Nincs könnyű dolga A holló című kultikus képregény magyar kiadásának. Évtizedekkel az eredeti után jelent meg most a könyvfesztiválra, és ezalatt felnőtt az a generáció, amelynek eredetileg szólt. Ráadásul a képregény kicsit a belőle készült filmadaptáció árnyékába került, amikor 1993-ban Bruce Lee fia, Brandon Lee meghalt a forgatáson. A holló sokaknak ma már csak egy tragikus áldozattal járó, jó film, aminek volt egy csomó tré folytatása. De ennyi idő a képregénypiacon is sok: a sötét hangulatú sztorikra fogékony olvasóknak számtalan színvonalas alkotás született a Gloom Cookie-tól a Johnny the Homicidal Maniacig. Mennyire tud érvényes lenni egy magyar A holló 2023-ban? Ez a kérdés járt a fejemben, amikor elkezdtem olvasni a könyvet.
Az eredeti már megvolt, valamikor a 2000-es évek elejétől fogva. Valószínűleg kevés ember veszi meg az angol kiadást Kambodzsában, én így tettem, amikor ott turistáskodtam: egy sziemreapi könyvesboltban kerestem valamilyen olvasnivalót, amikor a kezembe akadt. Amikor kifizettem, a kasszánál dolgozó unott kamasz lány arca felderült, csillogó szemmel adta oda a képregényt, és közben többször elmondta, hogy gyönyörű könyvet veszek, higgyem el. Elhittem, de amikor elkezdtem olvasni, éreztem, hogy én már kicsit öreg vagyok ehhez a gyönyörűséghez.
Mert A holló akkor üt nagyot igazán, ha az olvasója kamasz vagy legfeljebb a húszas évei elején jár. Van az a fogékony időszak az életben, amikor az ember megéli az első komolyabb csalódásait, először ábrándul ki emberekből, szerelmekből, és versidézetekkel meg dalszövegekkel kiáltja a világba a fájdalmát – na, ekkor kell érkeznie A hollónak. Aki idősebben olvassa, az is bőven talál benne értékeket, de valószínűleg nem lesz már rá katartikus hatással.
A képregény alkotója, James O’Barr is alig volt idősebb, amikor elkezdett dolgozni a művén: 1981-ben, 21 évesen rajzolta meg az első paneleket. Feldolgozhatatlan traumát próbált feldolgozni vele, a menyasszonya halálát. A magyar kiadás előszavában O’Barr el is meséli, hogyan történt a tragédia: a szerző nem fizette ki az autóbiztosítását, ezért nem mert autóba ülni, és a menyasszonyát kérte meg, hogy jöjjön érte kocsival. A lány elindult az autójához, de egy részeg sofőr elütötte az úton, és meghalt. Nem sokkal később O’Barr olvasott egy újsághírt arról, hogy egy fiatal párt megöltek egy olcsó eljegyzési gyűrűért. A szerző a saját fájdalmán túl ebből a cikkből merített ihletet, és megszületett O’Barr dühének és önmarcangolásának avatárja, Eric Draven, aki a síron túlról is bosszút áll a szerelme gyilkosain.
A holló O’Barr első nagy képregénye volt, és ez látszik is rajta. A szerkezete kicsit széteső, narratívája csapongó, soha nem lehet tudni, hogy a következő oldalon egy látomás lesz, valamilyen flashback, esetleg egy vers. A rajzok sem egy érett művész munkái, a fekete-fehér képek színvonala rapszodikus. Itt-ott találtam anatómiai furcsaságokat, az akciójelenetek pedig szerintem néha nehezen követhetők, miközben máshol szépen kidolgozott részletek és jól komponált panelek fogadtak.
A szövegekkel is hasonló az élményem, telitalálat mondatok és irritáló modorosságok egyaránt születtek O’Barr tusfilcéből. Persze, ennek a médiumnak valamennyire sajátja a pozőrködés, de O’Barr ebben elment a falig, mintha csak saját magának készítette volna a képregényét (és hát bizonyos értelemben saját magának készítette). Annyira, hogy Eric Draven kálváriáját olyan vers- és dalszövegrészletek, illetve biblikus utalások kísérik, amik a huszonéves O’Barr-ra nagy hatással voltak. Az a szerencsés olvasó, aki tud erre rezonálni, és még bele tud borzongani olyan mondatokba, hogy „Ma éjjel a pokol angyala ajándékkal megpakolva száll le a földre”. Sajnos én már nem mindig tudtam, illetve muszáj megjegyeznem, hogy O’Barr azért nem egy Baudelaire (a szerző néhány saját verse is szerepel a könyvben). Ja, és a képregényben nincs olyan, hogy „örökké nem eshet”, az a film mutatványa.
