakig.
Közben pedig meg akarja húzni azt a vonalat, ami a magyar tetoválás elterjedésétől a rendszerváltás körüli „mindent szabad” hangulatától egészen odáig vezetett, hogy a 2020-as években már a magyar reklámokban is lehet tetovált modelleket látni. Közben oktatófilm, ismeretterjesztő film, történeti áttekintés, portrésorozat, rengeteg megszólaló. Tele van olyan állításokkal, amiket nagyon jó lenne fact-checkelni, és vannak egészen zavarbaejtő részei, amikor egy meztelen női testet festenek benne hosszan, különböző színekkel, hogy demonstrálják, hol mennyire fájdalmas tetováltatni. Miután egy ábrán is megmutatták ugyanezt.
A ritmusával és a hosszával is vannak problémák: a beszélő fejes sztorizásokat egy blokkra megtöri a tetovált átlagemberek (köztük a Petőfi TV világítástechnikusa, egy egykori belügyes, aki most egy punkklub tulajdonosa, és egy egyetemista) bemutatása, akik a kamerának mesélnek arról, miért úgy, és miért pont azt tetováltatták magukra. Az első filmjét rendező Kempf Márta Anna nem igazán tud megközelítőleg sem olyan izgalmas és merész vizuális megoldást kitalálni erre, amit majdnem ötven évvel ezelőtt egy hasonló témában készült brit filmben már ellőttek.
Az óriási téma, és a rengeteg alany lefedése nem is tesz jót a Varratnak, mert folyton az az érzés, hogy megszakítja saját magát azért, hogy még valaki megkaphassa a jussát. A kifejezetten bénára, narrációkra és isten tudja, hogy honnan származó, rossz minőségű fotókra és grafikákra alapozó történelmi betekintés miatt ráadásul nehéz is megvetni a lábunkat benne. Mi is lesz ez az egész? Miért látunk képeket a tetőtől talpig tetovált Pillangóról, ha róla nem esik szó? Hova fog ez kifutni?
Aztán a döcögős indulás után a Varrat megtalálja a történetét, és ha valaki esetleg gyorsan szeretne a kereskedelmi tévéknek sorozatötletet pitchelni, akkor ezt ajánlom: a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején egy csomó autodidakta, amatőr tetováló van, akik walkmanből meg mindenféle ketyeréből raknak össze gépeket maguknak, és tetoválnak titokban. Aztán a rendszerváltás után a turisták elözönlik a Balaton-partot, és szeretnének varratni magukra – ezért sorra nyílnak a szalonok, ahol a nyugati árak töredékéért, futószalagon lehet ezeket a turistákat tetoválni, igaz, nem feltétlenül a művészi önkifejezés jegyében.
A több évezredes történelmi áttekintés helyett sokkal érdekesebb lesz a pár évtizedes, hogy hogyan lett a rendszerváltástól kezdve egyre elfogadottabb és népszerűbb a tetoválás, hogyan alakították trendek (én nem gondoltam, hogy az Alkonyattól pirkadatignak ekkora szerepe volt benne, de simán el tudom hinni), milyen volt a csúcson két éves várólistával tervezni, és milyen volt kiégni, és adott esetben otthagyni az egész bizniszt úgy, ahogy van. Hogy aztán jöjjön egy újabb generáció, akit már nem a rendszerváltás forradalmi lendülete vitt előre, hanem a művészi ambíció, vagy valami egészen más belső indíttatás. És végül már majdnem megszokottá vált, hogy például Jason Momoa is Budapesten tetováltat. A generációváltás a Varrat szerint éppen most zajlik, bár a kérdés, hogy művészet-e a tetoválás, még mindig nyitott marad.
Szándékosan nem írtam a szereplők neveit le ebben a cikkben, mert a Varrat eléggé megnehezíti azt, hogy megjegyezzük őket. Kempf nem akkor írja ki a neveiket, amikor megszólalnak, vagy mielőtt megszólalnak, hanem egy tetoválásra hasonlító grafikai inzerttel, utána. Aztán soha többé. És mivel a Varratban annyi megszólaló van – sőt, az utolsó harminc percben még külföldi zenészek is felbukkannak –, hogy nehéz észben tartani, hogy éppen kicsoda mit csinál. Az objektív szemléletet nem igazán teszi az lehetővé, hogy nincsenek kifejezett tetoválásszakértők, Balázs Géza a néprajz felől közelíti meg, Ganxsta Zolee pedig onnan, hogy hogyan kapcsolták le majdnem a kanadai határon a tetoválásai miatt, meg hogy a kínai sárkányából a vállán már egy „bélféreg” lett. Amúgy a más kultúrákból átörökített szimbólumok sajnos csak említés szintjén jelennek meg, pedig szerettem volna még többet hallani arról, hogy valaki miért rakja tele a testét amerikai őslakosokkal.
A Varrat jelenleg mozikban megy, pedig nem úgy tűnik, mintha oda készült volna. Igaz, hogy kevés lehetőség van arra, hogy ilyen részletes tetoválásokat nagy vásznon tudjunk megnézni, de a beszélő fejek nem igazán alkalmasak vizuálisan arra, hogy lekössék az ember figyelmét – amikor az egyik szereplő hirtelen bemutatja, hogyan kell a tűt forrasztani, önkéntelenül is előredőltem a székben, mert hirtelen valami teljesen más került a szemem elé, mint a féktelen sztorizás.
És ha nem is minden érdekes a féktelen sztorizásból, a lényege igen: a kilencvenes években valakik le tudták fektetni az alapjait valaminek, ami külföldi érdeklődésre is számot tartott, és ami aztán a társadalomban elérte azt a szintet, hogy már nem fújnak rá. Nem lehet ezt sok mindenre elmondani Magyarországon.
A Varrat a magyar mozikban látható.
