A Five Nights At Freddy’s videójáték annak az ékes példája, hogy ha az élet citromot adott, jelen esetben pár gonosz kommentet az interneten, abból lehet egy nevetségesen sikeres limonádéfranchise-t facsarni. Scott Cawthon éveken keresztül készítette szinte teljes ismeretlenségben a finoman szólva sem esztétikusságával hódító animációs filmjeit és játékait, többször bibliai ihletéssel. Nem mindig: van egy olyan sci-fi játéka, amiben valami miatt a főhős egy életre kelt kávéfőző, ami egy posztapokaliptikus, vírus fertőzte világban tesz rendet. Amikor megjelent egy különösen csúnya mobiljátéka, Cawthon azt a visszajelzést kapta, hogy az állatok benne leginkább rémisztő animatronikus lényekre emlékeztetnek, nem szimpatikus figurákra.
Cawthon fejében pedig megfogalmazódott a gondolat, hogy fejleszt egy szándékosan rémisztő játékot. A Five Nights At Freddy’s egy pofonegyszerű ötleten alapult: a főszereplőnk éjjeliőr egy szebb napokat látott, üres étteremben, ahol éjjelente a kabalának használt robotfigurák életre kelnek, és nekimennek mindennek, amit látnak. A játék viszont a biztonsági őr irodájába korlátozta a játékost, az egyetlen eszköze az ellenállásra néhány gomb, amivel le tudja zárni a helyiség bejáratait, és a kamerahálózat, amivel szemmel lehet tartani a robotokat. Ha nem sikerül megakadályozni őket, hogy eljussanak a játékoshoz, akkor a Five Nights At Freddy’s úgy megijeszt, mint egy ezredfordulós vicc az interneten, harsányan, egy horrorisztikus macirobot közelképével, éles hangeffekttel.
A FNAF sikerét az utóbbinak köszönheti, a riogatás nyomán népszerű youtuberek kezdtek el játszani vele, az ő megijedésük hálás kontent volt a nézőiknek. Ez az a pont, amikor el kell mondanom, hogy én soha nem játszottam vele, de értem a vonzerejét: az életszerűtlen grafika, a minimális játékélmény csak fokozhatja a feszültséget, hogy bármikor jön egy biorobot, és megijeszt. Vannak dolgok, amikről jobb olvasni, mint átélni. Nagyon sokan nem így gondolták: a FNAF pár hónapos szünetekkel kapott egy rakat folytatást, Cawthon pedig egy évtizedekre visszanyúló, darabokból összerakott háttértörténetet csöpögtetett bennük, amiket kiegészítettek a rajongói játékok, a hivatalos regények. A kiegészítés erős kifejezés, inkább feldíszítették, az apró történetdarabok és a rajongói találgatások miatt a FNAF-univerzum az egyszerű riogatásból egy olyan világ lett, amiben kéz a kézben járnak a gyerekgyilkosságok, a sci-fi elemek, a testhorror, a szándékoltan valószerűtlen 3D animáció.
Cawthon egy idő után kiadta a játékok fejlesztését a kezéből, sőt két éve általában a játékok készítésétől is teljesen visszavonult, pont akkor, amikor kiderült, több republikánus politikus kampányára adományozott, többek között Donald Trumpnak és Mitch McConnellnek is, ami több FNAF-rajongó és rajongó játékfejlesztő szemét csípte. Egy médium viszont mindig is volt, amit ez a világ még nem tudott meghódítani, és ami mögül az alkotó nem vonult ki soha, ez pedig az évek óta tervezett hivatalos filmváltozat. Ami most végre itt van, az Öt éjjel Freddy pizzázójában adaptációjában Cawthon társ-forgatókönyvíró.
Ami valószínűleg azt is megmagyarázza, hogy miért akkora zagyvaság. A videójátékok és filmek közötti, reménytelenül áthatolhatatlan szakadékot most sem sikerült megugrani. Ha a játék vizuális stílusát kellett volna reprodukálni, akkor adta volna magát a Parajelenségek-sorozat biztonsági kamerás esztétikája, vagy az absztrakt, valóság és képzelet között lavírozó, gyermeki képzeletre bazírozó Skinamarink. Ehhez képest az Öt éjjel Freddy pizzázójában egy mindenféle vizuális döntést és feszültséget nélkülöző, bazári riogatásokkal és a rajongók simogatásából álló gyerekhorror lett, ami követi is a játék univerzumát, meg nem is, visszahoz onnan ismerhető karaktereket, meg nem is, elmond egy kerek történetet, meg nem is.
A főhős itt is egy biztonsági őr (Josh Hutcherson), akinek az a hálátlan feladat jut, hogy szemmel tartsa a rozzant pizzériát, amiben kabalarobotok garázdálkodnak, és amiben az előző őrnek olyan csúnya vége lett, amennyire egy alacsonyabb korhatáros horrorfilmben csak lehet. Mivel monitorokat bámulni egész éjjel nem olyan filmszerű, főszereplőnk álomterápiával próbál minden este újra és újra visszatérni életében arra a pontra, amikor öccsét elrabolta valaki egy piknikről. Amikor viszont elkezd a pizzériában dolgozni, a rendszeres álomban felbukkannak extra szereplők is, amik talán más, meggyilkolt gyerekek szellemei, akik aztán az álmon kívül a robotokba szálltak, de ebben a film végére sem vagyok biztos.
Másban sem nagyon. A videójátékok világában lehet, hogy a darabokból összerakott, spekulálásokon alapuló háttértörténetek működnek, de nem árt, ha egy film képes saját lábán egy egységes világot teremteni magának, nagyjából kitalált ok-okozattal. Ez az Öt éjszakának egyáltalán nem megy, a láthatólag fillérekből, kevés szereplővel és még kevesebb helyszínen játszódó horrornak nemhogy világa, de még eleje, közepe és vége is alig van. Feszültsége végképp nincsen, ami talán a legnagyobb hibája, a legendás bábmester, Jim Henson műhelyében készült robotok egy pillanatra sem félelmetesek, a felbukkanásuk nem rémisztő, a nyolcvanas évek retróesztétikája, képekben és zenékben is már túl elhasznált, hogy bármilyen hatása legyen. Főleg akkor, ha egy VHS-kazetta képét sem sikerült rendesen reprodukálni.
Azt még laikus szemmel is el lehet ismerni, hogy az Öt éjszaka… egyvalamit egészen biztosan jól csinál, az pedig a rajongók, vagyis pontosabban az internet kielégítése. Ami egy átlagos nézőt ugyan teljesen elidegenít, de az teljesen mindegy: az apró epizódszerepeket elég rosszul és elég jellegzetesen olyan youtuberek játsszák, akik sokat dobtak a játék népszerűségén. Mintha visszakapnák a szívességet, hogy ezzel szerepelhetnek a filmben, ami éppen ebben a pillanatban 2023 legtöbb pénzt hozó horrorfilmje. De az Öt éjszaka… mintha ilyen gesztusok sorozata lenne, egy házigazda, aki mindenkit ki akar elégíteni, és a végén így is éhen marad mindenki. Kivéve az, aki kitalálta.
Az Öt éjszaka Freddy pizzázójában a mozikban látható.