A jó értelemben vett amatörizmust O’Barr is elismeri az előszóban, és elmeséli, hogy amikor a képregény első füzetei 1989-ben megjelentek, nem tudta, hogy a kiadó olyan ofszetgépekkel dolgozik, amik 16 oldallal osztható oldalszámokat kezelnek. Emiatt előfordult, hogy a leadott 34 oldalból csak 32 került nyomtatásba. A kivágott oldalak aztán bekerültek egy 2011-es újrakiadásba, amelyhez O’Barr fénymásolatok alapján reprodukált néhány oldalt a korabeli technikával, számítógép nélkül. Ebbe betett néhány olyan oldalt is, amit korábban azért nem publikált, mert akkor túl személyesnek érezte, illetve a könyv végére rajzolt egy új minifejezetet, ami értelmet adott a sztoriban egy addig öncélú víziónak. Így A holló összesen 30 oldallal bővült 2011-ben, természetesen a magyar kiadás ez alapján készült.
Minden tökéletlensége dacára A holló ereje több mint negyven évvel az első rajzok elkészülése után is nyilvánvaló. Elementáris energiával süt belőle a gyász, a tehetetlenség és az önvád. Látszik, hogy O’Barrnak mindennél fontosabb volt kiadni magából a lélek mélyén összegyűlő mocskot, és ehhez még passzol is a képregény nyersesége. Bármilyen erőszakos is a sztori, a cselekmény elemeit összetartó habarcs a veszteség érzése. O’Barr egyébként nem is szereti, ha bosszútörténetnek nevezik A hollót, szerinte ez inkább szerelmi történet.
Hogy a terápiás hatás megvolt-e, az nem egyértelmű: a szerző évekig azt nyilatkozta, hogy A holló semmit nem enyhített a kínjain, de a teljes kiadás idején már inkább arról beszélt interjúiban, hogy fontos, hogy az ember meg tudjon bocsátani magának. A képregény mindenesetre szépen rögzítette az író múlni nem akaró gyászát, és hibái ellenére ez önmagában érdekessé teszi, csodálatos a szörnyűsége. És most már kordokumentumként is van értéke, amire pár éve O’Barr is utalt egy Comic Conon:
„A holló a punk után íródott. A punk arról szólt, hogy »baszd meg«, a posztpunk pedig arról, hogy »mi a fasz történt«. Meg akartuk változtatni a világot, de ez nem történt meg.”
Eric Draven pokoljárásából átjön ez a punk utáni kiábrándultság is, amihez persze kell az is, hogy a főhős bosszúját néha megakassza egy The Cure- vagy egy Joy Division-dalrészlet. Kevés képregény akar magának ennyire háttérzenét, de A holló olyan, mintha saját soundtrackje lenne. Sőt, van is: O’Barr és egy barátja, Josh Bergin 1994-ben kiadott egy lemezt a könyvhöz.
De ott volt még a film zenéje is, aminek köszönhetően A holló mára végképp összefonódott egyes dalokkal. Akárcsak magával a filmmel. Brandon Lee is nagyon szerelmes volt a forgatás idején, menyasszonyával, Eliza Huttonnal az esküvőre készültek. Egy ostoba baleset miatt egyikük meghalt, akárcsak O’Barr menyasszonya vagy Eric Draven kedvese – ezek után hátborzongató volt a film bemutatásakor Leet látni a halálból visszatérő bosszúálló szerepében. Nem csoda, hogy O’Barr neki ajánlotta a 2011-es bővített verziót.
A GABO Kiadónál most megjelent magyar kiadás már időben távol van mindettől, de így A hollót a maga teljes popkulturális kontextusában lehet élvezni. Juhász Viktor fordítása jól visszaadja az eredeti hangulatát, egyetlen helyen vontam csak fel a szemöldököm egy szerintem szerencsétlen szóválasztást olvasva. (Disclaimer: Viktor egyébként jó barátom, de előbb tiszteltem fordítóként, mint ahogy megismertem őt.) Illetve nekem mindig furcsa, amikor egy angolról fordított képregényben magyarul olvasok hangutánzó szavakat (bumm, loccs), de talán ezzel a kisebbséghez tartozom.
A kiadvány papírminőségével sem hoz szégyent az alapanyagra, de csak tiszta ujjakkal érdemes lapozni, mert sok a fekete felület, és a fényes papíron hamar meglátszik minden folt. A 9990 forintos ár első blikkre soknak tűnik, de igazából egy ilyen színvonalú képregénynél érthető is.
És hogy megválaszoljam a cikk elején feltett kérdésem: A holló nagyon is érvényes 2023-ban. Érezhetően egy másik korszakban született, de központi motívumai, a szerelem, a gyász és a belső pokol örökkévaló témák, és ritka betekintést enged egy másik ember pszichéjébe. Csak örülni lehet annak, hogy magyarul is megérkezett végre.