Ez nem csikidam, ez valami egész más. Lehet, hogy ez színdarab?

Egy nyugdíjas férfi hátsója nyomódik az enyémhez, egy turistának kinéző srác könyöke pedig vészesen közel van a jobb szememhez. A ballal közben azt látom, hogy egy ismerősével csetel angolul, meg akarnak inni valamikor egy sört, vagy kettőt. Mellettem két idősebb nő hashajtókról és gyomortükrözésről cseveg, egyikük szerint ötven fölött már kétévente ajánlott elvégezni ezt a folyamatot, biztos, ami biztos. Mellettük egy kackiás bajszú férfi észreveszi, hogy hallgatózom, cserébe kellemetlenül hosszan néz a szemembe, de a szempártbajt én veszítem el, félrenézek. Öltönyökkel, fehér ingekkel, blézerekkel, térd alá érő szoknyákkal robogok együtt egy tömött buszon a Margitszigetre. „Ők mind a színházba jönnek” – konstatálja valaki a háttérben, mondjuk én ezt már a lakkcipőkből leszűrtem.

„Fontos, hogy az outfitem látszódjon” – mondja már a szabadtéri színháznál egy fiatal lány mögöttem a családjának a közös fotó készítésénél, fiútestvére pedig az este kijelentését teszi rögtön hozzá: „A firenzei stadion egy ótvar fos”. Firenzében már jártam, csodás hely, a stadionban még nem, így nem tudom, mire alapozza ezt a határozott véleményét, de a következő pillanatban már kezemben a jegyem, és a helyemet keresem a sok vágyódó szív között, amik csak arra várnak, hogy együtt legyenek szemtanúi a csodának, amit a következő három óra tartogat. Az átszellemülést kicsit nehezíti, hogy a székem felé botorkálva valakiből úgy megcsap az alkoholszag, hogy attól szinte berúgok, de végül csak elfoglalom a helyem egy már most ásítozó férfi mellett.

Pedig nem akármilyen előadáson vagyunk. Elég csak ezt a triót említenem: Szikora Róbert, Lezsák Sándor, Árpád-házi Szent Erzsébet. Ugye? Ugye, hogy ennek hallatán együtt dobbannak a magyar szívek, és máris „Isten, áldd meg a magyart!” szavakra nyílnak a nemzeti ajkak? A fideszes képviselő, országgyűlési alelnök a gidák vezetőjével közösen csinált egy musicalt Szent Erzsébetről, „a szerelem szentjéről”. A leosztás: Szikora a zenét, Lezsák pedig a szövegkönyvet és a dalszövegeket írta. Az alapot ehhez Zsuffa Tünde Szent Erzsébetről szóló regénye adta, az egészet pedig Cseke Péter rendező, kecskeméti színházigazgató vitte a színpadra.

Kapott is az előadás és az utána következő turné úgy 460 millió forintot, nagyobb részét a Miniszterelnökségtől, kisebbet a megboldogult Emberi Erőforrások Minisztériumától. Pénz mellett két fővédnök is járt a produkciónak: Kásler Miklós, egykori Emmi-miniszter és Erdő Péter bíboros.

Mindannyiuk közül csak egy szereplővel van némi személyes emlékem: jó húsz plusz évvel ezelőtt az óvodában állandóan körbe-körbe kellett járnunk a szőnyegen a Ballag a katonára, valakinél triangulum volt, másnál meg dobverő. Én mindig a dobverőt kaptam, és csak ballagtunk és ballagtunk, amíg végre iskolások nem lettünk. Lezsákot eddig csak a képernyőn keresztül láttam, olyankor általában azt csinálja, hogy megadja a szót a felszólalni vágyó képviselőknek a parlamentben.

„Olyan természetes volt ez, mint hogy tavasz után nyár van, nyár után meg ősz” – mondta korábban Lezsák arról, hogy felkérték őt a szöveg meg a dalok megírására. Ő már húsz évvel ezelőtt akart drámát írni Szent Erzsébetről, rengeteget olvasott, összegyűjtött ezerötszáz cédulát, de valami mégis hiányzott az egészből, így aztán ezt a dolgot annyiban is hagyta. Végül most rájött, hogy a zene hiányzott, és azzal „kivirágzott körülöttem minden. (…) Tulajdonképpen erre vártam harminc éve”.

A zeneszerző Szikora is megosztotta a sajátos kulisszatitkait arról, hogy pattantak ki a fejéből a zenék. „Amikor egy dalt kell írni, akkor nem számíthatsz semmire, csak arra, hogy ad a Jóisten valami talentumot, valami ötletet. (…) Ez nem könnyűzene, ez nem beatzene, ez nem csikidam, ez valami egész más. Lehet, hogy ez színdarab? Lehet, hogy a Jóisten azt akarta, hogy Erzsébethez ezt toljam oda? Így működik.”

