2023. december 17. – 22:14
A legjobbkor érkezett meg a mozikba Hevér Dániel első nagyjátékfilmje, a Valami madarak. Akkor, amikor a magyar társadalom nagy része éppen azzal van elfoglalva, ki és milyen elmúlást választana magának és szeretteinek. Hol akarunk meghalni? És hogy? Kiket akarunk magunk körül tudni az utolsó pillanatokban? Mikor kell elkezdenünk félni, hogy magunkra maradunk? Egyáltalán: mi olyan rossz a magányban? A Valami madarak két ember különös barátságán keresztül ezekre keresi a választ.
Béla (Szacsvay László) nem gyógyíthatatlan beteg és nem magáról gondoskodni képtelen öregember. Néha elfelejt dolgokat (például, hogy nemcsak sörért és paprikáért ment le a boltba, de vajért is), esténként elalszik a tévé előtt, és a dereka sem a régi már. És néha elesik. Egyszer akkorát, hogy kórházban köt ki. Az orvos tanácsára a fia, Máté (Vacz Péter) úgy dönt, nem maradhat egyedül, idősek otthonába kell mennie. „Ez csak átmeneti” – nyugtatja Bélát Máté, amit talán kicsit ő maga is elhisz. Béla elhiszi. Azok, akik valaha, bármennyi időre, közvetve vagy közvetlenül kapcsolatba kerültek a magyar egészségüggyel és szociális rendszerrel, nem hiszik el.
A hetvenes éveiben járó Béla magányos. Gondosan berendezett panellakásban éldegél egyedül, a tévé elé állított fotelje kényelmes, a Lehel-hűtője néhány fonnyadozó paprikát és sört leszámítva üres. A fia Németországban él, a menye német, az unokája, Hans már csak németül beszél, az unoka mondatait a fiú tolmácsolja a nagyapának. Béla hozzászokott a magányhoz, annyira, hogy nem is akar már senkitől semmit, se beszélgetni, se jópofizni, se barátkozni. Mogorva – talán ez a leginkább ráillő szó, Szacsvay László szája mindig kicsit lefelé konyul.
A tizenéves Zoé (Kizlinger Lilla) magányos. A tizenegyedikes lány kicsi, zsúfolt, papírfalú panellakásban él együtt fiatal anyjával, és annak éppen aktuális pasijával. Egyetlen menekülési útvonala a fülébe üvöltő techno. Zoét közérdekű munkára ítélik, hogy miért, az nem derül ki. Így köt ki az öregotthonban.
Két magányos ember találkozik, és szinte észrevétlenül, önkéntelenül, kicsit a saját akaratukkal is dacolva barátok lesznek. Egyikük sincs kibékülve az életével, a körülményeivel, a környezetében élőkkel, a köréje pakolt szabályokkal. Mindenhol és mindenkinek gondot, megoldandó problémát jelentenek. Egyikük sem akar az otthonban lenni, mégis mindkettőjüknek ott kell lennie.
Nem véletlen, hogy amikor Béla eldönti, kijut, Zoé lesz a szövetségese.
A Valami madarak legerősebb pontja egyértelműen Szacsvay László és Kizlinger Lilla párosa. Az elsőre valószínűtlennek tűnő barátság az idős férfi és a fiatal lány között egyedül az ő visszafogott, nüanszokra építkező játékuknak köszönhetően nyer valamennyi – szerencsére nem túl sok – értelmet. A Rengeteg – Mindenhol látlak című filmben nyújtott alakításáért Ezüst Medve-díjjal jutalmazott Kizlinger Lilla nyers, durva, szinte rezzenéstelen arcú lányt alakít. Olyat, aki megszokta, hogy az érzései senkit nem érdekelnek – ezért nem is fordít energiát arra, hogy elárulja azokat. Szacsvay Bélája ezzel szemben hangos és határozott. Ha valami nem tetszik neki, kimondja, ha kell, tányértöréssel is nyomatékosítja. Hiába, egyikőjük sincs olyan pozícióban, hogy bármilyen hatással legyenek az életükre. Ebben a helyzetben már az is győzelem, ha sikerül leadni a lottószámokat.
