2023. december 1. – 13:56
Soha nem drukkoltam még ennyire azért, hogy valaki össze ne hányja magát kamerák előtt, mint a Squid Game realityvé alakított változatában. Még úgy is, hogy kevés emlékezetesebb pillanata lett volna ennek a műsornak annál, hogy az egyik játékos épp a Dalgona süti (egy tipikus koreai édesség) nyalogatása, farigcsálása közben okádja el magát. De nemcsak a játékosért, hanem a műsor mértéktartásáért is drukkoltam itt, mert az egész jelenet valahogy túl megrendezettnek és hamisnak tűnt, és ez az érzésem végig meg is maradt az eddig kijött kilenc rész alatt. (Az utolsó epizód december 6-án érkezik.)
A Squid Game: The Challenge-et (magyarul a Nyerd meg az életed: A kihívás címen fut) a Netflix minden idők realityjeként hirdeti, és ami a produkciós költségeket, a játékosok számát (456) és az elvihető főnyereményt (4,56 millió dollár) illeti, tényleg gigantikus léptékű műsort hoztak össze. Azonban pont az egész produkciót jellemző monumentalitás egyben a legnagyobb baj is a műsorral. Eleve, hogy a fenébe választasz hősöket és antihősöket 456 versenyzőből, főleg ha a gondosan felépített narratívád az egyik játékosról másnapra a kukába dobhatod, ha épp ő esik ki a következő játéknál. Ez a kiszámíthatatlanság adja persze a Squid Game kegyetlenségét és izgalmát, de
a műsor pont ezt a sportversenyekre jellemző kiszámíthatatlanságot próbálja valahogy a reality műfaji keretei közé szorítani, és ez ekkora méretben egyszerűen lehetetlen vállalkozás.
Vannak persze a kezdetektől kiemelt szereplők a műsorban, akiket fokozott figyelemmel követnek, például van anya-fia páros, túlzott önbizalommal megáldott, arrogáns antihős vagy az eredeti sorozathoz hasonlóan idős játékos is a versenyzők között. Velük és a többi kiemelt szereplővel a realityiskolának megfelelő utat járják be a készítők, a játék kezdete előtti, vallatószobára hasonlító díszletben felvett interjúkból ismerjük meg fokozatosan a hátterüket, ahogy egyre tovább jutnak a játékokban. Egy idő után együtt érezhet velük a néző is, és bizonyos szereplőknél még az addig egydimenziósnak hitt karakterek árnyalására is jut kapacitás.
Ehhez képest ha az addig alig, vagy egyáltalán nem mutatott játékosból kell gyorsan főszereplőt csinálni, már érezhető az erőlködés a műsoron. Ilyenkor a reality fárasztóvá válik azzal, ahogy egyre nagyobbra fújja a minidrámákat vagy kapkodva próbál valami sztorit összerakni utólag a felvett anyagból. Ezeknél a részeknél már nem működik az empátia, főleg ha percekig nyújtott, közeli felvételeken nézhetjük azt, hogy egy addig alig látott szereplő összeomlik a nyomástól. Kedvenc pillanataim azok, amikor a versenyzők szemrehányóan odavetik, hogy miféle kegyetlen játék ez,
mintha a játékosok számára nem lett volna egyértelmű, hogy ez egy olyan játék, ahol részben mások kiejtése árán juthatsz előre.
Ilyenkor jönnek azok a jelenetek, mint az említett, majdnem hányós rész, ami túlzottan irányítottnak, (a felhangosított gyomorhangok miatt) utólag manipuláltnak tűnik. (Az érintett versenyző elmondása alapján valóban nem pontosan úgy történt a dolog, ahogy mutatták). És ilyenkor jönnek azok a részek a műsorban, amikor a készítők bebizonyítják, mennyire beleszerettek a saját találmányukba, abba, hogy a versenyzők pólója alatt felrobbanó festékpatronnal jelzik a „halált”, azaz a kiesést. Az első pár részben ezekből a halálokból megmutatnak vagy százat, így tiszta felüdülésként hat, amikor olyan játékot játszatnak a szereplőkkel, ahol már nem arra instruálják a versenyzőket, hogy látványosan essenek össze a patron felrobbanásakor.