Hiába a luxus, szeret a Krisztus

A veterán szabadtéri színházazók pokróccal készültek a péntek estére, erre azért irigykedem, de arra kicsit még jobban, hogy a jobbomon még gyorsan betolnak egy paprikás csipszet a kezdés előtt, szuggerálom őket, de nem kínálnak meg. Körülnézek, előttem a néhány éve zaklatási hírekkel kapcsolatba hozott Kerényi Miklós Gábor rendező, pár sorral mögöttem Szente Vajk rendező, és épp elfoglalja a helyét Szikora és Lezsák is. A fideszes képviselő mellett pár székkel pedig Orbán Viktor személyi titkára, Nagy János, vagy ahogy ő jellemzi magát, „keresztény, nemzeti, kálvinista, férj, apa, államTitkár, túrázó, vidám, lokista, bárándi, Nagy, János”. Az ő hátsójukhoz biztosan nem dörgöltek oda egy másikat egy tömött buszon idefele jövet.

De már nincs időm ezen merengeni, mert kezdődik az előadás, aminek címe: Az Ég tartja a Földet – Erzsébet, a szerelem szentje. Az egész ott kezdődik, hogy II. András magyar király elküldi aludni a gyerekéért aggódó asszonyát, a bajor származású Gertrúdot, hogy ő a biznisszel tudjon foglalkozni. A gyerek, „a kis magzat”, az az ötéves Erzsébet, akit az apja el akar küldeni Türingiába, mert oda jegyeztette el a tartománygróf fiával. De Erzsébet bizony nem olyan, mint a többiek, ő nem átlagos, ő érti az emberek nyelvét, őt a kis Jézuska védelmezi, és Türingiába megérkezve egyáltalán nem a szobáját akarja először látni, hanem a legközelebbi templomot. De rögvest.

És rögtön ezután hangzik el Zsófia grófnőtől, a gróf feleségétől a következő dalszöveg, amit – ne felejtsük – Lezsák Sándor írt:

„Jól áll nekem a luxus,
Valóban így is szeret a Krisztus,
Ez nekem jár, ez nekem jár,
Zsófiának ez csak kijár.”

Közben pedig a grófnő fiatal táncos lányok háremében vonaglik a színpadon, mögötte egy bazi nagy kereszttel. Ez az a pont, ami után a korábban csipszet majszoló székszomszédom már meg sem próbál tapsolni. Ettől kezdve pedig az ő reakcióira is figyelek.

Annál a résznél például, amikor hopp, meghal a gróf, de hopp, már le is telik a gyászidőszak, lehet ünnepelni, megszólal Arash Bora Borája, vagyis persze nem az, de egy teljesen arra hajazó kígyóbűvölő hangzás, ami rögtön átvált egy gitárszólóba Slash-től, miközben a színpadon egy táncos léggitározni kezd, a szomszédom rátekint az órájára. Azon gondolkodom, vajon hogy érzi magát attól, hogy még csak fél órája ülünk itt, kettő és fél még hátravan. Szikorának igaza volt, ez bizony tényleg nem csikidam.

De alig fél órával később is az órájára pillant, amikor kiderül, Zsófia grófnő nem csipázza Erzsébetet, mert ő túlságosan is jószívű, és szeret segíteni a szegényeken, ezt pedig így adja Lezsák szövege a tudtunkra egy énekben:

„Utálom Erzsébetet,
mint lekvárban a férget.
Tönkreteszi Lajos fiam,
Magam sem értem, hogy mi van.”

De Erzsébet és Lajos gróf szerelmét semmi sem állíthatja meg, szerelemből házasodnak, Erzsébet pedig haza akar menni Magyarországra, Pozsonyba nászútra, otthon pedig bátyjával, a későbbi IV. Béla királlyal előbb hegedűszóra néptáncolnak, majd dubstepre.

1222-őt írunk, így a történet röviden érinti az Aranybullát, amivel II. András a magyar nemesség jogait rögzítette, majd elhangzik tőle a már-már áthallásosnak is tekinthető szöveg, miszerint a muszlimok összeálltak, együtt mozognak, nem úgy, mint a keresztények. És „ha nem fogunk össze a kereszténység zászlaja alatt, Európa kivérezteti magát. Nem szabad elszigetelődnünk, mert mi jelünk a kereszt, ez bennünket soha el nem ereszt”. Mintha kicsit ismerősen csengenének ezek az állítások.

