Az egyik legismertebb és legnépszerűbb független színházi rendező, Pintér Béla Jászai Mari-díjas drámaíró volt Veiszer Alinda online interjúsorozatának legutóbbi vendége. A beszélgetésben – amit havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni – Pintér beszélt arról, hogyan dolgozik, szó volt a közéletről, és arról is, hogy az hogyan hat az író műveire és témáira. Az interjú apropóját az adta, hogy szeptemberben az újpesti UP Rendezvénytérben bemutatták Pintér Béla harmincadik színdarabját Réka és az Oltatlanok címmel, illetve hogy a Pintér Béla és Társulata 25 éves lett.
A beszélgetés azzal indul, hogy miként születik egy Pintér-darab. Mivel az író gyakorlatilag évente kijön egy új drámával, nem meglepő, hogy fegyelmezett rutint követ. Egy bemutató után gondolkodik fél évet, ezalatt, mint mondja, „fejben mozizok a majdani előadásról, és nagyjából összerakom, mi lesz az eleje és vége és mik lehetnek a dramaturgiailag kellően érdekes pontok, fordulatok.” Ezután jön maga az írás. A Réka és az Oltatlanoknak Pintér idén április 1-jén állt neki, és június közepén már kész szövegkönyvet vitt az olvasópróbákra. Ilyen tempó mellett nemigen fér bele más munka az életébe, bár meg-megkeresik például filmszerepekkel. Később az interjúban az is előkerül, hogy az alkotás és a színpadra vitel folyamatát kétségek is végigkísérik, és Pintér hajlamos elbizonytalanodni, hogy kellően érdekesek-e az ötletei.
Veiszer ezután felveti, hogy egyre több dühöt érezni az író színdarabjaiban, de ezzel Pintér nem ért egyet. „Amit dühnek értelmeznek, az az előadásaim közéleti, aktuálpolitikai reflexióinak hőfoka” – mondja, és ezután persze a közéletre terelődik a szó. Például arra, hogy Orbán Viktor hogyan kerülhet Pintér műveibe, és ezzel kapcsolatban Veiszer párhuzamot is von a rapper Krúbival, aki több koncertjén is megcsókolt egy Orbán-figurát. Pintér erre azt mondja, hogy Orbán megkerülhetetlen a mai magyar közéletben, és amennyiben a kortárs művész reflektálni akar a valóságra, valamilyen formában meg kell jeleníteni Orbánt, mert csak úgy lehet őszintén láttatni a problémát. A mostani politikai helyzettel kapcsolatban pedig nem túl optimista:
„Borzasztóan nyomaszt, és nem látok rá esélyt, hogy ez az én életemben megváltozzon. Ez pedig óhatatlanul megjelenik egyre-másra a munkáimban, mert elszomorít, nyomaszt és félek tőle, és ezzel a félelemmel valamit kezdenem kell. Ezért jelenítem meg az előadásaimban, és ha ezen együtt sírhatunk vagy nevethetünk, az közösségi gyógyító funkciót tölt be.”
Veiszer azt is megkérdezi, volt-e baja már abból, hogy egy közszereplő felismerte magát valamelyik Pintér-darab szereplőjében (a Marshal Fifty-Six egyik központi karakterét például elég nyilvánvalóan Dózsa Lászlóról mintázta). „Nyilván ezzel számolok, és azt gondolom, hogy valakinek válaszolnia kell a közéletben azokra az erős állításokra, amit ezek a honfitársaink tesznek, és én ezt vállalom” – válaszol erre Pintér. Dózsával kapcsolatban azt is elmondja, hogy fáj neki, amikor azt látja, hogy 56 emlékét, illetve az 56-os hősöket nevetségessé teszik hazugságokkal. „A hazafias igazságérzetemet bántja meg mélyen ez a jelenség” – fogalmaz.