Torpedózás > Dalgona süti nyalogatása
Olyan ez a Squid Game, mintha a műsor készítői nem bíztak volna magában az alapjátékban. Pedig az, csakúgy mint a sorozatban, önmagában is izgalmas, a játékok díszletei ráadásul nagyon jól néznek ki, ezekbe érezhetően sok energiát és erőforrást pakoltak bele a készítők. Akkor működik a legjobban, amikor a játékosokat és a nézőket is meglepik valamivel a sorozat jól ismert dramaturgiájához képest. Messze a legjobb és legizgalmasabb játék volt eddig a sorozatban nem szereplő, élő emberes torpedó, ahol a játékosok minihajókban állva várhatták a lövéseket a túloldalról, hogy aztán gyorsan megbosszulhassák a találatot.
A sorozatból is ismert játékok (például az említett Dalgona, a zöld lámpa, piros lámpa vagy az üveghíd) mellett azonban a versenyzőkre még két nagyobb forduló között is különböző játékok várnak. Így próbál a reality a tömegjelenetek mellett néha kiemelni egy-egy szereplőt azzal, hogy kihívják őket egy, a többiek előtt titkos feladatra, vagy épp mindenki előtt kell színt vallaniuk arról, kit ejtenének ki. Ezek a minijátékok aztán néha tényleg megmutatnak valamit a szereplők személyiségéről és stratégiájáról, de rosszabb esetben egyszerűen csak kínosan súlytalanok és unalmasak.
Ezekből a miniküldetésekből azért legalább valamennyire jobban megismerhetjük a szereplőket, és van olyan játék is, ami szintén az eredeti sorozatot idéző módon szociális kísérletként is szórakoztató. Azonban ahogy a versenyzőknek már nincs dolguk, és magukra maradnak a hatalmas hálóteremben, lényegében kiderül, hogy a műsor készítőinek nagyon gerjeszteniük kell még azt a pár apró konfliktust is, mert különben az égvilágon semmi sem történne a következő játékig.
És van még valami nagyon bántó dolog ezekben a holtidőkben. Az azért elég ciki, hogy a hatás kedvéért a látszólag a játékot irányító, kamerákat kezelő, maszkos őrökről több részben is ugyanazokat a visszatérő vágóképet adják be. Értem én, hogy iszonyatos mennyiségű nyersanyagot kellett megvágni a műsorhoz, és erre már kevesebb energia jutott, de az nem lehet, hogy ennél nem volt kreatívabb megoldás az idő kitöltésére.
A Netflixtől abszolút logikus döntés volt, hogy a fikciós sorozat alapján élő játékot készít, és borítékolható volt az is, hogy hamar rekordokat nézettségben is a műsor. A készítők a sorozatban megismert, börtönszerű, bezártságérzést utánzó hangulatot is nagyon jól visszaadták, de egy Squid Game-szintű, globális szinten ismert franchise-tól az csalódást keltő megoldás, hogy az amerikai és brit szereplőkön kívül alig versenyez nem angol anyanyelvű játékos a vetélkedőben. Pedig az élesebb kulturális különbségek akár még érdekesebbé is tehették volna ezt a versenyt. Az elvétve feltűnő koreai, spanyol vagy holland szereplők ráadásul nem is teljesen civilek, a legtöbben vloggerként, influenszerként kamerákhoz és a szerepléshez hozzáedződve kerültek be a játékba.
A feleslegesen elnyújtott, túlvezérelt realityhangulat sajnos még úgy is marad, hogy a második etapban érkező részekben már sokkal kevesebb szereplőre kellett koncentrálnia a készítőknek. Csak annyiban lett izgalmasabb a 6. résztől az állítólag embertelen körülmények között felvett vetélkedő, hogy a kimerültségtől és a nyeremény közelségétől néhányakból azért előbukott az őszintébb, bizonyos esetekben kegyetlenebb énjük. Kár, hogy idáig szégyentelenül sok suspenseful zenei aláfestés, és túl sok béna összecsuklás után jut csak el a Squid Game: The Challenge.