Kertész Zsanett forgatókönyve nem akarja őket mindenáron szerethetővé tenni, Zoét például inkább sajnálni lehet, mint kedvelni: a nagybetűs életkezdés előtt álló fiatal lány már másodszorra köt ki közérdekű munkán, miközben az anyját jobban foglalkoztatja, hogy végre összeszedjen egy rendes faszit, mint az, hogy éppen miből bukott meg, mit fog vacsorázni és mit fog kezdeni a többszörös hátrányból induló életével a gyereke.
Kettejük kapcsolatát terheli az egymástól függés, amiben a gondozói szerepek sem egyértelműek: a randija előtt például Zoé az, aki elkészíti az anyja frizuráját. Amikor nem tud elaludni otthon, a fiatal lány az öregotthon raktárában ágyaz meg magának. Itt fut össze Bélával, akinek szintjén gondjai vannak az elalvással. A két magára hagyott ember az otthon sötét konyhájában összedobott tojásrántotta felett végre partnerre akad. Az ő kapcsolatukban sem egyértelmű, kinek van nagyobb szüksége a másikra.
Hiába adagolja szépen kettejük viszonyát, hiába kerüli el ügyesen a felesleges magyarázatokat Kertész forgatókönyve, az őket körülvevő világban megbicsaklik az ereje: a párbeszédek sokszor életszerűtlenek és erőltetettek, a mellékszereplők vázlatosak és egysíkúak.
Hevér rendezése dokumentarista, bepillant életekbe, de nem ad róluk teljes képet. A Valami madarak néha kicsit olyan, mintha csak azokat a véletlenszerű jeleneteket mutatná meg, amikor Nagy Marcell operatőrnek sikerült időben bekapcsolnia a kamerát. Máskor végtelen panellátképpel, szürke betontömegekkel nyomatékosítja a Bélát és Zoét körülvevő negatív teret.
A végeredmény egy kisrealista makett egy nagyon régóta és nagyon mélyen húzódó társadalmi problémáról.
Emlékeztet arra, hogy a rendszer, amiben túlélünk, nem érti az elmúlást. Nem készül és nem készít fel rá, nem néz szembe vele, nem beszél róla (vagy ha igen, hamisan). Legyen szó betegségről vagy öregségről, a rendszer egyetlen célja – bármi áron – az életben tartás. Hogy az életben maradás körülményei milyenek, az másodlagos.
A Valami madarak világa nagyon magyar, nagyon szürke, és első ránézésre nagyon valóságos. Egy idő után mégis úgy érezzük, különleges időhurokba kerültünk, ahol minden a szocializmusból ragadt ott, a házak, a buszok, a bútorok, a ruhák, a csíkos bevásárló szatyrok, de még a büfés hamburger is. Szinte nincs a filmben olyan helyszín, amit látva biztosra mondanánk, hogy 2023-ban járunk (az orvosi rendelőben például az egyetlen modern berendezés a hálapénzt a köpenyébe csúsztató háziorvos gurulós széke). Ebben a világban nem csak Béla számára tűnik idegennek az okostelefon. Hogy mégis valahol a jelenben járunk, csak Máté berlini lakásának vakítóan fehér falai és ikeás bútorai jelzik – már amennyire ki lehet venni őket Béla telefonjának képernyőjén keresztül.
Az öregotthonban minden – az étkező koszosra kopott padlója, a tányérra csapott tejbedara, a közös zuhanyzó szürke csúszásgátlói, az igazgató irodájában haldokló növények és az ágyak közötti félméternyi távolság – arra kényszeríti a nézőt, hogy szembenézzen magával: kinek kívánná, hogy itt éljen? Nyilván senkinek, de mi van, ha nincs más választás?
Ha a Valami madarak nem is rengeti meg a világot, arra mindenképp lehetőséget ad, hogy legalább kilencven percig arra gondoljunk, amire senki nem akar: mi lesz, ha saját szüleink, nagyszüleink kerülnek hasonló helyzetbe? Mit kellett volna másképp tennünk, ha már megtörtént?
A Valami madarak minden szürkesége ellenére nem szomorkodik, sőt, Béla és Zoé egymásra találása pont a (legalább ideig-óráig) napos oldalt mutatja meg. Az viszont, hogy Béla és Zoé végül békére talál-e, vagy csak megbékél a sorsával nyitott kérdés marad.
A Valami madarak december 14-től látható a mozikban.