Az interjú legjobb pillanata azután következik, amikor a riporter azt kezdi feszegetni, hogy Pintér képes-e túllépni olyan határt, amit nem kellene. Konkrétan a Vérvörös Törtfehér Méregzöld című darabbal kapcsolatban hozza fel a kérdést, ami Oidipusz történetét helyezi a jövő Magyarországára ahol a cigányok „túlszülték” a nem cigányokat. Veiszer megkérdi, hogy lehet-e egy vérfertőző történetről a cigányságra asszociálni, ez nem vetheti-e fel a rasszizmus vádját, és ezen a ponton fel akar olvasni egy részletet egy megjelent kritikából. Amit Pintér Béla nagyon határozottan nem enged meg neki, mondván, pontosan tudja, mit akar felolvasni.
„Elfogadom, hogy ez vitaképes, de a színház nem politikailag korrekt” – mondja ezután. „Azt akarom, hogy ezek a dolgok fájjanak. A magam részéről nem hiszek a politikailag korrekt színházban, ezeket a fájdalmakat meg kell élni.” Hozzáteszi, hogy cigány nézők is jeleztek vissza neki, és volt, akinek fájt a darab, de olyan is, aki megölelte a rendezőt. „Mindig is pengeélen táncoltak ilyen tekintetben a munkáim. Hiszem, hogy az emberek többségének ez nem okoz problémát” – zárja le a témát Pintér.
Pintér közéleti szerepvállalása is előkerül. A rendező saját bevallása szerint nem járt korábban tüntetésekre, de 2019-ben kötelességének érezte, hogy az elsők között álljon ki a független színházakért egy tüntetésen, ahol emlékezetes beszédet mondott. Azóta volt már volt felszólaló Ukrajna melletti tüntetésen és pedagógusok melletti tüntetésen is, de azt mondja, csak olyan rendezvényre látogat el, ahova a lelkiismerete hívja.
Az interjú kitér a független színházak nehéz helyzetére is. Pintér júliusban közzétett egy videót, amiből kiderült, hogy a társulata egy fillért sem kapott a taót felváltó előadóművészeti szervezetek támogatásából, és a közönség adományait kérte, hogy összejöjjön a 35 millió forint, ami hiányzik a társulat éves működéséhez. Pintér ezzel kapcsolatban elmondja, hogy szégyennek érzi, hogy kérnie kell, de az megrendítő, hogy mennyien támogatják a társulatát.
„A jelenlegi kultúrkoncepció nem értékközpontú, hanem tekintélyelvű. Ez gyalázatos”
– kritizálja a támogatási rendszert, de jobb helyzetben érzi magát, mint több más független színház. Mivel nagyon nagy a közönségük és nagy helyen játszhatnak, Pintérék költségvetésének nagy részét a jegybevétel adja, és már évek óta úgy kalkulálnak, hogy nem kapnak állami támogatást. De több, támogatásra érdemes független színház, ami még fiatalabb, és nem tudott kiforrni, nem így működik, és a támogatás hiánya sokuk véget jelentheti – miközben a NER-nek kedves színházi produkcióknak több milliárd forint állami pénz jut. Milyen megélni, hogy hiába a teljesítmény, ez bizonyos döntéshozók szemében nem számít? – kérdez erre vissza Veiszer. A rendező válasza: „A tizenvalahány év alatt ezt be kell kalkulálni. Mint a Kádár-rendszer: ott is, akik a tiltottban vagy a tűrtben voltak, számot vetettek azzal, hogy valahogy el kell lavírozni.”
Hogy a nulla közeli támogatáson túl a fideszesek hogyan viszonyulnak a munkáihoz, azt Pintér egy anekdotával érzékelteti. A Marshal Fifty-Six egyik előadásán egy érzékeny résznél egyik néző felháborodottan felpattant és távozott. A következő előadáson Pintér kiszúrt a közönségben egy ismert fideszes figurát, akit nem nevez név szerint, de elmondja, hogy szerinte „egy számjegyű a sorszám a párttagkönyvén”. Az illető ugyanannál a résznél hangosan nevetett. „A csinovnyikok elhagyják a nézőteret, a szellemi vezetők meg röhögnek” – összegez Pintér. A riporter kérdésére, hogy szerinte a fideszesek egyáltalán miért mennek el a darabjaira, csak ennyit mond:
„Szeretik a jó színházat.”