De Erzsébet nem ezekkel foglalkozik, van elég gondja: látomásai vannak, szenvedést, halottakat lát, egyszer még a halott anyja, Gertrúd királyné szelleme is beszél belőle. Szent Erzsébetről egyébként valóban vannak ilyen történetek, hogy anyja megölése után rémálmai voltak, ahogy a legenda szerint három nappal előbb megmondta a saját halálának idejét is.

A musical alapja ugye egy regény, az írója, Zsuffa Tünde pedig azt mondta: „Szent Erzsébet a világ legismertebb magyar szentje. Ez nem tűrte meg azt, hogy én bármilyen fantáziát belevigyek. Tehát Szent Erzsébet élete a regényben és a színpadon, az abszolút korhű és igaz, krónikákból írtam ki.” Azt viszont „döbbenten látta”, hogy milyen nagy hasonlóság van a 13. és a 21. század között: természeti csapások, politikai csatározások, járványok.

Ha már járványok. A sztoriban meg is jelenik egy járvány, bár egy szóval sincs kimondva, pestisnek tűnik, amit így énekelnek meg a szereplők:

„Pandémia
Pan démona,
Mint a halál kultusza,
Mint a halál angyala.”

Szerencsére Szikora még a darab bemutatása előtt arról beszélt, hogy „itt nem az volt a fő feladat, hogy slágereket írjunk, sőt. De az sem baj, ha valami sláger lesz. De hogy mennyire könnyű az a sláger! Mert vannak nehéz slágerek, amire azt mondod, hogy »fú, azért ez megvan csinálva«, vagy egészen könnyed, amit »gyorsan felejtsünk el«”.

A színpadon mindenesetre gyorsan elfelejtik a pandémiát, mert egyszer csak táncra perdülnek azzal, hogy

„Táncolj, Türingia,
Győz most Európa.
Legyőztünk minden járványt,
Halleluja,
Térjünk vissza az igaz útra.”

Míg visszatérnek, én egy pár sorral előttem repkedő molylepkére fókuszálok inkább, majd a szuperhold maradványaira az égbolton. A székszomszédom néha már a szemeit törölgeti kínjában.

De nem sokáig nyugodhat Türingia népe sem, mert jön a következő nagy kihívás: a háború, pontosabban a keresztes háború. Egy ponton elhangzik, hogy „katonákat, fegyvereket kellene küldeni” a háborúba, a Szentföldre, de Erzsébet ezt nem akarja. Újabb ismerősen csengő szavak ezek. Persze, háború valóban volt, meg is halt ott Erzsébet férje, Lajos gróf (igaz, pestisben), de a katonák, fegyverek (nem) küldése mindenesetre így is minimum érdekes áthallás.

Szent Erzsébet életének feldolgozása egyébként tényleg nem ördögtől való dolog: igaz, nem élt sokat, 24 évet, addigra meg három gyereke is lett, de közben abszolút megvolt a női, már-már feminista öntudata: amikor férje, Lajos gróf először ment el háborúba, akkor ő vette át a tartomány kormányzását, kinyittatta az éléstárakat, hogy etetni tudja a szegényeket. Férje halála után pedig nem ment újra férjhez, mert nem akart. Ezek a tettek 13. században egészen előretörőnek számítanak. Bár Szikora ezt is szebben mondja nálam: „Volt egyszer, a 13. században egy olyan magyar királylány, aki ha levenné a koronát, és ma élne, akkor azt mondanánk, hogy »hű, ez egy nagyon frankó csaj. Bátor csaj. Nagyon bátor«.”

Csak épp pont Szikora gondolta azt, hogy a sztorit jó lesz telepakolni modernebb zenékkel, hogy a „musical zenéje a mai kor zenéjéhez hasonlítson, a stílusok közötti átjárások jelenjenek meg a zeneműben”. Ez pedig néha – lásd színes ruháktól elaléló és vonagló Zsófia grófnő esete, vagy a dubstepre néptáncolás – már-már kínossá teszi az egészet.

És mi az, hogy az ég tartja a földet? Erzsébet a musicalben néha két kezet lát az égen, Isten kezeit, amik szerinte tartják az embert, a népet, az egész Földet. Ez nem minden nézőnek megy át az előadás végéig, mert amikor a Margitszigetről kifelé menet már nem vagyok hajlandó tömött buszokra felszállni, ezért sétálok, ketten arról beszélgetnek mellettem, „hát ennek aztán semmi értelme nincs, hülyeség. Épp fordítva van, a Föld tartja az eget”.